1928 nyarán az Egyenlőség tudósítója a Szövetség utca 41. szám alá sietett, hogy ott interjút készíthessen egy különleges emberrel. Az interjú alanya Fischl Izrael (1828–1929) volt, az 1848-as szabadságharc utolsó élő honvédje, egyben az ország legidősebb zsidója.
A felkeresés apropója lehetett volna az, hogy Fischl úr a 100. évének küszöbén állt, ám az interjúnak sokkal prózaibb oka volt: néhány nappal korábban, teljes katonai pompával, állami méltóságok kísérték utolsó útjára „az utolsó ’48-as honvédet”, Lebó Istvánt (1822–1928) a Nemzeti Múzeum előcsarnokából.
1928 nyarán az Egyenlőség tudósítója a Szövetség utca 41. szám alá sietett, hogy ott interjút készíthessen egy különleges emberrel. Az interjú alanya Fischl Izrael (1828–1929) volt, az 1848-as szabadságharc utolsó élő honvédje, egyben az ország legidősebb zsidója.
A felkeresés apropója lehetett volna az, hogy Fischl úr a 100. évének küszöbén állt, ám az interjúnak sokkal prózaibb oka volt: néhány nappal korábban, teljes katonai pompával, állami méltóságok kísérték utolsó útjára „az utolsó ’48-as honvédet”, Lebó Istvánt (1822–1928) a Nemzeti Múzeum előcsarnokából.
Lebó úr minden bizonnyal akkor is megkapta volna a pazar temetést, ha nem az „utolsónak” aposztrofálják őt, – de ne sejtsünk utólag rosszindulatot, a félreértett jelző valószínűleg abból adódhatott, hogy a veterán Fischel úr nem a Soroksári úti honvédmenházban élt, hanem szerencsés módon, a családja körében tölthette idős napjait.
Szabadságharcos „működéséről” és családjáról így beszélt:
„1848-ban, húszéves koromban fejembe tették a honvédsapkát s hadbavonultam én is, mint annyian mások, lelkesedve, letelve izzó hazaszeretettel. Számos ütközetben vettem részt. Küzdöttem a szabadságharcban Aulich, Damjanich és Görgey parancsnoksága alatt. Az észak-magyarországi csatákban az isaszegi, debreceni és szolnoki ütközetekben részt vettem. A Windischgratz elleni harcok során megsebesültem, miként Solferinónál is. Összesen öt ízben sebesültem meg, lábamat két gránátlövés érte, kezemet és a vállamat is egy-egy ellenséges golyó, aminek nyoma még ma is látható, fejemet súlyos sérülés érte, francia pikával szúrták meg. Azóta nagyot hallok. A szabadságharc idején több kitüntetést kaptam, őrmesterré léptettek elő. […] Apám, Fischl Ignác, aki Balassagyarmaton született és 45 éven át Nagykanizsán volt tanító és községi sakter, ugyancsak részt vett a szabadságharcban. Családomból egyébként számosan kivették részüket a haza védelméből, tanújelét adták izzó hazaszeretetüknek. Négy fiam, huszonöt unokám közül öten és tizenöt dédunokám közül hatan vettek rész a világháborúban.”
Fischl úr a riporter kérdésére azt is megosztotta, hogy egész életében hithű, jámbor zsidó volt, s rendszeresen eljár a Bethlen téri zsinagógába, a beszélgetést pedig úgy fejezte be:
„Százéves leszek szeptemberben, de Magyarország védelmében még készéggel fegyvert fognék, mert annyi erőm még van, hogy puskát ragadjak.”
A megindító riport mellett viszont meg kell említeni, hogy az Egyenlőség tudósítói is tévedtek, ugyanis ekkor még nem Fischl úr volt az „utolsó ’48-as honvéd”.
A Dob utca 41. első emeleti szoba-konyhájában élt Krausz Adolf (1826–1928), aki Lebó temetésekor tréfásan tiltakozott, hogy ne temessék még el az „utolsó ’48-as honvéd”-et, amikor ő még él: „Nézzenek csak utána, fönt a hadügyminisztériumban be van írva Krausz Adolf neve, aki 1826-ban született és 22 éves volt, amikor harcba hívta a Kossuth-szózat.”
Krausz úr, Kossuth írnoka és kisdobos két hónappal élte túl Lebót.
Ez a cikk eredetileg a Zsido.com oldalán jelent meg.
Ezt a cikket szerkesztőségünk a sábát beállta előtt készítette és előre időzítve jelent meg az oldalon.
