A holokauszt valóságos összetettségéről még mindig csak töredékes képünk van. Kornéli Beáta történész és Közel-Kelet kutató írása.
„Amit érzünk az a végső magány… Nem tudni, hány zsidó marad életben… Nincs biztosíték arra, hogy a nácik nem irtják ki a zsidók száz százalékát. Keserű a tudat, hogy el vagyunk zárva mindenkitől, és hogy a világ az ellenségünk.” Yitzhak Tabenkin
Tarolt az Oscar-gálán az Érdekvédelmi terület című film, amely elnyerte a legjobb hang és a legjobb nemzetközi film díjakat. Mérföldkő írta róla a The Times, lélegzetelállítónak tartotta a Time magazin.
Talán a mérhetetlen közöny ábrázolásában valóban úttörő a film, annak a falnak a megjelenítésében, amely elválasztja az elképzelhetetlen borzalmat a külvilágtól, attól a külvilágtól, amelyben nemcsak Rudolf Höss és családja élte mindennapjait, ültette a zöldségeit, virágait, főzte az ünnepi vacsorákat, nevelte a gyerekeit, végezte a munkáját, bármi legyen is az, hanem az egész világ. Ennek az ábrázolását még senki sem merte meglépni 1942 óta. Azóta az 1942 óta, amely nem csak a zsidóság, hanem az emberiség mindmáig legsötétebb időszaka.
Ez a cikk nem filmkritika, csupán azoknak a közönyös politikai döntéseknek a rövid áttekintése, amelyekkel a világ tökéletesen magára hagyta a végveszélybe került európai zsidóságot.
Drámai, hogy az 1938-as eviáni konferencián, ahol a résztvevő országok azért ültek össze, hogy a Harmadik Birodalomban és Ausztriában elszabadult zsidóüldözések elől egyre nagyobb számban menekülőknek nyújtsanak esélyt a túlélésre, végül nem tettek semmit.
A jelenlévő 32 ország és 24 segélyszervezet képviselői közül a Dominikai Köztársaságon és Costa Ricán kívül senki sem volt hajlandó segítséget nyújtani a számukra.
Tragikus, hogy Nagy-Britannia, amely még 1917-ben teljes mellszélességben támogatta a zsidó nemzeti otthon létrejöttét a Palesztin Mandátumterületén, pont 1939-ban adta ki a harmadik fehér könyvét, amelyben drasztikusan csökkentette a zsidó bevándorlók létszámát, öt évente összesen 75 ezer embernek engedélyezve a belépést.
1940-től pedig az Egyesült Államok is jelentősen szigorította a bevándorlási törvényét, pont akkor mikor milliók futottak versenyt az életükért Európában. 1933 és 1945 között mindösszesen 200 ezer zsidónak engedélyezték, hogy átléphessék a lehetőségek országának határát.
Az Egyesült Államok 1942 augusztusában a Zsidó Világkongresszus genfi képviselőjétől értesült az Endlösungról, de a Külügyminisztérium halogatta a jelentés továbbítását és tartalmának nyilvánosságra hozatalát. Sőt az amerikai újságok is igyekeztek elkendőzni a rémtettek súlyát a közvélemény elől. 1942. december 17-én Anthony Eden, brit külügyminiszter jelentette be, hogy a Harmadik Birodalom az európai zsidóság megsemmisítésére készül. Ennek ellenére nem változott semmi. A britek továbbra is visszafordították az Európából Palesztinába érkező menekülthajókat, legjobb esetben pedig Ciprusra deportálták utasaikat, ahol 1945-re egy 40 ezer fős menekülttábort hoztak létre.
De, aki ott volt legalább élt.
A Közel-Keleten sem volt sokkal jobb a helyzet. Amíg Erwin Rommel végigszáguldott Észak-Afrikán, nyomában járt Walter Rauff egysége, amely több ezer tunéziai zsidót fosztott ki és küldött kényszermunkatáborba. A Berlinben székelő jeruzsálemi főmufti, Háddzs Amin al-Huszeini pedig a Szabad Arabok Hangja rádión keresztül szólította fel az egyiptomiakat, hogy készítsenek listákat az egyiptomi zsidók lakó- és munkahelyéről, amely alapján likvidálni lehet majd őket.
A palesztinai zsidóság körében viszont volt egy óriási különbség! Volt egy hadseregük! Bármilyen parányi, bármilyen kezdetleges is, de volt! Ugyan ők is fel voltak készülve a legrosszabbra, de mégis ott volt a Hagana. A Hagana vezérkara és elit alakulata a Palmach, amely még ha nem is kecsegtetett sok reménnyel a túlerővel szemben, de legalább biztosított némi önvédelmet.
Lehetőséget adott megvédeni a közösségüket, a földjeiket, a vérrel-verejtékkel megszerzett munkájuk gyümölcsét, a családjukat, feleségüket, gyerekeiket.
Lehetőséget adott számukra a harcra, szembeszállást az ellenséggel. Ha mást nem, legalább a dicső halál nimbuszát adta. Ellenben az európai zsidósággal, ahol még az állampolgári jogaiktól is megfosztottan, esélytelenül néztek szembe gyilkosaikkal, amit a nyugati hatalmak az eviáni konferencián még csak el sem ítéltek.
Ezért is olyan fontos 1948. május 14-e Izrael kikiáltásának dátuma, ahol végre lett egy hely a zsidóság számára, amely nem csak a történelmi otthonuk, hanem az a hely, ahol törvényesen meg is védhetik önmagukat.
Bár az Érdekvédelmi terület című film bemutatja azt az embertípust, amely gondolkodás nélkül bármilyen brutális cselekedetet képes végre hatjani, bármely kirekesztett embercsoporton, ha törvényes felhatalmazást kap rá és ez valóban mérföldkő. Mégis a holokauszt valóságos összetettségéről még mindig csak töredékes képünk van.
