Az elmúlt két hétben összesen 14 halálos áldozatot követelő négy terrorista merényletet két másik incidens is kísérte. Az egyikben egy palesztin nőt lőtt le egy izraeli katona, mert úgy látta, hogy fegyver van nála, a másiknál egy izraeli zsidót lőtt le szintén egy katona, mert, mint utólag kiderült, az pszichés gondokkal küzdő, pszichiátriai kezelés alatt álló férfi, játékfegyverrel hadonászott. Az izraeli katonák mindkét esetben többszöri figyelmeztetés után húzták csak meg a ravaszt. Ruth Blum, amerikai-izraeli újságíró a Jewish News Syndicate hasábjain ír arról, hogy miért nem ezektől a ritka és elszigetelt esetektől kell félteni az izraeli lakosságot, hanem a dzsihadista támadásoktól.
Minden rosszindulatú rágalommal ellentétben az izraeliek nem szeretik a lövöldözést.
Hétfőn reggel egy tel-avivi kávézóban hallottam, amint egy házaspár arról beszélgetett, hogy a terrorista hullám felelős azért, hogy a rendszerint zsúfolásig megtelt létesítmény viszonylag üres volt csakúgy, mint a szomszédos Carmel piac.
Egy ilyen szép napon, és a közelgő pészah előtt mindkét helyen hemzsegnie kellett volna az izraelieknek, akik a bevásárlás mellett egy kis időt szakítanak arra, hogy kávézzanak egyet a napsütésben. De a múlt csütörtök esti lövöldözés a Fehér Város egyik népszerű bárjában, valamint a palesztinok és a hasonlóan gondolkodó arab izraeliek támadásai miatt az emberek idegesek.
Ez tökéletesen érthető. Kevésbé logikus az a következtetés, amelyre a kávéházban beszélgető férj és a feleség a veszélyes helyzetről jutott.
Véleményük szerint a biztonságukat jelenleg nem a Palesztin Hatóság lakosai vagy arab-izraeliek esetleges támadása jelenti a legnagyobb veszélyt. A veszélyt inkább az izraeli biztonsági erők és a lakosság lőfegyverrel rendelkező tagjai jelentik.
A beszélgetés során szóba került Naftali Bennett miniszterelnök közelmúltbeli felhívása, amelyben az engedéllyel rendelkező fegyvertulajdonosokat fegyverük viselésére szólította fel. Az, hogy ez az irányelv a fegyveres civilek ámokfutó terroristák elleni hősies tetteinek nyomán született, nem került szóba.
Két példát hoztak fel, mindkettő vasárnap történt, hogy igazolják félelmeiket. Az első egy fegyvertelen palesztin nő agyonlövése volt Husan városában. A második egy zsidó-izraeli férfi megölése volt egy Askelon melletti kereszteződésben.
Nem világos, hogy szóban forgó házaspár vette-e a fáradságot, hogy megismerje az esetek részleteit. Álláspontjuk, amely iránti egyetértésüket bólogatással és sóhajtással jelezték, az volt, hogy a részletek lényegtelenek.
Az ilyen hozzáállás, bár Izraelben sokkal kevésbé elterjedt, mint azt a szélsőbaloldal elhiteti, tápot ad a külföldi sajtónak. Ez nem jelenti azt, hogy az olyan kiadványoknak, mint a The Guardian, a The New York Times vagy a BBC segítségre volna szükségük a címlapok megalkotásában és a valóságot teljesen eltorzító hírek kitalálásában. De ez rávilágít arra a tendenciára, hogy az izraeli liberálisok – külföldi társaikhoz hasonlóan – arra törekszenek, hogy a felelősséget oda hárítsák, ahová nem való.
Mivel lehallgatóként nem tudtam valós időben helyre tenni a dolgokat, megragadom az alkalmat, hogy itt tegyem meg mindazok számára, akik hasonlóan hamisan ítélik meg a fenti eseményeket.
Kezdjük az első esettel, amely egy ideiglenes ellenőrzőponton történt. Az özvegy, hatgyermekes anya, Ghada Ibrahim Ali Sabateen gyanúsan támadt az Izraeli Védelmi Erők katonáira, és megtagadta a megállásra vonatkozó parancsukat. A szokásos eljárást követve a katonák először a levegőbe lőttek. Amikor Sabateen figyelmen kívül hagyta a parancsot, lábon lőtték.
Amint a földre esett, a katonák elsősegélyt nyújtottak neki, és mentőt hívtak. A palesztin orvosok gyorsan megérkeztek, és a közeli Beit Jalában lévő Al-Husszein kormányzati kórházba szállították, ahol a combjában elszakadt artéria miatt bekövetkezett vérveszteségbe belehalt.
Ha valami, akkor ez az eset jól mutatja, hogy az IDF katonái milyen gondosan ügyeltek arra, hogy elkerüljék Sabateen megölését, akinek viselkedése arra utalt, hogy aznap „mártírként” akart meghalni. Most a családja jogosult a Palesztin Hatóságtól havonta jelentős összegű juttatásra.
A második szóban forgó tragédia ugyanilyen elkerülhetetlen volt. Bár később kiderült, hogy az áldozat nem terrorista volt, hanem egy elmegyógyintézetéből megszökött beteg, halála nem valami könnyelmű tévedés eredménye volt.
Először is, katonaruhára emlékeztető nadrágot viselt, és egy olyan tárggyal hadonászott, amelyről később kiderült, hogy játékpisztoly volt. Másodszor, egy buszmegállóban megtámadott egy katonanőt, és megragadta a puskáját, ami a szemtanúkat arra ösztönözte, hogy azt kiabálják: „Terrorista! Terrorista!”
Ekkor járt arra Eliav Elbaz ezredes és arabul felszólította az elkövetőt, hogy tegye le a fegyvert. Csak miután a férfi figyelmen kívül hagyta a parancsot és tovább futott, lőtte le Elbaz.
Még ha a fenti akciókra nem is a jelenlegi körülmények között került volna sor, a ramadán miatti felfokozott terrorhullám közepette, amely kevesebb mint három hét alatt 14 ártatlan ember életét követelte, akkor is teljesen indokolt lett volna mindkét eljárás. A külső vagy belső rosszindulatú rágalmakkal ellentétben az izraeliek távolról sem szeretik a lövöldözést.
Akiktől félni kell, azok a dzsihadisták, nem pedig az egyenruhás – vagy farmeres – izraeliek, akik éppen tőlük védenek mindannyiunkat.
