Százhetvenöt éve, 1848. július 25-én született Sir Arthur James Balfour brit politikus, 1902 és 1905 között miniszterelnök. 1917. november 2-án külügyminiszterként ő szignálta azt a nyilatkozatot, amelyben a brit kormány kinyilvánította: támogatja a zsidó törekvéseket egy zsidó „nemzeti otthon” létrehozására Palesztinában, azzal a feltétellel, hogy az nem sértheti a területen élő nem zsidó elemek jogait.
A Balfour-deklaráció nagyban hozzájárult a palesztinai brit mandátum létrejöttéhez, majd 1948-ban Izrael Állam kikiáltásához. Az MTVA Sajtóarchívumának anyaga:
Skót arisztokrata családból származott, apja parlamenti képviselő volt, anyai ágon a miniszterelnöki posztot 14 éven át betöltő Lord Salisburyvel állt rokonságban, keresztapja a waterloo-i győző, Wellington hercege volt. Etonban és Cambridge-ben tanult, ekkoriban még a zene és a költészet érdekelte, s több filozófiai művet publikált. A politikát eleinte inkább szórakozásnak tekintette és őt sem vették komolyan, amikor 1874-ben a konzervatív párt színeiben képviselőnek választották meg. Nagybátyja, Lord Salisbury azonban szárnyai alá vette, kormányaiban egyre fontosabb posztokat bízott rá, s a várakozásokra rácáfolva az ír ügyek minisztereként sikerült egy nemzedéknyi időre lecsendesítenie a konfliktust. 1892-től három éven át az ellenzék alsóházi vezére volt, a konzervatívok a hatalomba való visszatérése után pénzügyminiszter lett.
Lord Salisbury 1902-ben visszavonult a politikától, a miniszterelnöki poszton Balfour követte. Két évvel később ő kötötte meg Franciaországgal a két nagyhatalom szövetségét megalapozó antant-szerződést, de egy évvel később lemondásra kényszerült kormányfői, majd 1911-ben pártvezéri posztjáról is. Az első világháború alatt, 1915-ben ő követte a gallipoli partraszállás kudarcába belebukott Winston Churchillt az Admiralitás első lordjának posztján, 1916-ban Lloyd George új kormányában a külügyminiszteri posztot kapta meg.
A háború 1917-ben holtpontra jutott, a nyugati front megmerevedett, a háborúba belépett Egyesült Államok még nem küldött jelentős expedíciós haderőt Európába.
A brit kormány ekkor úgy döntött, hogy támogatásáról biztosítja a cionista mozgalmat, amely a Szentföldön akart új „hazát” létrehozni a kétezer éve szétszóratásban élő zsidóság számára.
A lépéstől azt remélték, hogy a semleges országokban és Amerikában elnyeri a zsidók rokonszenvét, de praktikus megfontolások is szerepet játszottak: a britek mindenféleképpen szerették volna maguknak biztosítani a stratégiai fontosságú Palesztina feletti befolyást. A tervezett deklarációnak komoly ellenzéke is volt, amely attól félt, hogy a cionisták melletti kiállás miatt felerősödnek az antiszemita érzelmek.
A történelmi jelentőségű, mindössze 67 szavas nyilatkozat kibocsátását – miután sikerült megszerezni a franciák, az amerikaiak, az olaszok és a Vatikán támogatását is – a kabinet 1917. október 31-én hagyta jóvá, s Balfour aláírásával november 2-án levélként küldték el hivatalosan Lord Rothschildnek, a brit cionista mozgalom egyik legtekintélyesebb és legbefolyásosabb vezetőjének. A kulcsmondat így szólt:
„Őfelsége kormánya jóindulatúlag tekint a zsidó nemzeti otthon megteremtésére Palesztinában, és minden tőle telhetőt megtesz e cél elérésének elősegítésére, miközben világosan kell látnunk, hogy semmi sem csorbíthatja a Palesztinában fennálló nem zsidó közösségek polgári és vallási jogait, illetve a bármely más országban élő zsidók jogait és politikai státusát.”
A „nemzeti otthon” jelentéséről a továbbiakban véget nem érő vita bontakozott ki, mert a nemzetközi jogban ilyen fogalmat nem ismertek, de a legtöbben ezt a zsidó állam megteremtése melletti kiállásnak értelmezték.
Palesztina 1920-ban a Népszövetség alá rendelt, de brit igazgatás alatt álló mandátum lett, a statútumba belekerült a Balfour-deklaráció is. A második világháború után a zsidók, az arabok és a britek közti feszültség erőszakos akciók sorozatába torkollott, a súlyosbodó helyzet láttán az ENSZ 1947. november 29-én 33 igen, 13 nem és 10 tartózkodás mellett elfogadta 181. számú határozatát, amely kimondta: a brit mandátumterületen egy arab és egy izraeli állam jön létre, Jeruzsálem pedig ENSZ-igazgatás alá kerül.
A kudarcot valló britek utolsó katonája 1948. május 15-én távozott, egy nappal korábban David Ben Gurion kikiáltotta a szabad és független Izraelt, amelyet azonnal megtámadtak az őt körülvevő arab államok.
Kitört az első arab-izraeli háború, amelyet azóta több fegyveres konfliktus követett.
Balfour az 1919-es versailles-i békekonferencia után lemondott, de a kabineteknek 1929-ig tagja maradt, nála hosszabb kormányzati pályafutással csak Churchill büszkélkedhet. Jelentős szerepe volt az Egyesült Királyság és a brit domíniumok viszonyát rendező 1931-es winchesteri statútum kidolgozásában. 1922-ben lovagi címet, ugyanabban az évben grófi rangot kapott és a felsőház tagja lett.
Arthur James Balfour 1930. március 19-én halt meg, a legnagyobb brit lapokban megjelent gyászjelentésében egyetlen szó sem esett a Balfour-nyilatkozatról.
