A zsidó naptár negyedik, ros hásánától számított tizedik hónapja támuz, a nyár első hónapja. A nagy középkori tóramagyarázó, Rási szerint a hónap neve forróságot jelent, ami megfelelő név az év legforróbb időszaka számára – olvasható a zsido.com oldalán.
Jechezkél (Ezékiel) próféta könyvéből azt is lehet tudni, hogy egy bálványt is Támuznak hívtak, melyet, mint Rási magyarázta, belülről lehetett melegíteni, így a puha ólomból készült szeme a meleg hatására megolvadt, és úgy tűnt, mintha sírna, és áldozatért könyörögne: „És szólt hozzám: Még újra fogsz látni nagy utálatosságokat, melyeket ők cselekszenek. És bevitt engem az Örökkévaló háza kapujának bejáratához, mely észak felé volt, és íme ott ülnek az asszonyok, siratva a Tamuzt.”(Jechezkél 8:13-14)
Támuz hónap azonban nemcsak egy bálványhoz, hanem Észávhoz (Ézsauhoz) is kapcsolódik. A kabala leghíresebb könyve, a Zohár azt mondja, hogy az első három tórai hónap (niszán, ijár, sziván) megfeleltethető a három ősapának, míg a negyedik és az ötödik (támuz és áv) a harmadik ősapa gonosz ikertestvéréhez kapcsolódik.
Ezért van az, hogy a rómaiak, akik a hagyomány szerint Ézsau leszármazottai, éppen ezekben a hónapokban voltak képesek megsemmisítő csapást mérni a városra.
Ez azonban nem azt jelenti, hogy ez a hónap szomorú. Zechárjá (Zakariás) könyvében (8:19) a következőket olvassuk: „Így szól az Örökkévaló, a seregek Ura: A negyedik hónak böjtje, meg az ötödiknek böjtje, meg a hetediknek böjtje, meg a tizediknek böjtje Jehúda házának lesznek vígsággá és örömmé és jó ünnepnapokká…”
A negyedik hónap támuz, és e hónap szomorú tartalmú böjtnapja is az öröm napjává változik majd, amikor elérkezik a Messiás.
A hónap harmadik napja, héberül gimel támuz a Lubavicsi Rebbe, Menachem Mendel Schneerson rabbi (1902-1994) halálozásának évfordulója.
A lubavicsi hászidok ezt a napot többek között a szokásosnál is több tóratanulással és adakozással teszik jelentőségteljessé, és számosan látogatnak el az ohelhez, a Rebbe New Yorkban található nyughelyéhez.
Támuz hónap 12. és 13. napja örömünnep a Chábád-közösség számára. Ezen a napon (éppen a saját születésnapján) szabadult ki 1927-ben az előző, hatodik rebbe, Joszef Jicchák Schneersohn rabbi (1880-1950) a szovjet börtönből, miután „ellenforradalmi tevékenységéért” nem sokkal korábban a szovjet hatóságok őrizetbe vették és egy leningrádi börtönbe vetették. A bíróság, a tóratanítás és zsidó iskolák fenntartása miatt, halálos ítéletet szabott ki rá, ám ezt végül hároméves száműzetésre módosították. Július 12-én (támuz 12-én) kellett jelentkeznie a kijelölt rendőrállomáson, és ekkor kapta a hírt, hogy végül minden büntetését elengedték. Bürokratikus akadályok miatt végül egy nappal később, 13-án szabadulhatott, ezért a hászidok mindkét napot ünnepként tartják számon, és vidám összejövetelekkel, dalokkal emlékeznek meg róla.
A gyászos három hetet bevezető támuz 17-i böjt a kisebb böjtnapok közé tartozik. Több szomorú eseményre is emlékezünk ezen a napon, melyek közül a legismertebb, hogy
a polgári időszámítás szerinti 69-ben ezen a napon törték át a rómaiak Jeruzsálem falait, és végül ez az esemény vezetett a város teljes pusztulásához.
E napon a zsidóság tartózkodik az evéstől és az ivástól, és támuz 17-től fogva három héten át bizonyos, a gyászidőszakot jellemző szabályok érvényesek. A gyász mindaddig létezik, amíg csak el nem érkezik a megváltás, és fel nem épül úja a Szentély, ahogy bölcsek mondják:
amelyik nemzedékben nem épül újjá a Szentély, az olyan, mintha abban a nemzedékben rombolták volna le a Szentélyt.
A böjtnap egyben lehetőséget is nyújt a zsidóknak arra, hogy helyrehozzák a pusztulás eredőjét, és megteremtsék a lehetőséget arra, hogy véget érjen a hosszúra nyúlt száműzetés, és újjáépülhessen a Szentély.
Fotó: Unsplash
