„Nem vagyok jós, de félek. Szerintem szörnyű káosz és belháborúk után Európa különböző civilizációjú szigetekre bomlik szét” – mondja Tatár György vallásfilozófus a Mandinernek adott interjújában – akit a Hamász támadásáról, Európa iszlamizációjáról és civilizációnk jövőjéről kérdezte Hajdú Tímea.
„A liberális politikai gondolkodás legsúlyosabb fogyatékossága, hogy nem tud mit kezdeni az ellenség, közelebbről: a halálos ellenség fogalmával.” Ezt 1998-ban írta egy cikkében. Az elmúlt 26 évben csak rosszabb lett a helyzet. Több amerikai egyetemen azt tanítják, hogy szeptember 11. „az amerikai külpolitikára adott válasz volt”; ha terrortámadás történik, úgy tesznek az újságok, mintha csak természeti katasztrófa történne. Mit gondol, meddig teheti meg a Nyugat, hogy nem hajlandó észrevenni az ellenséget?
Annak idején főleg arra gondoltam, hogy a liberális politika még kísérletileg sem hajlandó magáévá tenni azt a szemléletet, amire a zsidóság tett szert a holokauszt nyomán, tudniillik hogy létezik kompromisszumképtelen, halálos ellenség, és hogy a vele szembeni fegyveres harcnak nincsen alternatívája.
Ennek az önvédelmi harcnak pedig nemigen lehet más hordozója, mint egy felfegyverzett nemzetállam.
A nemzetek fölötti és nemzetközi szervezetek az idők folyamán mind a nemzetközi terrort képviselő szervezetek – szervezett – befolyása alá kerültek. A saját érdekeikért is küzdő nemzetállamok arra kényszerülnek, hogy ahol érdekeik úgy kívánják, részt vegyenek tevékenységeikben; ahol pedig ez ártalmukra lenne, ott szabotálják. Ez a nemzetközi politika nyelvét az áthatolhatatlan hazudozások útvesztőjévé változtatta.
A baloldal és a liberalizmus különböző modern árnyalatai minden történelmi rossz gyökerének éppen a nemzetfogalmat és annak államát tekintik,
ezért a nemzetek természetes érdek- és önvédelmét tartják az önzés netovábbjának. Például az orosz-ukrán háború során is feltűnő, hogy a Nyugat az egyébként favorizált Ukrajna esetében is rendszeresen kerüli az olyan fogalmazásokat, mint például az ukrán nemzet önvédelme az orosz nemzettel szemben.
Demokrácia és diktatúra harcát, haladás és elmaradottság küzdelmét, az európai végek védelmét akarja látni, és már csak ezért sem hajlandó komolyabban szemügyre venni az ukrajnai nemzeti kisebbségek – nemzeti! – helyzetét.
Több mint 40 évvel ezelőtt jártam ösztöndíjjal először Heidelbergben, ahol már akkor is minden zsidó vagy izraeli intézménybe csak műszeres és fegyveres szűrőkön át lehetett bejutni, beleértve a judaika stúdiumok helyszínét is. A
zóta, mint tudjuk, ezek az eljárások kiterjedtek a föld minden repülőterére, és bár erről kevés szó esik, bízvást remélem, hogy kiterjedt a muszlim vallású munkaerő igen óvatos alkalmazására is például atomerőművek, repülőbázisok, hadianyagraktárak, vegyi üzemek eseteire is.
De azért az én állam is leesett, amikor arról olvastam, hogy Párizsban, a biztonsági szolgálat terrorelhárítási központjában az egyik évek óta ott dolgozó alkalmazott egyszer csak halálra késelte a kolléganőit, akik pedig korábban már jelentették, hogy az illető rohamosan vallásosodik. Elővették-e valaha is azt, aki alkalmazta? Hogy meddig teheti még meg a Nyugat, hogy tagadja ennek az ellenségnek a létezését?
Valójában már most sem teheti meg, sodródik a polgárháborúk új középkora felé.
Sokakban a holokausztot idézte fel az október 7-i mészárlás, de például a Jad Vasém igazgatója, Dani Dayan elutasította az összehasonlítást. („Nem fogadom el a holokauszttal való leegyszerűsítő összehasonlítást, még akkor sem, ha a Hamász népirtó szándékaiban, szadizmusában és barbárságában vannak hasonlóságok.”) A Shoah Foundation a holokauszt-túlélők tanúvallomásaihoz hasonlóan elkezdte felvenni az október 7-ét túlélő izraeliek történetét. Ön mit gondol, összehasonlítható ez a két esemény? Miként viszonyul egyik a másikhoz?
Mint a holokauszttal foglalkozó szaktörténésznek, és különösen mint volt diplomatának, a Jad Vasém igazgatójának természetesen igaza van abban, hogy sem dimenziójában, sem a körülményekben nem összehasonlítható a két esemény. De ez csupán a politikai logika szerinti igazság, nem több annál, mintha azt állítanánk, hogy két árvíz nem hasonlítható össze árvízként, ha az egyik esetben már gát is van, míg a másik idején még nem volt. Ez nem mond semmit arról, hogy mindkettő árvíz volt-e.
Én a magam részéről valahogy úgy gondolom, hogy ahogyan a világtörténelem megszülte a bibliai hit népét, úgy megszülte az infernális zsidógyűlöletet is vele. E nép történetét végigkíséri üldözése és pusztítása is, és ezek közül az utolsót, a holokausztot csak félbeszakította, hogy legfőbb hordozóit megsemmisítő katonai vereség érte, mégpedig egészen más okból. Ezt a felfogásomat egyesíteném az igazgató nyilatkozatával: ez, ami most történt, csakugyan a holokauszt láncának egyik, dimenziójában kevéssé jelentős láncszeme, de ugyanabba a sorba tartozik, mint az összes korábbi, beleértve a holokausztot.
És mivel Izrael állama létezik, természetesen az elhárítás feltételei is kedvezőbbek.
Az IDF által nyilvánosságra hozott, a Hamász terroristái által rögzített felvételeken jól hallható, hogy az iszlamisták a civilek lemészárlásakor folyamatosan azt kiabálták, hogy „Allahu Akbár!” A Hamász „Al-Aksza árvíznek” nevezte a támadást, vagyis egyértelműen utalt arra, hogy a végcél Jeruzsálem és a Templom-hegy. Mondana pár szót a jelenlegi konfliktus vallási dimenziójáról?
Az iszlámmal való konfliktus lényegében elkerülhetetlen volt, bár alig néhányan számoltak csak vele, lévén
a nyugati – nem csak zsidó – értelmiségnek sejtelme sincs, és nem is volt az iszlámról,
ahogyan e szekuláris kor értelmisége zömének a vallásokról általában sincs. Nagyon leegyszerűsítve: a bibliai zsidó vallásnak is már a középpontjában állt a Cionnak nevezett Jeruzsálem és a Szentély-hegy, körötte a Szentfölddel. Héberül a mai napig csak „felmenni” lehet Izraelbe, és onnan is csak „felmenni” lehet Jeruzsálembe.
A talmudi judaizmus évszázadai pedig, immár zömmel Jeruzsálemtől távol kialakítottak a Szentföld és Jeruzsálem iránt egy olyan elképzelhetetlen hevességű vallási honvágyat, amihez nem ismerünk semmi hasonlót. A politikai cionizmus szekuláris hazakereső irányultságát eleve is uralta az az elem, amit szekularizált, másrészt politikailag elérhető célnak látszott, hiszen az Oszmán Birodalom szünet nélküli hanyatlásban volt.
A másik oldal felől nézve két vonás ötlik szembe: az egyik az iszlám vallásfogalma, amely nem tesz semmiféle különbséget a saját hite és a saját uralma között.
Hite világuralomra van szánva, bizonyos értelemben nem is más, mint kinyilatkoztatott felszólítás Allah világuralmának elérésére.
Az ebből fakadó vallásjog kizárja minden más vallás jogi szuverenitását az iszlám hatalmi területén.
Ugyanez a vallásjog pedig az iszlámtól örökre elidegeníthetetlennek tekint minden olyan területet, amit az iszlám egyszer már a magáénak tudhatott.
Dogmatikailag ez áll Andalúziára és Magyarországra is. A pénteki istentiszteletkor az imám karddal a kezében hág fel a mecset szószékére, minden olyan országban, például Egyiptomban is, amit az iszlám egykor fegyverrel hódított meg. A vallástörvények helyi értékét és jelentőségét a Nyugat alighanem már korábban és élesebben is felismerhette volna, ha az európai keresztény tudáson belül nem halt volna el a zsidó vallás törvényeihez való viszonyának az ismerete.
E két szemlélet közt nehéz többet képzelni el egy tartós fegyverszünetnél.
Mit gondol az elmúlt hónapokban újra feltámadt vitáról, amely során a palesztin aktivisták azt kezdték állítani, hogy „Jézus palesztin volt”? Az I24News angol nyelvű izraeli tévé adásában láttam, hogy egy rabbit hívtak be elmagyarázni, hogy Jézus zsidó volt, de Izrael állam hivatalos Twitter-fiókja is beszállt a vitába.
Természetesen, ha például Tolna megye mindenkori lakóinak a tolnákat tekintjük, és úgy véljük, hogy a terület róluk kapta a nevét, akkor a megye egésze sem térben, sem időben nem része a magyar történelemnek, hiszen sosem lakták magyarok, csak tolnák. Hogy mégis Magyarországon laknak, az a Tolnát gyarmatosító, földrabló magyarok imperializmusa.
De hát ez már magával a palesztin népnévvel is így van.
Nem biztos, hogy minden olvasó ismeri a palesztin név hátterét, tudna erről pár szót szólni?
Azt követően, hogy Izrael népe megtelepedett a bibliai Kánaán földjén, rajta kívül a filiszteusoknak hívott nép élt még ott, öt tengerparti városban. Számos háborújuknak – például Sámson és Delila története – végül Dávid vetett győzelmével véget. A görög ókor történetírói a területet Palesztinának hívták a filiszteusok nyomán. Héberül: plistím. Az utolsó elbukott Róma-ellenes zsidó háború után, ami Kr.u. 135-ben ért véget, Hadrianus császár betiltotta az „Izrael földje” elnevezést, és hivatalossá tette a „Palesztina” nevet. E nevet vitte aztán tovább a Bizánci Birodalom, az iszlám hódítás, majd a Brit Mandátum is. A helyi arab lakosság neveként Jasszer Arafat mozgalma kezdte el használni kb. 1964-től fogva, azt sugallva, mintha a terület a ma rajta élőktől kapta volna nevét már az ókorban is.
Arabok a Kr.u. 7. századig nem lakták a területet, palesztin nevű nép pedig sosem létezett a Szovjetunió által támogatott terrormozgalmat megelőzően.
A Hamász támadása után a nyugati politikusok újra előszedték a „kétállami megoldást”, pedig október 7. után éppen az lenne logikus, hogy végre elismerjék: alternatív ötletre lenne szükség. Nehéz elképzelni egy olyan palesztin államot, amely ne lenne ellenséges Izraellel szemben. Ön szerint születhet olyan béketerv, ami megvalósítható?
Nem. Azt hiszem, a béketerv fogalmának része, hogy terv, azaz megvalósíthatatlan. Értéke terv voltában rejlik. Nem is az a célja, hogy megvalósuljon, hiszen akkor már nem terv volna. Hanem mindenekelőtt megélhetési forrás mindazon szervezeteknek és tagjaiknak a számára, akiknek sikerül részt venniük e szervezetek tanácsadói köreiben, fundraisingjében, al- és főbizottságaiban, sajtótájékoztatóin, nemzetközi konferenciáin és a többin. A politikai elitek szempontjából pedig a hatalomra kerüléshez nélkülözhetetlen beszéd- és képmutatásanyagot biztosítja. Tervek nélkül nincs politikai beszéd, nincs a politikának anyaga.
A „kétállami megoldás” talán lehetséges lett volna kitalálásának pillanatában, vagyis 1947-ben.
Azóta azonban az iszlám világ permanens gyűlölködésével, valamint az egész nyugati és akkor még keleti világnak a „palesztin ügy” és a terrorizmus iránti, százmilliárdokat felemésztő féltő gondoskodása mellett létrejött egy olyan népesség, ahol egyénekkel nyilván lehetséges az együttélés, de mint népességgel semmiképp. A béke szó használata ebben az összefüggésben már önmagában hazugság: Németországgal sem kötöttek békét, hanem elfogadták a feltétel nélküli kapitulációját és lefegyverezték.
A nyugati nagyvárosokban minden hétvégén több százezren vonulnak fel Izrael elpusztítását követelve. A „sértő beszédre” rendkívül érzékeny nyugati hatóságok ezt valahogy nem érzik „sértőnek”. Mi a véleménye ezekről a felvonulásokról?
Európa előbb-utóbb zsidómentessé válik. Valóban az történt, hogy
miután Európa elpusztította zsidó lakosságának a kétharmadát, úgymond az ehhez vezető ideológiát jóvá teendő, milliószámra fogadta – és fogadja – be a maradék vérszomjas ellenségeit.
Lényegében kiderült, hogy a nyugati és persze nem csak nyugati politikai elit és értelmiség úgynevezett gyászmunkája a holokauszttal kapcsolatban még ahhoz sem volt elegendő, hogy biztos kézzel azonosítani tudja az antiszemitizmust, hogy meg tudja különböztetni az egyéb úgynevezett rasszizmusoktól, vagy akár csak hogy egyetlen képzettel is többet legyen képes róla gondolni, mint amit már a felvilágosodás is gondolt.
Az interjú folytatását ide kattintva olvashatja.
