20 év után a tálibok újra hatalmon vannak. A hadiipar számára ez a hatalmas kudarc, azonban nagy győzelem volt – írja a Salonon megjelent cikkében Shaan Sachdev.
A legtöbb Afganisztánról szóló főáramú tudósítás érintette a katonai kiadásokat, de általában kihagyták az olyan nagyágyúk, mint a Lockheed Martin, a General Dynamics és a Raytheon, és több száz kisebb, kevésbé ismert vállalkozó 2001 óta felhalmozott hatalmas nyereségét.
A beszámolók az amerikai megszállás erkölcsi kötelességként állították be. Amióta George W. Bush bevonult az országba, amelyet egyesek Ázsia szívének neveznek, az inváziót – ellentétben Irakkal –, a gonosz tálibok, al-Kaida és a terrorizmus elleni hibás, de jogos harcnak tekintették.
A katonai akció kezdeti reklámarca természetesen Oszama bin Laden volt. Amikor azonban – a történet szerint lóháton – Pakisztánba szökött, alig két hónappal azután, hogy az USA megkezdte a bombázást Afganisztánban, a háborút „feminista missziónak … az afgán nők burkáktól való megszabadítására” keresztelték át, ahogy Arundhati Roy fogalmazott 2002-ben. Amikor aztán a tálibokat megfosztották a kormányzástól, a küldetés ismét megváltozott – ezúttal a fárasztó, korrupcióra hajlamos, fokozatos újjáépítésre.
Bush akkoriban azt mondta, hogy az USA „egy olyan Afganisztánt fog építeni, amely mentes ettől a gonosztól (korrupció), és ahol jobb élni”. Valójában ez – akár tudta, akár nem – friss és folyamatos dollármilliárdokat jelentett a Pentagon, a külügyminisztérium, a vállalkozók, a zsoldosok és egy sereg afgán hadúr és politikus számára.
A háború végső soron egy kolosszális pénzügyi tranzakció volt, amely az adófizetők dollárjaiban és emberéletekben is mérhetetlenül sok áldozatot követelt. Az, hogy gyakorlatilag semmit sem értek el vele, ami politikai szempontból tartós lenne, csak megerősíti ezt.
Valóban, az a 2,26 billió(!) dollár, amit az Egyesült Államok Afganisztánra költött, aligha felfogható nagyságú szám. Ha azonban az egyes, robbanóanyagokat, sisakokat, bakancsokat és fegyveres biztonsági őröket szállító cégeknek odaítélt, több millió dolláros szerződésekre összpontosítunk, akkor láthatjuk, hogy valójában hogyan is nézett ki a háború.
„Ez egy olyan rendszer volt, amelyet alapvetően csak arra terveztek, hogy pénzt folyósítsanak, és felszerelést pazaroljanak vagy veszítsenek el”
– mondta egy amerikai veterán a Joint Command-ből, amely az afgán biztonsági erők kiképzését felügyelte.
A veterán frusztráló (és egyáltalán nem szokatlan) tapasztalatai Andrew Cockburn állítását igazolják, miszerint
„Ha megértjük, hogy a [hadiipari komplexum] pusztán azért létezik, hogy fenntartsa önmagát és növekedjen, akkor könnyebb lesz értelmet adni a korrupciónak, a rossz gazdálkodásnak és a háborúnak, és megérteni, hogy az állítólagos fenyegetésekkel kapcsolatos figyelmeztetések ellenére a valóságban miért vagyunk olyan gyengén védettek”.
Az olyan emberek elemzéseinek közzététele, mint Lloyd Austin védelmi miniszteré, aki a Raytheon vezérigazgatója volt, azt jelképezi, hogy a mainstream sajtónak nem sikerült politikai vezetőinket megfelelő módon átvilágítani.
Austin csak egyike azoknak a jelentős számú hangoknak, akik a katonai megszállás meghosszabbítását sürgették, így vagy úgy.
Jim Mattis, aki rövid ideig a General Dynamics igazgatója volt, hogy aztán Trump védelmi minisztere legyen, arra figyelmeztetett, hogy az Afganisztánból való kivonulás kiszolgáltatottá teheti az Egyesült Államokat a terrorizmussal szemben. Az alatt a kevesebb mint két év alatt, amíg Mattis Trump kabinetjében szolgált, a General Dynamics 277,66 millió dollár megbízást kapott részben vagy egészben afganisztáni projektekre.
Amikor szem elől tévesztjük a nagyobb képe, akkor csak annyit látunk, hogy egy bombázás itt, egy incidens ott, és egy gépfegyvert tartó militáns, aki egy díszesen faragott elnöki íróasztal mögött ül. Közben pedig elfelejtjük, hogy ki profitált belőle. Ki hazudott.
A New York Times múlt heti vezércikkében, amelyben elítélte Kabul elestét, ünnepélyesen úgy hivatkozott a 20 évig tartó afganisztáni misszióra, mint „a folyamatosan változó küldetés és önhittség történetére, amely ugyanakkor magában hordozta a szabadság és a demokrácia értékeibe vetett amerikai hitet is”.
Más befolyásos újságok szintén nem értették a lényeget. A Washington Post például megkérdőjelezte Biden külpolitikai hitelességét az Afganisztánból való kivonulásra vonatkozó „rideg” és „kemény” döntése miatt. A Post azon aggódott, hogy Biden „érzéketlensége … megnehezíti majd a szövetségesek megnyerését a nemzet következő konfliktusában…”
Ezek után a Post idézte Michael Waltz republikánus floridai képviselőt is, az amerikai hadsereg veteránját, aki azt a kérdést tette fel, hogy „Ki fog újra bízni bennünk?” – mintha az USA eddigi külpolitikai teljesítménye a megbízhatóság mintaképe lett volna.
A lap címlapon foglalkozott még Lindsey Graham republikánus szenátor félelmeivel is, miszerint a tálibok győzelme újabb terrorista fenyegetést jelenthet az Egyesült Államokra nézve. Ugyanezen a napon Milley tábornok figyelmeztette a szenátorokat, hogy a tálibok felemelkedése előre nem látható módon veszélyeztetheti az Egyesült Államokat…
Sem az Associated Press, sem a Post nem jegyezte meg, hogy az ilyen új „fenyegetések” általában új bónuszokat hoznak a védelmi vállalkozóknak és új katasztrófákat a szerencsétlen civileknek, akik a „biztonság” és „szabadság” nevében indított hadjáratok végső árát fizetik meg.
Ha külpolitikáról van szó, úgy tűnik, az amerikai törvényhozók csak akkor feministák és szabadságharcosok, ha az éppen kényelmes. Máskülönben az emberi jogok és a demokrácia csak divatszavak és stratégiák, amelyeket túl könnyen használ egy olyan katonai intézmény, amely úgy véli, hogy a globális problémákhoz katonai megoldásokra van szükség.
Tudatosan, vagy sem, amikor az amerikai média erősen szelektív kritikát fogalmaz meg olyan tragédiákról, mint Afganisztán, akkor végül a világ legjobban finanszírozott hadiipari komplexumának az akaratát teljesíti.
