Franciaországban a nácik által elrabolt százezer műkincsnek bár 45%-át a háború után visszaszolgáltatták a tulajdonosaiknak, még további 2000 darab sínylődik a híres francia múzeumok felügyelete alatt. A „rabságba” esett képekért a két éve létrehozott MNR is harcba szállt, azonban pár tucat esetet leszámítva félő, hogy a zsidó örökösök hoppon maradhatnak. Hiába: a múzeumok nem akarják kinyitni Pandóra szelencéjét
***
A náci műkincsrablás
Franciaország német megszállása során a náci katonák nem harácsolták össze a képeket, mint ahogy az általában egy “normális” háború során megszokott. A műveket szisztematikusan gyűjtötték össze 1940 júniusától kezdve: előre összeállított listák alapján keresték fel a képkereskedő, régiség árus, gazdag vagy épp csak műkedvelő zsidókat. Ezeket gondosan becsomagolták, ládákba rakták, majd a pontos német logisztikai gépezet szerint megfújták. Kb. százezer (!) műkincs vándorolt ki ilyen módon Franciaországból Németországba. Hitler tudta, hogy milyen képek fognak tetszeni a németeknek, hiszen a Emmanuelle Pollack művészettörténész szerint a művészet maga fontos része volt a náci propagandának. A legszebb képeket a Litzi Múzeumnak szánták.
Ezt a kincsrablós műveletet a köznépnek úgy magyarázták el, minthogy vele a zsidó befolyást csökkentették a művészet területén. Zsidó alkotók, „elfajzott” impresszionisták, zsidó kereskedők vagy csak tulajok – bármi ami ehhez a területhez köthető volt, jog alapul szolgált a rablás igazolásához.
Az árja vonal erősítésének érvét a kollaboráns francia Vichy kormány elfogadta – és még segédkezett is benne, nem bánva hogy vele a saját országa is veszít.
Hitler műkedvelése egyébként onnan ered, hogy ő maga is festő akart lenni, azonban kétszer is elbukta a felvételi vizsgáját a Bécsi Képzőművészeti Egyetemre. Ha megnézzük az akvarelljeit – ezek egyébként mutatósak, de középszerűek. A Képzőn viszont csak a legjobbak tanulhattak. Így lett Hitlerből szobafestő, bár ezt vehemensen tagadta. Annyi bizonyos, hogy barátjával Reinhold Hanischsal egy kis vállalkozást is vezettek, amiben Hitler volt a képeslap festő, barátja pedig azok értékesítője. Sikerüket a Mein Kampf soraiból ismerhetjük: a bevétel olyan csekély volt, hogy a „művész úr” 5 évig éhezett. „Az éhség pedig mint egy hűséges őr, soha el nem hagyott” – írta Hitler.
A műkincsek útja
Az eltulajdonított képek közül kb. 60 ezer tért csak vissza a világháború után.
Ezek közül 45 ezret adtak vissza az eredeti tulajdonosaiknak. A többi 13 ezret az állam elárverezte, mert a tulajdonosoknak hűlt helyét találta. Vagy meggyilkolták őket, vagy ha sikerült nekik, akkor leléptek jó messzire – lényeg: nem jelentkeztek érte. Ezután maradt még kb. 2000-2200- műtárgy, melyeket a szakértők válogatta ki a sok közül és jobb híján az állami múzeumok “gondjaira” bízták. Ezek ún. ideiglenes raktárak voltak, melyekben a tárgyak egy bizonyos határidőn belül az állami tulajdonba kerülnek. A bökkenő csak az, hogy ezt a türelmi időt sosem fixálták. A raktárakból persze kikerültek a kiállító termekbe is, mint a múzeum darabjai.
A visszatérítéseket pedig lezárt ügynek tekintették 1950-re, és nem is akartak már túl sokat teketóriázni a dologgal. Egy világháború, világégés után az újjáépítés a fontos: aki bújt, aki nem – több energiát már nem szenteltek a dolognak.
Az 1950-70 között a műkincskereskedés persze tovább folyt. A vevők a képek kétes hátterét nem különösebben firtatták – örültek a jó vásárnak. A probléma innen ered. Az állami múzeumok a náluk lévő művek egy másik részét tehát ilyen módon, teljesen legális adásvétel alapján szerezték be. Tehát nem a megszerzésük, hanem az áru volt kérdéses: ezek korábban vagy fosztogatás vagy kényszereladás által kerültek vásárra, majd lettek újra eladva a háború után. Mivel a beszerzett kincsek a múzeumokban már az állami vagyon részét képezték, így nem lehet őket jogilag elidegeníteni. Ezért állt elő a mostani bonyolult, faramuci helyzet, amikor is a zsidók műkincsei kvázi a francia múzeumok börtönébe kerültek.
A Dorville képek esete – példa egy kényszereladásra
A II. Világháború során a képkereskedés központja Párizs volt, a Drouot szálloda. Emmanuel Pollack kutatónőnek azonban feltűnt az egyik képen egy matrica amire az volt írva, hogy a képet Nicében adták el. Ami szöget ütött a kutatónő fejében: hogy lehet, hogy egy párizsi kereskedő ilyen messze ment el árulni 450 képét? A helyzet azonban rendkívül szoros volt – a képeit vagy elkótyavetyéli, vagy az egészet hagyja a nácik által elrabolni. A dolog kényszervásár jellege teljesen egyértelmű volt. Végül hosszú évek után, idén május 17-én
Macron miniszterelnök úgy döntött, hogy a tulajdonos Armand Dorville leszármazottainak vissza kell szolgáltatni 12 képet, melyek ezidáig a Louvre és az Orsay valamint a Compiegne kastély falait díszítették – olvashattuk a Francia Jóvátételi Bizottság (CIVS) honlapján.
Jóvátételek – csigaléptékkel
A jóvátételek tehát hosszú évekre befagytak, így 1951 óta csupán 169 képet adtak vissza a France Culture cikke alapján. Az utódok pedig vajmi keveset tudtak arról, hogy pontosan mik tűntek el – a tárgyaknál fontosabb dolgok elvesztek a háború alatt. Az, hogy ez a helyzet valójában nem fair az áldozatokkal vagy az ő utódaikkal szemben, a ’90-es évek közepén Jacques Chiracot kezdte el először zavarni. Ekkortájt kezdték el az európai múzeumokat bombázni a deportáltak felháborodott örökösei. 1998-ban Franciaország elfogadta a Washingtoni egyezményt, amely megkönnyítette a műtárgyak kutatását, és belistázását.
Végre elkezdték összeállítani és kategóriázni a féltve őrzött javak listáját.
1999-ben megalapult a Bizottság a Fosztogatás Áldozatai Kárpótlására (CIVS) , amely eddig közel 30 ezer kárpótlási ügyet kezelt, és összesen 575 millió eurót jutatott a károsultaknak. Az ügyek 10%-a, azaz kb. háromezer foglalkozott az elveszett műkincsek ügyével.
Hogyha a műkincsek elvesztek, nem lehet tudni, hogy hol vannak, vagy nem lehet őket visszatéríteni, a CIVS kárpótlási ajánlatot tehet a szóban forgó örökösöknek.
A fordulat
A műkincs visszaszolgáltatások ügye 2018 júliusában gyorsult fel. Az akkori miniszterelnök Edouard Philipp ugyanis bejelentette, hogy a zsidókat 1933-45 között ért „művészeti fosztogatást” helyre kell hozni. A Kulturális Minisztérium alapított egy hat fős szakértői csapatot: az ún. MNR nevű szervezetet. A 200 ezer eurós költségvetésű szervezetet a történész David Zivie vezeti, a célja pedig a legfontosabbnak ítélt 2000 mű azonosítása és a jogos gazdáik megtalálása. „Nem ülünk a babérjainkon, hanem felkeressük a családokat”- Az egykori kulturális miniszter Franck Riester szerint „ezzel tartozunk a fosztogatások áldozatainak. Ez az emlékek és az igazság kérdése” A folyamat azonban lassú, hiszen a képek kb. száz nemzeti múzeum fogságában vannak.
A France Culturenek adott interjújában a szakértő Me Herschkovitch úgy nyilatkozott, hogy ” az elmúlt 20 év alatt nehézségekbe ütköztem a művek eredetének felkutatása közben. Érzem a múzeumok igazgatóságának erős ellenállását, mintha titkokat kellene megőrizni. Nem kell a műkincsek eredetét , mert így kinyitjuk Pandóra szelencéjét és végül aztán vissza kell majd szolgáltatni a kincseket”.
A kutatás egyébként sziszifuszi munka: a képek vándorlásához az ország műkereskedői nyilvántartásait, levéltárait és könyvtárait is át kell böngészni. Ha a nyilvántartásban „lyuk” van, akkor az a nácik beavatkozásának a jele.
A már visszaadott kincsek
Ha csak egy rövid pillantást vetünk a Wikipediás listára, amelyen a már visszaadott képeket láthatjuk – könnyű megérteni, hogy mégis miért van ez az ellenállás. Olyan közismert alkotók képei is vannak a listán, mint Camille Pissarro (Babszüret) , Picasso, Claude Monet (A Nimfa), Canaletto képe (Ez utóbbiért a Strassburgi Képzőművészeti Múzeum 2,5 millió eurót pengetett ki a tulaj Almantman családnak)
Pollack kutatónő alapított a társaival egy egyesületet, az Astres-ot (A fosztogatások kutatási munkáit támogató szervezet) – hogy segítse a MNR munkáját. A munka kolosszális: elhivatottság ide vagy oda, nagyon alacsony szakemberi létszám miatt még sok víz folyik le a „Szajnán” mire a zsidók kárpótolva lesznek.
A France Culture Zsidó kulturális javak elkobzása c. adásából azonban megtudtuk, hogy a múzeumok vonakodása azért sem helyén való, mert a kérdéses zsidó családok szép része egyébként együttműködne velük, és a képeket ott is maradhatnának, ahol vannak. Ahogy Madame Pollack mondta, nem csak pénz kérdésről van szó, hiszen a képek egy része nem is ér többet 500 eurónál. A kárpótlás egyébként a CIVS keretéből lehetséges volna. A múzeumok azonban vonakodnak, 75 évvel a háború után, még mindig itt tartunk.
