Miután az utóbbi napokban az unalomig kicsontoztuk Prigozsin úr életét és munkásságát, és élénk színekkel ecseteltük a megbukott zendülésben szerzett múlhatatlan érdemeit, talán elérkezett az ideje annak, hogy néhány szót szóljunk a puccsról, mint politikai jelenségről. Robert C. Castel írása.
Ezúttal nem az anekdoták, hanem a számok nyelvén.
Fontos dolog Telegram-csatornákat követni, voenkorokat idézni és párhuzamokat keresni az ószláv történelemből.
De legalább annyira fontos elővenni az államcsínyekkel, puccskísérletekkel és a szabálybontó hatalomátvétel egyéb módozataival foglalkozó adatsorokat, és az adatoknak a kontextusában értelmezni az aktuális történéseket.
Az itt következő rövid elemzésemhez az Illinoisi Egyetem Cline Központjának az adatsorai szolgáltak alapul. Az adatbázis és a csatolt dokumentáció itt érhető el.
Ezek az adatsorok az 1945-től a 2022-ig terjedő időszak államcsínyéit, puccskísérleteit és az ezeket előkészítő összeesküvések (az „események”) adatait gyűjtik csokorba.
Lássuk mi az, amit megtudunk, ha betárazzuk a statisztikai szoftverünket és elkezdjük átrágni magunkat a kásahegyen.
- 1945 és 2022 között a Föld 137 államában 981 ilyen jellegű „szabálybontó hatalomátvételt” jegyeztek fel. Átlagosan, az utóbbi, közel nyolc évtizedben, nem telt el egyetlen hónap sem államcsíny vagy puccskísérlet nélkül a Földgolyó valamelyik pontján. Az érintett államokban átlagban hét évenként próbáltak szerencsét a helyi érdekű puccsisták.
- Az esetek 44%-ban a puccsistáknak sikerült kiütnie a nyeregből a hivatalban lévő vezetőt. Ez ugyanakkor nem azt jelenti, hogy az esetek hasonló százalékában sikerült magukhoz ragadniuk a hatalmat. A hatalom számos esetben érett gyümölcsként esett a közmondásos nevető harmadik ölebe. Az esetek 35%-ban megakadt a hatalomátvétel kísérlet szintjén. A fennmaradó 21%-ot azok az esetek teszik ki, amelyeket meg az összeesküvés stádiumában sikerült leleplezni. Ez a sikeres 44% azonban megdöbbentően magas szám, és rengeteget elmond a modern politikai konstruktumok alapvető instabilitásáról, sebezhetőségéről.
- Kik a legsikeresebb puccsisták? Igen nem-meglepő módon, a sikeres puccsok 56%-át a hadseregek hajtották végre. Ha nincs hadseregünk, akkor érdemes egy palotaforradalommal próbálkozni. Az esetek 20%-ban ezek az erők döntötték meg az inkumbenst. A lázadók nem túl jók ebben a műfajban, csupán az esetek 7%-ban jártak sikerrel. Igen meglepő módon az idegen „háttérhatalmak” sem tudnak túl sok trófeát felmutatni – csupán az esetek 6%-ban jártak sikerrel. A hatalomból kikopott disszidensek követik őket a maguk 5%-val. Azt még hozzá kell tenni, hogy a sikeres önpuccsok száma is meglehetősen alacsony, csupán az esetek 6%-át képezik.
- Csökkenti-e a belső instabilitás, a puccsok, illetve puccskísérletek egy állam képességet arra, hogy fenyegetést jelentsen a szomszédjai számára? A rendelkezésünkre álló adatok alapján, nem lehet ilyen fordított korrelációról beszélni. A 38 „eseménnyel” globális puccsbajnoknak számító Bolívia 1945 után egyetlen konvencionális háborúban sem vett részt. Ugyanabban az időszakban a „középmezőnyhöz” tartozó Szíria (21), Irak (18) és Egyiptom (13) számtalan kisebb nagyobb háborúba keveredett a szomszédjai ellen.
- Hol áll Oroszország a puccs-liga ranglistáján? Ha egy kalap alá vesszük a régi Szovjetuniót és az új Oroszországot akkor 1945 és 2022 között összesen 4 „eseményről” beszélhetünk. A dobogónak ezt a fokát Oroszország olyan államokkal osztja meg, mint például Spanyolország és Kína. Mi ez a négy esemény? Három hatalomátvétel (1964 – Hruscsov leváltása, 1991 – A Gorbacsov elleni államcsíny, 1993 – alkotmányos válság) és egy puccskísérlet (1993 – alkotmányos válság). A négy eseményből három palotaforradalomnak tekinthető, a negyedik pedig egy önpuccs volt. Mind a négy „politikai inkorrektség” nagyjából vér nélkül zajlott le.
Milyen meglátásokat kínálnak a puccs-matek történelmi számsorai a Prigozsin úr vezette zendüléssel kapcsolatban:
- Oroszország az utóbbi közel nyolc évtizedben nem bizonyult termékeny talajnak az államcsínyek és a puccskísérletek számára.
- Az általános mintázat, ami szerint általában a katonák a legsikeresebb puccsisták, Oroszországra nem érvényes. Oroszország a palotaforradalmak és az önpuccsok hazája.
- Az utóbbi közel nyolc évtizedben, a Szovjetunió és később Oroszország szabálybontó hatalomátvételei általában vérontás nélkül zajlottak le.
- A belső instabilitás, az államcsínyek, puccskísérletek, illetve az erre irányuló összeesküvések nem befolyásoljak az államok harci kedvét és nem csökkentik a veszélyt, amit a szomszédaikra jelentenek. 1964-ben Hruscsov eltávolításával párhuzamosan, a szovjetek még mindig Albánia lerohanását tervezték, hogy elégtételt vegyenek az 1961-es Vlora incidensért. Az 1991-es és az 1993-as eseményekkel párhuzamosan az oroszok a konfliktusok egész sorában voltak jelen, úgy a posztszovjet térségben, mint Afrikában.
Mindezekből elmondható, hogy a Prigiozsin-zendülés a történelmi mintázatoknak megfelelően és nem azokkal szembe menve zajlott le.
