„Amikor a hazugságot avatják világrenddé” – talán sose volt még aktuálisabb Franz Kafka A per című regényében megfogalmazott meglátása, mint ezen a héten, amikor az ENSZ palesztin területekkel foglalkozó különmegbízottja, Francesca Albanese „Egy népirtás anatómiája” című jelentésében népirtással vádolta Izraelt – írja a Jüdische Allgemeinében megjelent cikkében Maria Ossowski.
Albanese ezzel csatlakozik az önjelölt Közel-Kelet-szakértők sorához, akiktől az empirizmus éppúgy idegen, mint az empátia. Albanese jelentése figyelmen kívül hagyja az október 7-én történteket, ezzel pedig a Hamász bábjaként, elérte azt, amiben a terrorszervezet reménykedett.
Az egész nyugati világban megfigyelhető az együttérzésnek ez a vaksággal párosuló, nyugtalanító eróziója. Ez közvetlenül a mészárlás után kezdődött, amikor a média és a politikusok felriadtak, de a németek többsége kollektív hallgatásba burkolózott.
Bár Berlinben 20 ezer ember tüntetett Izrael mellett, amikor két évvel korábban Oroszország megtámadta Ukrajnát, félmillióan voltak kint. Az együttérzés helyett egy borzasztóan elvont fogalom vált elterjedtté: a kontextualizáció. Ez szerint a mészárlást „történelmi-politikai” kontextusban kell látni, és ez például egy berlini kulturális intézmény igazgatója szerint „nagyon nehéz”.
Mintha ilyesmire lenne szükség ahhoz, hogy megmagyarázzuk a fanatikus szadisták gyilkosságát, akik mindenféle korú embereket mészároltak, erőszakoltak és csonkítottak meg!
Micsoda erőfeszítés kell a távolságtartás fenntartására, hogy visszautasítsuk a borzalom eszméjét! Ez az egyoldalú kontextualizálásra való felhívás mindig Izrael elleni vádaskodással párosul, ami kínozza mindazokat, akik még nem vesztették el az Izrael iránti szimpátiájukat a gázai horrortörténetek állandó áradatában. E ritka faj tagjaként megengedtem magamnak egy gondolatkísérletet: Mi lenne, ha nem lennének zsidó barátaink, ha soha nem látogatnánk el Izraelbe, és ha soha nem írnék az országról?
Mi lenne, ha nem-zsidóként a zsidóság teljesen idegen lenne számomra? Németországban biztosan a többséghez tartoznék, de akkor is egy szabad, független nő lennék, szívvel-lélekkel, aki szereti a zenét és a művészetet.
Erősen ajánlom a Hamász 2017-es chartájának elolvasását. Eszerint a nő csak arra való, hogy a fiúkat harcosokká, a lányokat pedig engedelmes feleségekké nevelje. Zene? Tánc? Művészet? Az ilyesmit az ördög dolgának tartják, csak az iszlám kultúra építi a lelket a Hamász szerint.
A mi nyugati életvágyunk a dzsihádista harcosok számára nem jelent értéket.
„A halál Istenért a leghőbb vágyuk” – olvasható a Hamász chartájában, amelyben a zsidókat mint főellenségeket követik mindazok, akik nem akarják alávetni magukat az iszlamisták vallási téveszméinek.
Mennyire más ezzel szemben Izrael, egy olyan társadalom, amelyben az ultraortodox zsidóknak éppúgy helyük van, mint a queer bulizóknak, az arab orvosoknak, a kétkedő értelmiségieknek – vagy egyszerűen bárkinek, aki „mensch„.
A mészárlás súlyosan megrázta ezt az Izraelt, aminek figyelmeztetésként kell szolgálnia a szabad világ minden emberének.
Miért hallgat a többség Németországban arról, hogy a Hamász nyíltan kinyilvánította azt a szándékát, hogy elpusztít egy kis országot és annak lakosságát, hogy ott egy iszlamista terrorrezsim jöjjön létre? Miért nem említi szinte senki ezt a kontextust a mészárlással és a nyugati világra is leselkedő veszélyekkel kapcsolatban? Miért tűnik el a nyugati társadalmak szeme elől a gázai háború borzalmas kiváltó oka? Miért van az, hogy a baloldali értelmiség szinte megszállottan és kizárólag a telepesek és Netanjahu radikális jobboldali koalíciós partnereinek problémáira összpontosít a mészárlás magyarázatakor?
Persze, erről lehetne vitatkozni – de kérem, ne a mészárlás okaival és a Hamász megsemmisítésével kapcsolatban, ami Izrael túlélése szempontjából elengedhetetlen. A Hamász mészárlásának egyetlen kontextusa van, mégpedig az Izrael ellen irányuló népirtás terve és az iszlamisták – sajnos működő – stratégiája, amely az izraeli katonai választ a „palesztinok elleni népirtásnak” tünteti fel.
Ezért ismét Kafka: „Minél tovább tétovázol az ajtó előtt, annál idegenebbé válsz”.
Itt az ideje, hogy végre kinyissuk az ajtót az igazság előtt, és a kulcsot a tengerbe dobjuk!
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.