Joe Biden elnök a trösztellenes intézkedésekről szóló rendeletével politikáját a Demokrata Pártban az elmúlt évtizedben befolyásossá vált monopóliumellenes mozgalomhoz igazította. Sajnos azonban a monopóliumellenes mozgalom nem foglalkozik, és nem is tud foglalkozni az amerikai társadalom egyik legnagyobb válságával, mégpedig az ország véleményformáló osztálya és a dolgozó réteg közötti egyre mélyülő szakadékkal – írja Michael Lind, a Lyndon B. Johnson School of Public Affairs professzora a Tablet magazin oldalán.
Egyes, a trösztellenes szervezetek által azonosított gazdasági problémák valósak. A konglomerátumok fúzióját például nehéz igazolni. Miért kellene egy olyan holdingnak, mint az Alphabet, birtokolnia a Google-t, az Android telefonokat és egy önvezető autókat gyártó céget?
Az alapvető gazdasági infrastruktúrában a monopóliumok vagy monopolhelyzethez közeli állapotok szintén aggodalomra adnak okot. Ezek lehetnek olyan cégek, amelyek szolgáltatásaitól a legtöbb piaci szereplő függ, mint például a kiskereskedelemben az Amazon, a Google az online keresésben és a Facebook a médiában. Ezekben az esetekben azonban a probléma megoldása a kormányzati szabályozás, nem pedig sok kicsi Amazon és Google.
Ha csak egy láncfűrészed van, minden úgy néz ki számodra, mint egy fa. Louis Brandeishez, a 20. század eleji ügyvédhez és a legfelsőbb bíróság tagjához hasonlóan az új antimonopolisták is „a nagyság átkában” hisznek. Világos, hogy mindent szét akarnak zúzni, ami nagy, egyszerűen csak azért, mert nagy.
Mint sok konzervatív, a demokrata antitrösztellenesek is a „népet” a kisvállalkozókkal azonosítják, vagy ahogy a marxisták nevezik, a kispolgársággal. A probléma a kispolgárság és a „nép” azonosításával az, hogy azok a kisvállalkozók, akik munkásokat alkalmaznak, számszerűleg elenyésző kisebbséget alkotnak az Egyesült Államokban.
Igaz, a Small Business Administration szerint a kisvállalkozások teszik ki az amerikai vállalkozások 99,9%-át. De ezeknek a vállalkozásoknak a túlnyomó többsége egyszerűen magánszemély, akik adózási céllal bejegyezték magukat, és nem foglalkoztatnak alkalmazottakat. Az összesen 31,7 millió kisvállalkozásból csak körülbelül 6 milliónak van egy vagy több fizetett alkalmazottja. A legtöbbünk által kisvállalkozásoknak tartott – 20-nál kevesebb munkavállalót foglalkoztató – vállalkozások az amerikai munkaerőnek mindössze 18%-át foglalkoztatják. Ezzel szemben az amerikai magánszektorban dolgozók több mint felét az 500 főnél több alkalmazottat foglalkoztató cégek foglalkoztatják.
Bár igaz, hogy a kisvállalkozások hozzák létre a legtöbb munkahelyet, azonban a legtöbb kisvállalkozás néhány év alatt tönkremegy. A legtöbb nettó munkahelyteremtés olyan cégektől származik, mint a sikeres technológiai startupok, amelyek gyorsan képesek közepes méretű vagy giga cégekké válni. Más szóval, a legtöbb új munkahelyet, amely tartósan fennmarad, olyan kisvállalkozások hozzák létre, amelyek végül megszűnnek kicsik lenni – és ekkor a monopolellenes politikusok meg akarják büntetni őket a sikerükért.
A nagy cégek feldarabolása a meglévő munkahelyek átrendeződéséhez vezetne. Az egyenlőtlenséget sem befolyásolná nagymértékben, ha egyáltalán befolyásolná. Tegyük fel, hogy a Facebookot öt „kis Facebookra” bontjuk. Az új utódcégek részvényeinek és kötvényeinek nagy része ugyanannak a tőkésnek és intézményi befektetőnek a tulajdonában lesz. Ráadásul ugyanazok az emberek fogják vezetni a legtöbb „új Facebookot”, akik ugyanazokról az elit egyetemekről érkeztek, és akik ugyanúgy hasonlóan gondolkodnak az társadalomról és gazdaságról.
Talán, az antimonopolizmus éppen ezért tetszik olyan erősen a Demokratáknak és médiaklikkjének, mert a trösztellenes politika semmilyen módon nem fenyegeti a rendkívül egyenlőtlen amerikai rendszert. Pénzügyi bázisuk a Szilícium-völgyben és a Wall Streeten, társadalmi bázisuk pedig az előkelő, egyetemet végzett amerikaiak között, akik szinte minden intézményt irányítanak, így a demokraták egyre inkább a pénzügyi elit és az agytrösztökben, ügyvédi irodákban és egyetemeken dolgozók pártja.
A szocializmussal vagy a szakszervezetekkel ellentétben a monopolellenesség nem kérdőjelezi meg a szabad piacba vetett neoliberális hitet. Filozófiai rokonaikhoz, a libertariánusokhoz hasonlóan (akik a monopóliumellenesekkel ellentétben általában lazán kezelik a trösztellenes kérdéseket), a monopóliumellenes szervezetek is hitet tesznek amellett, hogy a jobb társadalomhoz vezető út a szabadabb piacokon keresztül vezet. Az amerikai kapitalizmus bajaira a megoldás a még több kapitalizmus.
Egyes monopolellenes képviselők megpróbálták a neoliberálisok trösztellenes lelkesedését a bérből élőkért való hagyományos liberális aggódással összeegyeztetni, azzal az érveléssel, hogy a munkaadók monopolhatalma lehetővé teszi számukra, hogy alacsony béreket fizessenek, mivel a munkavállalóknak nincs alkupozíciójuk. Ez az elemzés helytálló – egy gondnoknak szinte nulla tárgyalási pozíciója van egy nagyvállalattal szemben. Azonban a monopolellenes megoldás – a nagyvállalat több kisebb vállalatra való feldarabolása – egyáltalán nem növelné a portás alkupozícióját. Higgyék el nekem, egy gondnok unokájának – írja Lind.
Amikor az Egyesül Államokban még erős volt a magánszektorban a munkaerő, a szakszervezeti vezetők inkább a nagy cégeket részesítették előnyben a kicsikkel szemben, mert könnyebb néhány óriással tárgyalni, mint sok kicsivel.
Ami pedig napjaink kollektív tárgyalásait illeti, a legtöbb magát progresszívnak tartó milliárdos és a Szilícium-völgyi vezetők sem lelkesednek jobban azért, hogy a szakszervezetek képviselőivel tárgyaljanak a bérekről és juttatásokról, mint a Henry Fordhoz hasonló kapitalisták a régi időkben.
Az amerikai progresszívek és milliárdos finanszírozóik azért fogadják el a monopolizmus-ellenességet és a faji és nemi „egyenlőséget”, mert ez lehetővé teszi számukra, hogy a témát a fajok és nemek közötti absztrakt statisztikai egyenlőtlenségekre tereljék, ahelyett, hogy a fajokon belüli osztálykülönbségről beszélnének.
A nagy cégek feloszlatására vonatkozó bírósági végzés nem fogja fenyegetni Amerika kétpárti oligarchiáját. A faji és nemi kvóták az egyetemi felvételinél, a munkaerő-felvételnél vagy a vállalati igazgatótanácsoknál sem fogják elősegíteni a nagyobb egyenlőséget. Miért? Mert az ilyen kvóták betöltésére felvett személyek többsége jómódú, művelt ember lesz, nem pedig a középiskolai vagy annál alacsonyabb iskolai végzettségű munkásosztálybeli nők és férfiak, akik az Egyesült Államokban minden faj és mindkét nem többségét teszik ki – zárja gondolatait Lind.
Borítókép: Flickr
Ezt a cikket szerkesztőségünk a sábát beállta előtt készítette és előre időzítve jelent meg az oldalon.