Egy tizenöt éves diáklány, aki egy fotónak köszönhetően az ‘56-os forradalom ikonjává, jelképévé vált, majd egy héttel a kép elkészülte után hősi halált halt.
A képet, amelyen a fiatal lány egy gépfegyverrel a vállán elszántan néz a kamerába, Vagn Hansen dán fotós készítette valószínűleg 1956. november 1-jén. A fotós később úgy emlékezett, hogy már Erikánál volt a fegyver, amikor megkérdezte, hogy csinálhat-e róla egy képet, a lány pedig örömmel állt modellt. A fotó bejárta a nemzetközi és hazai sajtót is, ikonikus lett.
„Véletlenül sikerült egy olyan képet csinálnom, amely bejárta a világot és a forradalom jelképévé vált.
Megláttam egy komoly tekintetű, szép lányt […] zubbonyban, orosz géppisztollyal a vállán, akit rávettem, hogy néhány képet készíthessek róla” – mesélte később a fotós.
Egy héttel később, november 7-én sebesültek mentése közben szovjet tankból gyakorlatilag szitává lőtték a 15 éves lányt a Blaha Lujza térnél. Egy sebesült társáért kúszott ki a menedékből, hogy behúzza a barikád mögé, amikor a lövések kivégezték.
A forradalomban több fiatalkorú pesti srác és lány harcolt. Erika személyes története azt is megmagyarázza, hogy csapódott ő a harcolók közé: édesapja 3 éves korában meghalt, egyes források szerint német koncentrációs táborban, mások szerint a budapesti gettóban. Édesanyja innentől egyedül nevelte, látástól vakulásig dolgozott, így Erika sokat volt egyedül, vagy a szomszédoknál.
Édesanyja pedig valóságos vallásként tekintett a kommunizmusra – amely ad abszurdum módon, de valóban sokak számára életet jelentett, és ide tartoztak a Budapesten rekedt zsidó származásúak is.
Ennek ellenére lánya 1956-ban a forradalmárok oldalára állt.
Egy volt osztálytársa ellentmondásos, zárkózott személyiségként, de kifejezetten agilis, forradalmi típusként emlékezett vissza rá. Egy másik szerint inkább vadóc volt, mint serdülő ifjú hölgy.
Részt vett néhány előadáson, amit a nagybátyja, Bondi Endre által szervezett irodalom klubban hallgatott meg. Itt fiatal kora ellenére meglepő érettséggel szólt hozzá a vitákhoz.
“Lángoló szemmel reménykedett valamiféle demokratikus megújulásban”
– emlékezett rá vissza Földi Tamás, az egyik volt osztálytárs.
Egy idősebb barátja invitálta meg Erikát a felkelők közé, ahol megtanították géppisztollyal bánni. Ekkor készülhetett róla a híres fotó. Mivel túl fiatal volt, pár nappal később meggyőzték, hogy inkább a sebesültek ellátásában segédkezzen, ebbe november 4-én bele is ment, és önkéntes – később a sorsát meghatározó – ápolónői szolgálatot vállalt a Vöröskeresztnél.
Ahogy azt is, szomszédja, Ivanits György még találkozott vele halála napján.
„Megjelent Erika egy fiúval és a dobtáras géppisztollyal. Emlékszem, hogy ott táraztak, pakolták bele a lőszert. Mesélte, hogy ő vöröskeresztes, és a sérülteket, a forradalmárok között megsebesülteket menti. A fiú pedig, a barátja, forradalmár. Mondta, hogy mennek tovább, csak egy kicsit megpihennek.
Édesanyja ordítva sírt és könyörgött neki, hogy ne menjen el, mert mintha tudta, érezte volna, hogy meg fogják ölni”.
Életéről azért tudunk ma ennyire sokat, mert többen elkezdték kutatni: elsőként elég későn, 2006-ban Henning Schultz dán nyugdíjas földrajztanár, aki Szeles Erikával egy időben volt kamasz ‘56-ban, és nagyon lelkesítette a magyar forradalom. Látta a fotót, és, nem tudván, hogy a képen pózoló lány rég elhunyt, Magyarországra utazott, hogy elkezdje felkutatni. Több magyar lapot is megkért, hogy tegyék közzé a lány fényképét. Végül egy 1981-es német újságcikkből tudta meg, hogy a lány hősi halott, az ő cikkükhöz Árki József, Szeles Erika Dániába menekült volt osztálytársa szolgáltatott hitelesnek tűnő információkat. Schultz mindent, amit kiderített a lányról, összefoglalt és átadta a történetet a Magyar Nemzeti Múzeumnak. Kutatása közben a fotóst, Vagn Hansent is felkereste, majd közvetített a múzeum és közte, így végül – mivel a múzeum nem tudta volna a képek egyébként csekély árát kifizetni -, a Schultz által szerzett adományi pénzből a múzeum megvásárolta a képeket Hansentől.
Pár évvel később a Hírszerző internetes portál is elkezdett foglalkozni a mártírhalált halt kislány témájával, cikkükre reakcióként egy másik volt osztálytárs is felbukkant, és hozzátett Szeles Erika történetéhez. Ugyanerre a cikkre válaszul jelentkezett be Földes Tamás, egy Amerikába emigrált újságíró, aki együtt járt Erikával a fent említett irodalmi klubokra, egy évvel később pedig az Ivanits testvérpár Erikáék szomszédjából. Így lassan összeállt a megrázó történet.
Bár nevét kevesen, fotóját annál többen ismerik, arcát a szabadságharc jelképeként tartják számon.
