A terrorista merényletet ért kabuli tengerészgyalogosok parancsnoka Geoff Ball, az ABC News-on mesélt a támadásról.
A „Szellem” század a kabuli repülőtér „Abbey” kapujánál igyekezett minél több embert megmenteni, mielőtt le kellett volna állítanunk az evakuáltak regisztrálását. Már egy órával korábban meg kellett volna állnunk, de úgy döntöttünk, hogy tovább dolgozunk, abban a reményben, hogy még több útlevéllel vagy zöldkártyával rendelkezőt találunk.
A 2. zászlóalj, az 1. tengerészgyalogosok, a hadsereg és a brit ejtőernyősök sok más tagja mellett a „Szellem” tengerészgyalogosai is éppen családokat emeltek ki a vízelvezető csatornából, amikor egy öngyilkos merénylő a víz túloldaláról felrobbantotta magát. Mindazok, akik az afgánok és az amerikaiak mentésén dolgoztak, teljesen ki voltak szolgáltatva a robbanásnak.
Kilenc tengerészgyalogos és egy tengerész az életét adta azért, hogy mások élhessenek, és a század további 20 tagja megsebesült. Egészen addig a pillanatig nem hittem, hogy valaha is büszkébb lehetek az erőfeszítéseikre azzal, ahogyan egész héten kezelték a hömpölygő tömeget és a káoszt, de bebizonyították, hogy tévedtem.
A sok veszteséggel járó eseményekre felkészültek voltunk és kiképeztek minket, különösen a szanitéceinket. A mi esetünkben a másodperc tört része alatt a teljes egységünk egyharmadát kellett ellátnunk. A bomba felrobbanása után kevesebb mint 20 perccel már a repülőtéri kórházban volt az első sebesültünk, amihez 10 perces autóút is hozzátartozott.
A műveleti központ vezetői megjegyezték, hogy soha nem láttak még tömeges veszteségekkel járó eseményre ilyen gyorsan reagálni. Az egész csapat hihetetlenül zökkenőmentesen és hatékonyan dolgozott abban a pillanatban, méltóak voltunk a nevünkhöz. Fenntartottuk a biztonságot, elszállítottuk a sebesülteket, és a kiképzésünknek köszönhetően valószínűleg többeket mentettünk meg, mint amennyit elvileg tudtunk volna.
Ha „Szellem” század egy nagy család. Rugalmas és összetartó. Kevesebb mint 24 órával azután, hogy a támadást követően visszatértünk a szállásunkra, a század újra a frontvonalba volt, és az evakuáltakra vigyázott. Amikor aznap este a törzsőrmesteremmel végigjártuk a csapatot, láttuk, hogy a repülőtéri zászló félárbocra van eresztve, mi pedig visszaállítottuk. Ezt a századot nem lehet megtörni.
A „Szellem” tengerészgyalogosai nem csak a borzalomnak abban a pillanatában, hanem az egész héten át, a legleírhatatlanabb tragédia során, aminek az ember valaha is szemtanúja lehetett, csodálatosak voltak. Egyesített erőfeszítéseink nyitva tartották az „Abbey” kaput, amikor sokan mások bezárták. Csak akkor tartottunk szünetet, amikor a Külügyminisztérium nem tudta elég gyorsan feldolgozni az evakuáltakat. Ennek eredményeként mi és a brit ejtőernyős ezred több mint 30 000 embert hozott át az „Abbey” kapun.
Nincs nagyobb megtiszteltetés egy tengerészgyalogos számára, mint amikor amerikaiak megmentésére hívják. Az utolsónak lenni a fedélzeten, amikor a segítségünkre szorulókat biztonságba helyezik. Hogy életünket adjuk másokért. Ezt tették az én tengerészgyalogosaim. Mindig is ők lesznek a hőseim.
Semper Fidelis.
