Az 1940-es internálás traumáját és történetét mutatja be egy új könyv – írja a Jerusalem Post.
Franciaország 1940 nyarán bekövetkezett elestét követően mélységes félelem töltötte el az embereket, hogy Nagy-Britannia lesz a következő, amelyet a náci hadigépezet lerohan. A brit zsidók attól tartottak, hogy az európai szárazföldön élő rokonaik sorsára jutnak. Minden meghódított országban felbukkant a hazai náci szimpatizánsok hada, akik alig várták, hogy új uraik kedvében járjanak, hasznot húzzanak a katasztrófából és zsidókra vadásszanak.
Nagy-Britanniában a helyzet gyanakvást váltott ki minden külföldivel szemben, amit a sajtóban, különösen a Daily Expressben és a Daily Mailben megjelenő hisztéria tovább szított.
Mindez meggyőzte a kormányt, hogy már előre lecsapjon egy potenciális ötödik hadoszlopra. Winston Churchill „Collar the Lot!” (Megkötözni valamennyit!) parancsa 27 000, főként német ajkú személy letartóztatását és internálását jelentette. Az akkori aggodalomra való tekintettel azonban az internáltak nagy részéről kiderült, hogy zsidó menekültek voltak. Néhányan valóban nácik voltak, mások azonban brit állampolgárok, akik egyszerűen Németországban születtek, és már nem is beszélték a nyelvet.
Ines Newman Internálás Nagy-Britanniában 1940-ben: Life and Art Behind the Wire (Vallentine Mitchell 2021) című könyve ezt a feszült időszakot mutatja be, és nagyapjára, Wilhelm Hollitscherre és Liverpool melletti Huytonban lévő internálótáborban töltött rövid idejére összpontosít.
Ez a könyv Hollitscher Huyton-i naplójának bejegyzései révén szemléletesen hozza vissza ennek az időszaknak a korszellemét. Emellett egy fiatal osztrák művész, Hugo Dashinger figyelemre méltó műveit is bemutatja, aki Hollitschert, valamint a tábori életet és rutint illusztráló jeleneteket festett meg.
Hollitscher naplója megörökíti azt a baljóslatú érzést, amikor Nagy-Britannia egyedül állt az USA és a Szovjetunió előtt, amely nem akart szembeszállni a náci csapással. A várható vihar előtti szürreális hangulatról ír: „Az ég irgalmatlanul kék, a nap mosolyog, a madarak énekelnek, minden virágba borul – és az emberek ölik egymást”.
Hollitscher bécsi élete Ferenc József Osztrák-Magyar Monarchiájának hazafias dobpergésével kezdődött, és az Anschluss és a Kristallnacht (Kristályéjszaka) megaláztatásaival és üldözéseivel zárult. Néhány hónappal a háború kitörése előtt egy Nagy-Britanniába tartó repülőgép fedélzetén úgy jellemezte a német-holland határ fölött való repülést, hogy „olyan volt, mint egy súlyos betegségből való megmenekülés”. Bár őt is megfoszthatták hazájától, mint sokakat a huytoni táborban, a kultúrájától nem lehetett elszakítani.
Huyton az akkulturált német nyelvű értelmiség játszótere volt. Itt 22 professzor adott elő a legkülönfélébb témákról, Beethoven-szonáták hangversenyeivel, Goethe 191. születésnapját ünneplő esttel, sőt még egy „régi bécsi kávéházzal” is büszkélkedhetett. Sokan inkább zsidó németeknek, mint német zsidóknak tekintették magukat.
Mint sok akkulturálódott német zsidó, ők is gyakran lenézték keleti testvéreiket. Amikor a péntek esti istentisztelet „Lecha Dodi” éneklését hallotta, Hollitscher feljegyezte naplójába: „Nem vettem részt, csak kívülről figyeltem őket; fanatikus hit, zord elszántság, hogy még 100 Hitler sem irtja ki őket”.
Hollitscher elárulja, mennyire elkeserítette, hogy az első világháború végén Ausztria nem egyesülhetett Németországgal. Mindig is vonzotta az a gondolat, hogy Németországnak nagy világhatalomnak kell lennie. 1940 áprilisában naplójában vallotta:
„Gyakran elgondolkodom magamban, ha nem lennék zsidó, és ha Hitler nem tette volna fajüldözését programjának központi elemévé, vajon nagy lelkesedéssel követtem volna-e őt?”
Azok, akiket azzal gyanúsítottak, hogy ötödik hadoszlopos tagok voltak, megjelentek az Idegenrendészeti Törvényszék előtt, ahol veszélyességük alapján kategorizálták őket. Az „A” kategóriába azokat sorolták, akiket biztonsági kockázatnak véltek – aminek következtében a náciellenes zsidók gyakran Hitler megrögzött híveivel kerültek össze. Néha az őrök ellenségesek voltak, és azt hitték, hogy egyes zsidók valójában „titkos nácik”.
A helyzet akkor kezdett megváltozni, amikor H. G. Wells és más írók hangot adtak aggodalmaiknak. Ezt erősítették meg elvi politikai személyiségek, például a nők jogaiért küzdő Eleanor Rathbone és Jabotinsky barátja és támogatója, Josiah Wedgwood. Londonban a zsidó nők bátran demonstráltak a Bloomsbury House előtt, amely több menekültügyi szervezetnek adott otthont.
Ami azonban igazán megdöbbentette a brit közvéleményt, az az Arandora Star elsüllyesztése volt, amelyet egy német tengeralattjáró hajtott végre útban az új-fundlandi St. Johns felé. A hajó utasai német és olasz internáltak, hadifoglyok és őreik voltak. Több mint 800 ember vesztette életét. Ez fordulópontnak bizonyult, ami végül a táborok bezárásához és az igazságtalanul internáltak szabadon bocsátásához vezetett.
Britanniának gyakran mondanak köszönetet, amikor zsidó nagyságok meghajolnak brit méltóságok előtt koreografált eseményeken. Ez több mint egy pillanatnyi gesztus. Nagy-Britannia a nácizmus elől menekülők tízezreinek adott menedéket – néha önként, néha vonakodva, néha egyáltalán nem. A zsidó értelmiségiek is megtalálták a helyüket az észak-londoni kávézók vitáiban és beszélgetéseiben, ahol megpróbálták újrateremteni korábbi életüket. Sőt, a buszvezetők a londoni Finchley Roadot „Finchleystrasse”-ként emlegették.
Ez a lebilincselő beszámoló Hollitscher naplóján, Dashinger festményein, valamint Charmian Brinson és Rachel Dickson esszéin keresztül érzékelteti az akkori traumát és hangulatot. Különösen nagy becsben fogják tartani a németajkú zsidók leszármazottai, akik Nagy-Britanniában és másutt találtak nyugodt otthonra.