Otto von Wächter fiatalkora óta elkötelezett nemzetiszocialista volt, aki egészen Galícia kormányzói pozíciójáig emelkedett. A háború után bujkált az őt vadászók elől és a hírhedt „patkányúton” keresztül próbált Dél-Amerikába szökni, azonban 1949-ben titokzatos körülmények között meghalt egy római kórházban. Wächter életének és halálának titkairól szól Philippe Sands legújabb könyve a Patkányút. Hajdú Tímea írása.
Philippe Sands élete jelentős részét úgy élte le, hogy nem foglalkozott édesanyja zsidó szüleinek és rokonainak a történetével. Sikeres nemzetközi jogászként működött, míg egy nap 2010-ben váratlanul meghívást kapott egy ukrán egyetemtől, hogy tartson náluk előadást. A Lviv városnév nem volt számára ismerős, de mikor utána nézett kiderült, hogy a várost valamikor Lembergnek nevezték és innen származott a nagyapja. Elfogadta a meghívást, amely események sorozatát indította be. Lemberggel kapcsolatos felfedezéseit, családja sorsát a Kelet-nyugati utca című művében osztotta meg.
A kutakodásai során megismerte Hans Frank, a megszállt lengyel területek főkormányzójának a fiát Niklas Frankot, aki az egyik első olyan náci leszármazott volt, aki nyilvánosan megtagadta az apja örökségét. Frank mutatta be az írót Horst Wächternek, Otto von Wächter fiának. Horst, Niklasszal ellentétben egy olyan ember, aki ugyan nem tagadja a múltat, de az apja felelősségét nem hajlandó elismerni.
A szerző Horst segítségével jutott hozzá Otto feleségének Charlotténak a naplójához, és a házaspár levelezéséhez. A leveleket kódjaik, és a nehezen olvasható kézírás miatt Sandsnek évekbe telt feldolgoznia. A személyes írások, valamint hivatalos iratok és CIA dokumentumok segítségével rekonstruálta annak a férfinak az életútját, aki többek között az ő nagyapja családjának a meggyilkolásáért is felelős. Sands nácik leszármazottjaival, még élő bűnösökkel is találkozott a könyvének kutatása során, amelynek megírására a mű egyik idézetéül választott mondat motiválhatta:
„Az áldozatnál fontosabb megértenünk a tömeggyilkost.”
Egy náci love story
Otto Wächter 1901-ben született Bécsben egy elkötelezetten monarchista családban, édesapja katonai szolgálatáért kapta a bárói címet. Otto fiatal fiúként tanúja volt a birodalom összeomlásának, és az ebből származó keserűség rá is hatott. 1921-ben jogászhallgatóként részt vett egy zsidóellenes tömegtüntetésen, ahol azt követelték, hogy a zsidókat fosszák meg állampolgári jogaiktól. A fiatalembert letartóztatták, de felfüggesztett büntetést kapott. 1923-ban Otto belépett az osztrák nemzetiszocialista pártba.
A Bécsben dolgozó jogász 1929-ben találkozott Charlotte Bleckmannal, aki egy gazdag gyáros családból származott és naplói alapján nem kimondottan érdekelte a politika. Ottoban egy vonzó, ambiciózus fiatal férfit látott, aki azonban láthatóan rajta kívül más lányoknak is udvarolt. A nőnek egészen a férfi halálig tartó frusztrációt jelentett, hogy Ottónak számtalan viszonya volt. Három évbe telt, mire Otto megkérte a kezét. A korábban apolitikus Charlotte 1931-ben belépett a pártba és levelei és naplói alapján fanatikus náci lett, Otto pedig egy évvel később belépett az SS-be. Házasságuk boldog periódusait megszakították a férj viszonyai, amely miatt Charlotte bosszúból több alkalommal megszakította a terhességeit.
Sands a könyv budapesti bemutatóján elmondta, hogy szándékosan akarta bemutatni ennek a két embernek a szerelmi történetét. Szerinte ugyanis
Otto és Charlotte „nem voltak szörnyetegek, hanem emberek voltak, akik szörnyű dolgokat tettek”.
Családi életük átlagos volt, szerették a gyerekeiket, társasági életet éltek. Hat gyermekük született, és kilengései ellenére Otto ragaszkodott a feleségéhez. Charlotte-ra amolyan polgári antiszemitizmus volt jellemző, gúnyos és lekezelő volt a zsidósággal szemben, gyakran emlegette a „zsidó kérdést” a leveleiben. Sands szerint ebbe keveredett némi katolicizmusából fakadó zsidógyűlölet is.
A nő élete végéig náci maradt, évtizedekkel a háború után írt visszaemlékezéseiben azt írta, hogy élete legszebb pillanata volt, mikor Hitler bevonult Bécsbe.
Miután Otto részt vett az osztrák kormány elleni puccskísérletben kénytelen volt Németországba menekülni, és a család csak 1938-ban az Anschluss után tért vissza Bécsbe. Sands szerint ekkor érkeztek a döntés völgyébe, Otto ugyanis Hitler bevonulása után megkérdezte a feleségét, hogy folytassa-e az SS-ben vagy menjen át civil pályára ügyvédnek. Charlotte azt támogatta, hogy a férje maradjon az SS-ben. A szerző szerint ez volt az a döntés, ami determinálta őket, innen már nem volt visszaút.
„Az én apám nem volt bűnöző”
A könyvben fontos szerepet kap Horst Wächter, Charlotte és Otto fia, aki alig ismerte az apját, és aki egész életében az anyja szemüvegén keresztül nézte őt. Horst 1939-ben született, és ő volt az egyetlen a kiterjedt rokonságból, aki egyáltalán hajlandó volt szóba állni Sandssel, sőt szülei hagyatékát átadta a New Yorki Holokauszt Múzeumnak. Viszont bármilyen bizonyítékot mutatott a szerző a szülők bűnösségéről Horst ragaszkodott hozzá, hogy az ő apja személyesen nem lőtt le senkit ezért nem volt bűnös. Az olvasó sajnálatot érez a tagadásban élő idős férfival szemben, aki nem érti vagy nem akarja megérteni, hogy az apja milyen szerepet játszott tömegek megölésében. Még a saját szemének sem hitt Horst, mikor Sands bemutatott neki egy olyan fotósorozatot, amelyen több, mint 50 lengyelt végeznek ki Otto felügyeletével.
Otto Wächter az Anschlusst követően államtitkár lett. Bécsben a házaspár és gyermekeik egy zsidó család villájába költöztek be.
A férfi feladata volt többek között az „államigazgatás megtisztítása” a zsidóktól és más „nemkívánatos” személyektől. Több mint 16 ezer embert rúgott ki, köztük két korábbi egyetemi professzorát, akik mindketten koncentrációs táborban haltak meg.
A háború kitörése után Ottót kinevezték a Krakkói körzet államigazgatási vezetőjévé, és többek között ő hajtotta végre a krakkói gettó felállítását. 1942-ben kinevezték Galícia kormányzójává és Lembergbe költözött a család. Egyetlen év alatt Otto Wächter levezényelte több, mint 400 ezer zsidó deportálását Galíciából, amelyet aztán „Judenfreinek” nyilvánítottak. Ezt követően ukránokból kezdett el toborozni, hogy a Waffen SS-nek felállítson egy galíciai hadosztályt. Miközben Lengyelországban zajlott a zsidók deportálása Charlotte társasági életet élt, sakkozott a lengyel területek kormányzójával, operába járt, gyerekeit nevelte és féltékenykedett. Több feljegyzés van róla, hogy még gettólátogatást is tett, és minden bizonnyal tudta mi a sorsa a deportáltaknak.
Ahogy 1944-ben a szovjetek közeledtek Wächtert visszahívták Lengyelországból. Bár megkeresték, hogy vegyen részt Hitler leváltásában Otto hűséges maradt a Führerhez.
A háború után Wächter bujkálni kezdett, ha ugyanis ebben az időben kézre kerül nagy valószínűséggel Nürnbergben őt is a vádlottak padjára ültetik, és kivégzik.
A lengyelek 500 ezer ember haláláért tették őt felelőssé. Közvetlen felettesét Hans Frankot felakasztották. Sands leírása szerint a háború utáni két évben többen vadásztak Ottóra. A könyv izgalmas fordulatot vesz mikor a szerző megpróbálja rekonstruálni a három év bujkálás után Rómában álnév alatt élő Otto utolsó hónapjait, egészen váratlan haláláig.
Halál Rómában
Otto Wächter 1949-ben azért érkezett Rómába, hogy a Vatikánon keresztül a hírhedt „patkányúton” Dél-Amerikába, lehetőleg Argentínába jusson. Nem is sejthette, hogy Róma már a hidegháború középpontjában volt. Szovjet, és amerikai ügynökökkel volt tele a város. A Vatikánban Alois Hudal püspök többek között Mengelének és más hírhedt náciknak segített elmenekülnie az igazságszolgáltatás elől. Hudal segítette Ottót is. Ennek az időszaknak a felkutatása Sandset szembesítette a háború utáni időszak szürke valóságával:
három évvel a háború után a nyugati ügynökök már nem vadászták a nácikat, hanem beszervezték őket. Mivel a szovjetek lettek az elsőszámú ellenség a német háborús bűnösök elkapása már nem volt prioritás.
Ezt azonban a Rómában bujkáló Wächter nem tudhatta.
Otto Wächter 1949 július 13-án halt meg a Szentlélek Kórházban, és az orvosok azt gyanították, hogy a halál oka Weil-betegség volt, de Hudal püspök, aki ott volt a kórházban, később emlékiratában azt állította, hogy a náci azt gyanította, hogy megmérgezték. Sands komoly nyomozást végzett, hogy kiderítse az igazságot, és ezen az út során bár sok elágazás volt, ami félrevezette őt, végül sikerült kirajzolódnia annak, hogy mi történhetett.
A Patkányút kiválóan illusztrálja, hogy a gonoszság bárkit meg tud érinteni. Bemutat egy embert, aki tömegek halálos ítéletét írta alá, miközben családapa volt, férj, társasági ember. S bemutatja a feleségét, aki élete legboldogabb időszakaként élte meg a náci uralmat, és aki miután meglátogatta a felállított gettót elment vásárolni, és semmi lelkiismeretfurdalást nem érzett, amiért egy olyan rendszert dicsőített, ami milliókat gyilkolt meg. Egyikük sem mutatott megbánást, és egyikük sem érezte magát bűnösnek. A könyv tele van váratlan felfedezésekkel, a sors egészen különös fordulataival, de talán az egyik legkülönösebb véletlen a könyv végén van lejegyezve, arról, hogy ha a halottak nem tudnak megszólalni, még a falak is vádolták Wächtert. Ugyanis a terem falán, ahol Otto Wächter kilehelte a lelkét a következő felirat volt, amit a szerző leírása szerint a férfi nem láthatott mert csak a restauráláskor fedezték fel:
„Íjukkal leterítik az ifjakat, és nem irgalmaznak az újszülötteknek, nem szánják meg a gyermekeket.” (Ésaiás 13:18)
Philippe Sands: Patkányút – Egy szökevény náci szenvedélyes élete és titokzatos halála, Park Könyvkiadó, Fordította: Orosz Ildikó, 2022
Fotó: Otto és Charlotte két gyermekükkel 1944-ben. PD.