Csütörtökön lenne nyolcvanéves Bobby Fischer, az első és máig egyetlen amerikai sakkvilágbajnok, a sportág egyik legismertebb és legellentmondásosabb személyisége, akinek alakja köré legendák szövődtek. Ő törte meg a sok évtizedes szovjet hegemóniát, majd miután három évig uralta a sakkéletet, örökre hátat fordított a sportnak.
Robert James Fischer néven született 1943-ban, Chicagóban. Svájci születésű, lengyel zsidó származású anyja az anyakönyvbe férjét, egy német biofizikust jegyeztette be apaként, de valószínű, hogy fiának biológiai apja a magyar Neményi Pál fizikus volt. Bobby kétéves volt, amikor szülei elváltak, ettől kezdve anyja egyedül nevelte. Hatéves korában a nővérétől kapott készlettel kezdett sakkozni, s nyolcéves volt, amikor pártfogásába vette egy nagymester, akivel szimultánt játszott. A 180-as intelligencia-hányadosú fiút ettől kezdve csak a sakk érdekelte, játékereje robbanásszerűen nőtt. Két év alatt lett amatőrből bajnok, tizenöt évesen a sakktörténetben addig legfiatalabbként szerezte meg a nemzetközi nagymesteri címet.
Az általa időpocsékolásnak tartott iskolát tizenhat évesen hagyta ott (ennél korábban törvényesen nem tehette), ezután csak nyelveket tanult, hogy olvashassa a külföldi sakksajtót. 1958-ban veretlenül lett amerikai bajnok, majd a zónaközi versenyről továbbjutva világbajnokjelölt, de ekkor még alulmaradt szovjet versenytársaival szemben. Már ekkor egyre furcsább követelésekkel állt elő: megszabta például a világítást és a nézők elhelyezését, de nemegyszer még így is felállt játék közben és távozott.
A profi sakk rengeteget köszönhet neki: ő volt az első, aki addig hallatlan összegeket követelt – és kapott – azért, hogy az asztalhoz üljön. A hatvanas évek közepén egy vallási szektához csatlakozott, és másfél évig szinte eltűnt a színről. Visszatérése után legyőzhetetlenné vált, 1966-tól egyetlen tornát vagy párosmérkőzést sem vesztett el, amelyen elindult. Élő pontszáma 1972-ben 2785 volt, ezt csak 1989-ben szárnyalta túl Garri Kaszparov.
Fischer 1967-ben toronymagasan vezetett a zónaközi versenyen, amikor összekülönbözött a szervezőkkel és hazarepült. 1970-ben aztán szó szerint végiggázolt a mezőnyön, az egyenes kieséses körben Tajmanovot, majd Larsent is 6-0-ra, a volt világbajnok Petroszjant 6,5-2,5-re verte. A világbajnoki címért 1972-ben Borisz Szpasszkijjal az izlandi Reykjavíkban játszott, a hidegháború csúcspontján az egész világ feszülten figyelte a szovjet és az orosz sakkfenomén összecsapását. A párosmérkőzés a lapokban a kommunizmus és a demokrácia ütközetévé stilizálódott, az eseményről beszámoló Arthur Koestler azt írta: furcsa ennyi idő után ismét haditudósítónak lenni…
A mérkőzés különösen alakult. A jogdíjakért perlekedő Fischer a megnyitó napján még New Yorkban volt; a pénzt végül megkapta, de az első játszmát elvesztette, a másodikra ki sem állt. A következő nyolc játszmából viszont ötöt megnyert, három döntetlen lett, és végül 12,5:8,5 arányban győzött. A partikat különös közjátékok tarkították, Fischer újabb és újabb követelésekkel állt elő, amikor pedig már ő vezetett, az elkeseredett szovjet csapat követelte, hogy vizsgálják át a székét, mert abba szerintük egy tiltott szerkezet van beépítve – ez meg is történt, de csak döglött legyeket találtak.
A párosmérkőzés nyomán támadt fel a széles közönség érdeklődése a sakk iránt, s bizonyosodott be, hogy ezen a szinten művelve a játék küzdelmes, mint a futball, izgalmas, mint egy párbaj, műalkotásokhoz hasonló esztétikai élményt és intellektuális kihívást jelent. A sakk tizenegyedik – máig egyetlen amerikai – világbajnokát otthon hősként ünnepelték, de ő nehezményezte, hogy a Fehér Házban nem fogadták.
Címét 1975-ben Anatolij Karpov ellen kellett volna megvédenie, de a rendkívüli izgalommal várt eseményre nem került sor. Fischer 179 pontból álló követeléslistát terjesztett elő, ezek csaknem mindegyikét elfogadták, de azt nem, hogy csak a győztes parti számít, és 9:9-es állásnál ő marad a világbajnok. Ekkor táviratban lemondott címéről, döntését még akkor sem változtatta meg, amikor hárommillió dollárt kínáltak neki.
Ezután egyre furcsább hírek érkeztek róla. Szakított a vallási szektával, 1981-ben bankrablónak nézték és lecsukták, mert nem volt hajlandó azonosítani magát. Jóllehet ő maga is zsidó volt, vad antiszemita és Amerika-ellenes kirohanásokat tett. Mint utóbb kiderült, paranoiája nem volt teljesen alaptalan: a Szövetségi Nyomozóiroda (FBI) három évtizeden át figyelte őt és baloldali rokonszenvvel gyanúsított anyját. Kreativitása azonban megmaradt: 1988-ban sakkórát szabadalmaztatott, 1996-ban pedig azt javasolta, hogy a megnyitáselméletet bebiflázó, közepes képességű sakkozók kiszűrésére a tiszteket véletlenszerűen helyezzék fel a sakktáblára.
1992-ben óriási szenzációt okozott visszatérése: hárommillió dolláros gázsi fejében Belgrádban ismét megmérkőzött Szpasszkijjal, akit újra legyőzött. Mivel Kis-Jugoszlávia ellen akkor ENSZ-embargó volt érvényben, az Egyesült Államokban nemzetközi körözést adtak ki ellene. Pénzét és barátait elveszítve maga választotta száműzetésben élt a világ számos országában: hét évig Magyarországon, majd a Fülöp-szigeteken, később Japánban. Itt 2004-ben letartóztatták, mert érvénytelen útlevéllel akart repülőre szállni, hónapokat ült őrizetben, mielőtt 2005-ben Izlandra mehetett volna. Itt megkapta az állampolgárságot is, a halál Reykjavíkban érte 2008. január 18-án. Végső nyugalomra a dél-izlandi Selfoss Laugardalur templomának kertjében helyezték.
1986-ban az elsők között választották be az amerikai sakkozók hírességek csarnokába, 2001-ben pedig a nemzetközi sakkozók Hírességek Csarnokába. Életéről több könyv és film is készült, a 2014-es amerikai Gyalogáldozatban Fischert Tobey Maguire, Szpasszkijt Liev Schreiber alakította.
