A Perzsa nyelvleckék című film abszurd elemek segítségével próbálja meg ábrázolni a holokausztot és azt, hogy mire képes az ember a túlélésért.
A második világháborút követően a holokauszt sokáig csak epizódszerűen jelent meg a filmművészetben. Ahogy sok esetben az irodalom sem találta meg a megfelelő szavakat a szörnyűségek leírására, úgy ez igaz volt a filmnyelvre is. Bár a témát sok mű érintette, de néhány évtizednek kellett eltelnie, hogy a holokauszt ne csak mellékszálként bukkanjon fel a vásznon. A hetvenes-nyolcvanas években egyre jelentősebb alkotások készültek. Az egyik legmegrázóbb film az 1985-ös szovjet Jöjj és lásd volt, amely a belorusz területen véghez vitt kegyetlen mészárlások egy részletét mutatta be. A film szinte horrorisztikus atmoszféráját azóta talán csak a Saul fia tudta megközelíteni. A Schindler-listája óta, – amely jelentősen hozzájárult, hogy a holokauszt bekerült a köztudatban, – számtalan rendező próbálkozott meg a témával. Az, ami korábban ábrázolhatatlannak tűnt, mondhatni népszerű témává vált. Ennek azonban az eredménye sok közepes és kevés valóban jó film lett.
Kertész Imre a Holokauszt, mint kultúra című előadásában a következőt írta:
„Van itt egy kimondhatatlanul súlyos ellentmondás a holokausztról, erről a felfoghatatlan, és áttekinthetetlen valóságról egyedül az esztétikai képzelet segítségével alkothatunk valóságos elképzelést. Viszont a holokauszt elgondolása önmagában véve olyan roppan vállalkozás, olyan vállakat roskasztó szellemi feladat, hogy többnyire meghaladja a vele küszködők teherbíróképességét. Mivel megtörtént még elképzelni is nehéz.”
Ennek következtében a holokauszt filmbéli ábrázolása komoly akadályt jelent a rendezők számára. Hogyan lehet és egyáltalán, hogyan szabad a 20. század legszörnyűbb eseményeit ábrázolni? A holokauszt képei már beivódtak sok néző tudatába, a gettó, a sárga csillag, a vagonok, a náci őrök, a tábor, a barakk, a kémények stb. Az emberek szinte megszokták a témát, a politikai beszéd következtében a holokauszt körüli nyelvezet trivializálódott. A rendezők ezért új módszereket próbálnak bevetni, hogy megpróbálják szokatlan vagy újszerű módon ábrázolni a borzalmakat.
Korábban már előfordult, hogy vígjáték elemeket vittek a holokausztról szóló filmekbe, ilyen például Az élet szép vagy a Jojo Nyuszi. A néhány hete mozikba került orosz-belorusz készítésű Perzsa nyelvleckék az abszurd humor elemeit viszi bele egy alapvetően drámai hangvételű filmbe. A történetet részben egy Wolfgang Kohlhaase novella ihlette.
Gilles, egy fiatal belga zsidó, azzal menekül meg a fejbelövéstől, hogy azt hazudja a németeknek, hogy perzsa, miután egy szendvicsért elcserélt egy fárszi könyvet. A koncentrációs tábor egyik tisztje Klaus Koch, pont egy perzsa embert keres, így a német katonák megkegyelmeznek neki és a tiszt elé viszik. A fiú a pillanat ihletében kitalált fárszi kifejezésekkel győzi meg a tisztet, aki megengedi neki, hogy a konyhán dolgozzon és esténként őt tanítsa. Gilles rákényszerül, hogy a zsidó foglyok nevei alapján kitaláljon egy új nyelvet, és meg is jegyezze a nyelvének szavait.
Bár a film elején kiírják, hogy megtörtént események alapján készült a film, a néző az első pillanattól kezdve úgy érezheti, hogy a történet abszurd. A tiszt például soha nem kéri a fiút arra, hogy beszéljen, csak szavakat akar tudni, és például a szavak múlt idejét sose kérdezi meg, ahogy más nyelvtani szabályokat sem. Az is kérdés, hogy az alatt az idő alatt, amit Gilles a táborban tölt, hogy-hogy nem jut eszébe Kochnak, hogy hozasson magának egy fárszi szótárt. Mivel a film egy olyan felfoghatatlan eseménybe helyezi bele az abszurd szituációt, mint a holokauszt, a néző, ha érez is kételyt mégis tud menni a történettel.
A film helyszíne egy bánya melletti munkatábor, amelynek konkrét elhelyezkedése nem derül ki a történetből. Furcsán keveset tudunk meg a főszereplőről is, akiről egész film alatt mindössze annyi derül ki, hogy az apja rabbi. Ezzel szemben a táborban dolgozó náci tisztekről sok információt kapunk kezdve szerelmi életüktől, a háború előtti munkájukig. A film egy része szinte munkahelyi komédiaként írható le, amelynek azonban a helyszíne nem egy iroda, hanem egy koncentrációs tábor. A náci tisztek piknikezése és ebédlői jelenetei az auschwitzi német tábor hírhedt képeit idézik, ahol a hétköznap tömegmészárlást végző tisztek nevetve énekeltek a szabadidejükben. Az ilyen jelenetek csak még durvábbá teszik a foglyokkal szemben mutatott kegyetlenkedéseket.
A Perzsa Nyelvleckék ukrán születésű rendezője Vadim Perelman a humor alkalmazásával pengeélen táncol. Nem biztos, hogy minden néző értékelni fogja az abszurd humor elemeit egy holokauszt témájú filmben. A halandzsa nyelv tanulásának jelenetei egyszerre komikusak és feszültek, hiszen a néző folyamatosan aggódhat, hogy Gilles lebukik. A film igazán erős pillanatai sokkal inkább a drámai, mint a kínosan viccesnek szánt jelenetek. A nézőben zavart hoz létre a humor, amelynek eleve célja, hogy kizökkentse az embert, így viszont a dráma is nehezen befogadhatóvá válik.
A Gillest alakító Nahuel Pérez Biscayart-et, a magyar nézők a 2017-es Viszontlátásra odafönt című francia film tragikus hőseként ismerhetik. Biscayart remek alakítást nyújt a filmben, szinte nem is kell megszólalnia; karakteres arca, nagy beesett szemei szavak helyett beszélnek. Szintén nagyszerűen játsza a Teheránba vágyó német tisztet Lars Eidinger a Babilon Berlinből ismert német színész. A film orosz-belorusz támogatással készült, de a színészek többsége német és a film jelentős része is németül játszódik.
A Perzsa nyelvleckék kísérletet tesz rá, hogy az abszurd elemek segítségével próbálja meg ábrázolni a holokausztot. A realisztikusnak szánt ábrázolás valóban gyakran távol áll a valóságtól. Kertész Imre a Gályanaplóban leírja, hogy mikor elment Buchenwaldba, a diákcsoportokkal teli tábor egyáltalán nem volt ismerős a számára, és hiába vártak tőle irányítást a vele lévők, idegennek érezte egykori börtönét.
Az, ami sokszor realisztikus ábrázolásnak tűnhet, a kiírt adatok, az apró részletek valójában a történelem szemüvegén át mutatják az eseményeket, aki átélte mindezt nem látta. Talán ezért nem is baj, hogy nincs neve a tábornak, ahová Gillest viszik, és nincs múltja sem, és nincsenek olyan szokásos részletek, amiket már hasonló témájú filmekből ismerünk.
A Perzsa nyelvleckék újabb érdekes kísérlete a tragédia és a vígjáték összekeverésének. A néző nem feltétlenül érzi úgy, hogy amit lát az valóságos. De így talán közelebb áll az igazsághoz a Perzsa nyelvleckék, mint sok holokauszt film, amelyek történelmi drámaként próbálják ábrázolni, az ábrázolhatatlant.
Borítókép: Youtube
Hajdú Tímea összes cikkét elolvashatja itt.
