A zsinagóga múltját és jelenét dolgozza fel a Bennem Élő Eredet stábja.
A múlt példája kötelez. Az ország jelenleg is működő legrégibb, egykoron legnagyobb zsinagógája éppen ma 200 éves. Az Óbudai Zsinagóga 2021-ben Budapest része, de születésekor még vidékinek számított.
„Sajnos kevés idős jár hozzánk…” – panaszolta örömtelin az óbudai zsinagóga mai közösségének összetételével kapcsolatban az idén 80 esztendős Peraki Katalin, akinek családja évszázados múltra tekint vissza Óbudán. Nagyszülei és szülei is a közösség köreiben, e zsinagóga falai között házasodtak, és ő maga a második világháború előtt még gyerekként járt először az idén 200 éves zsinagógában.
Rajta kívűl nem sokan maradhattak, akik több mint 75 év után is tagjai az ország egykori legnagyobb zsidó templomkörzetének. Ellenben
ma aligha találni olyan zsinagógát Magyarországon, ahol ennyire eredményesen szerveződne az utóbbi években egy aktív, fiatal közösség.
A most kedden, július 20-án születésnapos épület, amelynek a tervek szerint szeptemberben nyilvános ünneplése sem marad majd el, egy olyan közösség otthona, amelyik az elmúlt évtizedben a leglátványosabb fejlődésen ment keresztül. Az, hogy nagyobb ünnepekkor a csilláron is lógnak, és 6-700 ünneplő is összejön, nem hagyományok nélküli a Lajos utcában.
Építésekor, a 19. század első felében az óbudai zsidóság az ország legnagyobb közössége volt. Az önálló városként működő településen mintegy 4000 katolikus sváb mellett 3210 zsidó élt.
Számukra tehát dukált egy patinás épület. Ezt aztán kevesebb mint másfél év alatt meg is valósította az ambíciózus közösség. 1821. július 20-án ünnepélyes keretek közepette avatták fel Landherr András tervei alapján az egész Habsburg monarchia akkori legnagyobb zsinagógáját.
A kívülről klasszicista, belsejét tekintve barokk stílusjegyekre emlékeztető templomnak kora egyik leghíresebb rabbija, Münz Mózes lett a szellemi vezetője.
A gáon ekkor már csaknem három évtizede szolgált Óbudán – tekintélyét mutatja, hogy Pest vármegye hitközségei, és rabbijai felett is gyakorolt felügyeletet — és még egy újabb 10 évig – kolerajárvány miatti haláláig — lehetett a közösség rabbija. Sírja Óbudán a mai napig zarándokhelynek számít.
A 200 évvel ezelőtt átadott zsinagóga régészeti leletek alapján egy korábban ugyan azon a helyen felépített zsinagóga maradványaira épülhetett, sőt, meglehet, kettőjére. (1947-ben még azt is megállapították, hogy az épület alapfalai római épületmaradványokon állnak.) Mert Óbudán csaknem 100 évvel korábban, 1727-ben a Zichy grófék engedélyével már működhetett imaház.
Ezt a zsinagógát kutatói vélekedés szerint 1767-69 között Nepauer Máté tervei alapján tovább bővítették, de a mesterembereknek már ekkor szembesülniük kellett azzal, hogy a kedvezőtlen talajviszonyok miatt – a Duna hordalékaira épült — munkájuk aligha lesz maradandó. Pár évtizeddel később – mivel a falak megrepedeztek — akkori hatósági döntés értelmében le is kellett bontani az épületet, bár a falak nagy része megmaradt.
Buda árnyékában és Pest fellendülése előtt Óbuda hallatlan fejlődésen ment keresztül. A földet birtokló, jó pénzért engedékenységet mutató, és lehetőségeket biztosító Zichyékkel az átlagnál jóval gördülékenyebben tudtak egyezségre jutni lengyel, német és morvaországi betelepülő zsidó családok, akik itt tudtak önálló gazdasági vállalkozásokat kialakítani.
Az óbudai „zsidó batyuzók” vásári és üzleti kereskedelemmel is foglalkoztak. Többek között cukor, gyapjú és báránybőr eladására is engedélyt kaptak, és több iparos is megvethette lábát a településen, ahol a selyemfeldolgozás, kékfestés és idővel a textilgyártás fontos egységei is (például a Goldbergerék legendás textilgyára) kialakulhattak.
Sokak szerint ennek a generációnak későbbi leszármazottaiból kerülhettek ki azon vállalkozó-kereskedő rétegek, amely később Pest kereskedelmi és ipari életének első zsidó generációjához tartoztak, és amely – grandiózus terveivel, anyagi fedezetével — elévülhetetlen érdemeket szerzett Budapest mai arculatának megteremtésében.
Olvassa tovább a zsinagóga történetéről szóló írást ide kattintva!
