Az alkohol – bor formájában – számtalan zsidó szertartás elmaradhatatlan kelléke, gondoljunk csak a szombatot és ünnepeket köszöntő kidusra vagy az azokat búcsúztató hávdálára. Emellett jelen van a közelgő purimon, a peszáchi széderen, de esküvőkön és körülmetéléseken is. A kérdés csupán annyi, hogy hol kell megálljt parancsolni az alkoholfogyasztásnak – írja a Zsido.comon megjelent cikkében Naftali Deutsch.
Ahogy az élet más területein, a zsidó hagyomány az italozás terén is a visszafogottságot támogatja. A szabály alól azonban van egy kivétel: purim ünnepe, melyről azt írja a Talmud, hogy annyit igyon az ember, hogy ne tudja megkülönböztetni az „áldott Mordechájt” (héberül: báruch Mordecháj), Eszter könyvének egyik főhősét, az „átkozott Hámántól” (héberül: árur Hámán), a zsidók kiirtására törő főgonosztól.
Más szóval: ezen a napon a józan ítélőképesség elvesztése a cél.
Ez azonban számos veszélyt hordoz magában, ezért a későbbi döntvényhozók igyekeztek finomítani ezen az előíráson. A Sulchán Áruch törvénykódexet kommentáló krakkói Mose Isserlis rabbi szerint elegendő, ha a megszokott alkoholmennyiségnél csak némileg iszunk többet purimkor, mert így az ember elszenderedik, s álmában már nem tudja megkülönböztetni egymástól a történet pozitív és negatív hőseit. Olyan vélemény is ismert, mely megelégszik az ember matematikai képességeinek csökkenésével. Az „áldott Mordecháj” és az „átkozott Hámán” kifejezés betűinek számértéke (héberül) ugyanis egyaránt 502-t tesz ki. Ha valaki már képtelen arra, hogy levezesse ezen számbeli egyezést, akkor biztos lehet benne, hogy eleget ivott.
A lerészegedés veszélyeivel a Talmud bölcsei is tisztában voltak. Egy történet szerint Rává és Zéra rabbi egyszer együtt lakomázott purimkor. Rává annyit ivott, hogy egyszer csak leszúrta társát, aki életét vesztette. Rává ekkor megrémült és égi kegyelemért könyörgött, mire Zéra rabbi visszatért a halálból. A következő évben, purim előtt ismét összetalálkozott Rává és Zéra rabbi. Rává megint csak meginvitálta barátját egy közös mulatozásra, ám Zéra rabbi nem élt a lehetőséggel:
„Nem történik mindig csoda” – hárította el a meghívást.
A fenti történetben Rává szó szerint vette a teljes lerészegedés előírását, és teljesen elveszítette önkontrollját. Csak különleges erejű imájának volt köszönhető, hogy nem történt visszafordíthatatlan tragédia. Rábénu Efrájim ebből azt a következtetést vonta le, hogy a Talmud korábbi kijelentése, mely a teljes lerészegedésre biztat, érvényét veszti a fenti történet tanulsága miatt. A Pri Chádás (Chezekja de Silva rabbi) azonban ezzel ellentétes következtetésre jut: véleménye szerint a történet éppen, hogy alátámasztja a lerészegedés fontosságát, hiszen a véres jelenet dacára a következő évben ismét nagy italozást rendeztek purimkor. Ha nem így lett volna, Zéra rabbi elfogadta volna kollégája meghívását.
A legszigorúbban az Orchot Chájim (Áháron Hákohén rabbi) ítéli el a súlyos részegséget. Nézete szerint az italozás előírása csupán annyi tesz, hogy az ember egy kicsit több alkoholt fogyaszt, mint máskor, és ettől jó kedvre derül.
„A lerészegedés tilos és a legnagyobb bűnök közé sorolandó, mert paráználkodáshoz és vérontáshoz vezet”
– fogalmaz meglehetősen szigorúan.
A Toszfot bölcsei kompromisszumos megoldást ajánlanak: igyon az ember, sőt legyen részeg, de a teljes öntudatlanságig ne jusson el. Elégedjen meg annyival, hogy amikor kimondja, hogy „Báruch Mordecháj, árur Hámán”, akkor némileg elakad a nyelve. Ha ezt a szintet elérte, teljesítettnek veheti az előírást és befejezheti az ivászatot.
A kiegyensúlyozott hozzáállást talán a XIII. században élt Menáchem Meiri rabbi véleménye fejezi ki a legjobban: „Köteles az ember nagy lakomát csapni purimkor, sok étellel és itallal, ám az nem elvárás, hogy annyit igyon, amennyi már csökkenti az igazi örömöt. Nem azt kaptuk parancsba, hogy kicsapongásokkal és ostobaságokkal ünnepeljünk, hanem azt, hogy valódi örömöt okozó ünnepséget rendezzünk, ami megerősíti az Isten irányában érzett szeretetünket és hálánkat az értünk tett csodái miatt”.
