„Mi közöm nekem, nem zsidónak, a zsidó fényünnephez? Nem sok – annál több a magyarországi zsidókhoz” – fogalmaz Joó István, a Mandiner publicistája. Írását vágatlanul közöljük.
„Vasárnap estétől már hanuka is, nem csak advent.
Mi közöm nekem, nem zsidónak, a zsidó fényünnephez? Nem sok, annál több a magyarországi zsidókhoz.
Alapszinten ilyen dolgok: utólag tudom, a VII. kerületi Damjanich utcában olyan bérházban töltöttem életem első éveit, amely csillagos ház lehetett még a vészkorszakban. Hatévesen az első és kölcsönös szerelemérzés egy zsidó osztálytárshoz fűzött. De sokat vittem a kelenföldi általános iskolából kijövet a táskáját… Tőle hallottam először a cingár szót. Ugyanis ebben a korban a szerelmi harapdosás egy-egy megszégyenítő megállapítás lehetett csak. Tehát végigmért és azt mondta, cingár vagyok. Megsemmisüléssel vegyes boldogságot éreztem…
Teljes gyerekkoromon át egy zsidó gyermekorvos kopogtatta a bordáimat, hátamat,
máig emlékszem kissé lófogú mosolyára. Ő volt „Dékány doktor néni”, aki mindig azt sugározta felém, hogy nagyon szeretni való vagyok és meg fogok gyógyulni, adott esetben a kanyaróból is. Lehetett volna fagyosabb is: az én apám népi származékként lett földmérésügyi minisztériumi főosztályvezető, az ő orvos felmenői-rokonai közül pedig némelyek talán Auschwitzban végezték.
A József Attila Gimnáziumban zsidó osztályfőnököm volt, Jávorka tanár úr, aki Marxról mondott érdekeseket, illetve kerekesszékéből fölnyújtózva rajzolta le krétával a férfi és a nő szexuális izgalmi görbéje közti különbséget.
Egyik legjobb gimnáziumi barátom a Bartók Béla úton sétáltunkban elmesélte, édesanyja annak idején azért élt túl, mert egy vagont, amit egy dúsgazdag sárga csillagos tetemes csúszópénze értelmében másfele irányítottak volna a vasutasok, szóval
azt a vasúti kocsit az övékkel, amiben szegény zsidók zsúfolódtak, véletlenül összecserélték.
Át- meg átszövődött az életem a zsidókéval. Akár holtakéval is… Hiszen 22 évesen a zsidókkal közös Bibliát: az Ószövetséget és a – Lukácson kívül – zsidó gyökerű első keresztények által lejegyzett Újszövetséget olvasva-hallva tértem meg.
Az egyik legnagyobb magyar regénynek Füst Milántól A feleségem történetét tartom, az egyik legmegrázóbb – keresztény avagy zsidó-keresztény – magyar versnek pedig Radnóti Miklós VIII. eclogáját, amiben a 20. század poklában megidézett Náhum próféta – illetve a munkaszolgálatos Radnóti – Jézust Messiásnak tanúsítja. Szó szerint így: „Próféták s költők dühe oly rokon, étek a népnek, / s innivaló! Élhetne belőle, ki élni akar, míg / eljön az ország, amit igért amaz ifju tanítvány, / rabbi, ki bétöltötte a törvényt és szavainkat.”
Megjegyzem, a János evangéliuma 10-ik fejezete a 22-ik verstől kezdődően arról tudósít, hogy
a már prédikáló Jézus bizony magától értetődően ott volt az akkori hanukán, a templomszentelés ünnepén…
Egyszer, amikor kívül találtam magam egy hosszas munkahelyemen, olyan zsidó ügyvezető alkalmazott, akinek éppen akkor mélyült el a zsidó vallási tudata. Mégis támogatta, hogy az általam szerkesztett cégújság karácsonyi számában hitvalló keresztény jegyzetet írjak. Ő viszont kipát hordott, hordhatott egy nagy állami cég élén, a 21. századi Magyarországon.
Ahol, lám, lehet szívélyesen is találkozni a különböző népelemekből, különböző és közös traumákból, eltérő, de egy gyökerű vallásokból érkező magyaroknak.”
Az eredeti írás ezen a linken olvasható el.
Címlapkép forrása: Oberlander Báruch, a Budapesti Ortodox Rabbinátus és a Chabad-Lubavics irányzat magyarországi vezetője fánkot oszt az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség (EMIH) ünnepélyes hanukai gyertyagyújtásán a Nyugati téren 2021. november 28-án.
(Forrás: MTI/Szigetváry Zsolt)