A magyar kormányzat 2000-ben határozott arról, hogy a holokauszt magyarországi áldozatainak emléknapját minden évben április 16-án tartsák meg hazánkban. 1944-ben ugyanis ezen a napon, peszách, a zsidó szabadság ünnepének utolsó napján kezdték meg a kárpátaljai és észak-magyarországi zsidó emberek összegyűjtését.
A gettósítás tehát április 16-án elkezdődött, noha, az erről szóló, 1.610/1944. M. E. számú rendelet, „a zsidók lakásával és lakóhelyének kijelölésével kapcsolatos egyes kérdések szabályozása” tárgyában, „csak” majd’ két héttel később, április 28-án jelent meg a Budapesti Közlönyben, az alábbi szöveggel:
„A zsidók lakóhelyének kijelölése
- §.
(1) A tízezernél kisebb lélekszámú községekre vonatkozóan a törvényhatóság első tisztviselője akként rendelkezhetik, hogy a zsidók kötelesek záros határidő alatt az általa kijelölt más községbe, illetőleg városba átköltözni.
(2) Az (1) bekezdés alapján átköltözésre kötelezett zsidók elhelyezéséről új lakóhelyükön a főszolgabíró, illetőleg a polgármester gondoskodik.
(3) Az (1) bekezdés alá eső községekben zsidó nem telepedhetik le.
(4) A jelen § rendelkezései nem érintik a zsidónak a községben lakását, ha az honvédelmi munkaszolgálaton vagy más hatósági rendelkezésen alapul.
- §.
(1) A törvényhatóság első tisztviselője a 8. § alá nem eső községekre, valamint városokra vonatkozóan akként rendelkezhetik, hogy a zsidók a városnak, illetőleg a községnek csak meghatározott részeiben, illetőleg meghatározott utcákban, esetleg kijelölt házakban lakhatnak.
(2) Az (1) bekezdésben említett esetben a zsidók elhelyezéséhez szükséges lakásokról községekben a főszolgabíró, városokban a polgármester gondoskodik.”[1]
Az emléknapokat az eseményektől egyre távolabb kerülve, évről évre nehezebb valós tartalommal megtölteni, hogy a bizonyos nap ne csupán egy – remélhetőleg tiszteletteljes – kötelesség legyen, amit ki tudunk pipálni a naptárunkban. Fokozottan igaz ez a holokauszt emléknapjaira, melyekre sajnos sokan úgy gondolnak, mint egy tőlük független és távol eső eseményre, amivel így nem igazán tudnak azonosulni.
Az azonosulás pedig kulcsfontosságú, hiszen ha ez hiányzik, akkor a megemlékezések üresek maradnak és valódi céljukat vesztik.
Személy szerint – a családi kötelékek ellenére – nekem is nehéz volt külön tartalommal felruházni ezt a napot. Félretéve a holokauszt lexikonok történelmileg hiteles, de száraz felsoroláson alapuló szövegeit, arra gondoltam, hogy fellapozom az 1944 tavaszán írt városi lapokat.
A tapasztalás elborzasztó volt, olyan érzelmeket korbácsolt fel, melyek az eddigiekhez képest új dimenzióban világítják meg április 16-át, vagyis 1944 tavaszát. Három város korabeli lapjain keresztül felidézem a 77 évvel ezelőtti tavaszt, mely az akkor élt zsidó emberek szenvedését nem mutatja be, azonban azt központilag irányított szellemi kútmérgezést jól ábrázolja, ami olyan erkölcsi mélységbe taszította a magyar társadalom többségét, hogy a szemük láttára pusztíthatták el a szomszédjaikat, egy egész közösséget…
Miskolc
Miskolcon már a helyi gettósítás megkezdése előtt, április 30-án felmerült a kérdés: „Hogyan fizessünk lakbért, ha zsidó a házigazda?” – a kérdés megválaszolására Kakassy Jenő miniszeri tanácsost idézték, aki elmondta, hogy
ha valaki olyan házban lakik, aminek a tulajdonosa olyan zsidó, aki már „elkülönítve, úgynevezett gettóban” lakik, akkor a bérlő természetesen nem fizetheti neki a lakbért, hanem pénzintézetben kell letétbe helyezni az összeget.[2]
Miután Miskolcon a környék több városához képest később állítottak fel gettót, ezért néhányan, a túlélés reményében megpróbáltak ide menekülni, éppen ezért a rendőrség rendszeresen tartott razziákat, hogy felkutassák az „idegen” zsidókat. Május 2-án például két kassai varrónőt, a 21 éves Rosenbaum Helént és a 18 éves Mann Erzsébetet fogták el a rendőrök, akiket 120, illetve 90 napi elzárásra és 60–60 pengő pénzbüntetésre ítéltek.[3] Utólag felmerül a kérdés, hogy mi lett az elzárásuk idejének letöltésével, hiszen a deportálások hamarabb megtörténtek…
Miskolcon május 9-én jelent meg a hirdetmény melyben Szlávy László polgármester a sárga csillag viselésére kötelezett zsidó személyek elkülönítését rendelte el.[4] A hírt a miskolci kiadású Magyar Élet, magát a fejlécében „keresztény politikai napilapnak” nevező orgánum a következőképpen üdvözölte:
„Éppen ideje gettókba zárni azt a zsidóságot, amely még sárgacsillagosan sem tagadja meg igazi önmagát: ahol bomlaszt, destruál, terjeszti a rémhíreket és – fenyegetőzik. Ha valaha, – igaz nem is olyan régen – még akadtak is, akik elhitték a zsidó rémhíreket és balek módra meg is rettentek a zsidó fenyegetéstől, ma már csak mosolyogni lehet a zsidó destrukció farsangi királyságán. Még néhány nap és eltűnik a sok sárga csillag az utcákról, eltűnnek a sunyi tekintetek, hogy legfeljebb egymást destruálhassák majd a gettókban.”[5]
A miskolci zsidók gettóba tömörítése május 11-én, csütörtök reggel kezdődött, melyről epés kommentárban gazdag leírást közölt a helyi lap. Ebből megtudható, hogy a mintegy tizenegyezer-ötszáz miskolci zsidó embert a közel 2200 lakásából mintegy 600 lakásba költöztettek át. Külön ki kell emelni a cikkíró empátiakészségének teljes hiányát, mely megnyilatkozott például a következőkben: „[…] hosszú félórát kaptak a csomagolásra. Ez idő több, mint elég, mert a zsidóság már előző napokban mindent átmentett a kiszemelt új lakásába.” Az újságíró nem túl magas intelligenciájáról tanúskodik, hogy bár örvendezik a mintegy 1500 „felszabadult” lakás felett, ahelyett, hogy kedvet csinált volna a szabadrablásra az antiszemita cimboráinak, helyette szinte az összes kedvet elvette ezektől a lakásoktól: „Egyik Gróf Apponyi Albert utcai lakásba sikerült röviden betekinteni. Berendezése a lakásnak a zsidó egyéniségnek megfelelő. Sem ágy, sem asztal nincs a szobában. Szenny, piszok, bűz mindenütt… azonban… telefon! az van.”[6] Ezek után már csak a költői kérdés maradhat, hogy hol aludtak a miskolci zsidók, ha elfáradtak a sok telefonálásban…
Május 20-án, szombaton este 6 órakor zárták le a miskolci gettót, mely a Pece patak torkolatától, a Szinva patak déli partja az Arany János utca Szemere utcai torkolatáig, Szemre utca keleti oldalának háztelek határai, Petőfi utca, Ghillányi utca, Zrinyi utca, Vadnay Károly utca, Margit utca, Katalin utca és Telegdi utca a Lichtenstein utca torkolatáig.
A hírből kiderül, hogy más gettókra kevésbé jellemző módon, a gettó területén továbbra is éltek keresztények, akik szabadon járhattak, de nem érintkezhettek a zsidókkal, továbbá a vasút felé vezető kocsiút szintén szabadon – megállás nélkül – járható maradt.[7]
Azonban a miskolci Magyar Élet olvasóinak nem volt elég a gettó! A lap rendszeresen közölt olvasói levelet, május 26-ai számában például egyik nyájas olvasója arról panaszkodott, hogy nem lehetnek teljesen elégedettek a zsidók gettósításával, mert bár – „hosszas vajúdás” – után eltűntek a főbb útvonalakról, azonban az emléküktől is szeretnének minél előbb szabadulni! A névtelen olvasó felháborodása pedig „teljesen jogos volt a szemszögéből”, hiszen akkorra már sok más városban eltávolították a bezárt zsidó üzlet felett lógó cégéreket.[8]
A miskolci napilap egy számából sem mulasztotta el a lelkeket és morált mételyező cikkeit. Beszámolt szökési próbálkozásokról, elrejtett értékekről és a büntetésekről, melyek vége pénzbírság és internálás lett, – utóbbiak között találjuk azt a néhány keresztény embert is, akik a leírhatatlanul antiszemita légkörben is emberek maradtak és segíteni próbáltak, azonban a rendőrség rajtuk ütött; internálták a 18 éves Jorkó Erzsébet keresztény leányt is, aki Wertheim Juditnak szerzett hamis papírokat.[9] Az emberségnek és együttérzésnek pedig semmilyen formáját nem tűrték meg, a miskolci újság elrettentő példaként hozta a 21 éves Horváth Anna, szombathelyi nőt, aki „világos nappal, a szombathelyi utcákon tüntetőleg karonfogva sétált egy sárga csillag viselésére kötelezett idős asszonnyal”, – őt is internálták.[10]
A gettó felszámolása június 5-én hétfőn kezdődött meg, ahogy az alcímből kiderült: „A tátrautcai téglagyárba kerülnek Miskolc parazitái”.[11] A hét végéig a téglagyárba átzsúfolt emberek további történéseiről, a június 12-én, 14-én és 15-én lezajlott deportálások[12] konkrétumáról már nem írt az antiszemita lap. Az általunk üdvösnek ítélt utóhatásról viszont annál többet:
„A csend városa lett Miskolc. Úgy körülölelte a csend, ahogy a vőlegény szívére szorítja a menyasszonyát. […] Tiszta utcákban kezdünk lépkedni. Nemcsak az úttest mocsoktalan már, hanem a gyalogjáró is gondozott. A keresztény ember és családja gondol arra, hogy tiszta legyen házához vezető út, hiszen hogy léphet akkor majd ide örömmel a Krisztus nevében az igazi békesség, ha mint régen szemétdomb áll az üzletem és házam előtt.
Tizenkétezer zsidót költöztettek ki ebből a városból és ennek a tömegnek az eltávolítása, lélekben változtatta meg az élet stílusát. Csendben és halkan dolgozik ez a stílus, épít, lassanként rakosgatja a jövendő épületének köveit. […] Nem lári-fári látszat, ordítás és orgia, hanem élet, amely az Isten szíve szerint való és örök.”[13]
Eger
A gettósítás hírét az Eger újság május 5-ei számában közölték, innen tudhatjuk, hogy az egri, gyöngyösi, hevesi és pétervásári járás falvaiban élő zsidókat, ezerkétszáznyolcvanöt főt Szúcs községhez tartozó bagólyuki bányatelepre, a hatvani járás ezeregyszázhuszonegy és tiszafüredi járás hétszázegy fős zsidó lakosságát Hatvan és Tiszafüred területére, az Egerben élő ezerhatszázkét és a Gyöngyösön élő ezernyolcszázhuszonnégy fős közösségeket pedig helyben kényszerítették gettókba.[14]
Eltérően a hitvány Magyar Élettől, a cikkekből úgy tűnik, hogy az Eger próbálta megőrizi az újságírói objektivitásra, így például a publikációik között helyet kapott olyan is, mely a teljesen ellehetetlenített zsidók korlátokat nem ismerő kizsákmányolásáról szólt. Az újság beszámolt arról, hogy Katz és Pollák textilesek fenyegető levelet kaptak, melyben a zsaroló azt írta, ha nem adnak át – egy lefizetett gyermekkövetnek – 10 000 pengőt újságpapírba csomagolva, akkor viselt dolgaikat a rendőrségre viszi. A két textiles lelkiismerete viszont tiszta volt és nem ijedtek meg, hanem a rendőrség segítségét kérték, akik a fenyegetőt leleplezték: Szoldatics János egri gyümölcs és zöldségkereskedő beismerte kicsinyes tettét.[15]
A gettósítás hírére természetesen más helyekhez hasonlóan itt is többen próbálták az értékeiket elrejteni, azonban olyan kegyeletsértő, vagyon utáni kutatásról, mint amilyet a Heves megyei székhelyről ismerhetünk, máshol nem olvashatunk. Ugyanis, miután egy vasúti alkalmazott jelentést tett a rendőrkapitányságon, hogy május elején az egri zsidó temetőnél „rejtélyesen” viselkedtek, a rendőrség a legutolsó három sírt kiásatta, ahol természetesen az elhunytakon kívül nem találtak semmit,[16] – az viszont már kevésbé volt ekkoriban természetes, hogy ezt meg is írták.
Május 15-én hétfő este 8-kor fejeződött be az egri zsidók gettóba tömörítése. Az utcára nyíló részeket itt is legalább két méter magas, átláthatatlan deszkakerítéssel kellett határolni, a gettón kívül eső területre nyíló ajtókat, kapukat be kellett szögelni, csakúgy, mint az ide nyíló alsó ablaktáblákat, melyeket be is kellett meszelni, azonban a felső ablakokat használhatták szellőztetés céljából. Viszonylag meglepő engedmény volt, hogy a gettókból (többes számban, mert három része oszlott az átjáróutcák miatt) az emberek péntekenként este fél 8 és fél 9 között, szombaton pedig délelőtt fél 8 és fél 10 között egy csoportban, felügyelet mellett átvonulhattak imádkozni a zsinagógába, továbbá, hogy egy héten egyszer szintén csoportokban használhatták a rituális fürdőt és egészségügyi tisztálkodás céljából az ún. lengyel fürdőt is.[17]
A miskolci laphoz hasonlóan az egri sem számolt be a gettó felszámolásáról, hogy június 7-én, egy nappal a kerecsendi téglagyárban felállított gyűjtőtáborba való gyalogmenet előtt a gettóban sínylődőket a csendőrök még ütlegelések közepette utoljára kirabolták, a nőket megalázó és fájdalmas testi motozásnak vetették alá. Arról sem szólt, hogy az ortodox hitközség járásképtelen, aggastyán főrabbiját, a 94 éves Schreiber Simon rabbit, aki 64 éven keresztül ápolta és gondozta a vallásos életet Egerben, tanítványai egy karosszékben, a vállukon cipelve vitték a 16 kilométer hosszú kerecsendi országúton.[18] De legalább az egri lap a zsidó lakosság eltűntetése feletti örömének sem adott hangot…
Pápa
Pápán a Horthy Miklós főutca 12. szám alatt volt a Pápa és Vidéke című keresztény politikai hetilap szerkesztősége, mely stílusában a miskolci Magyar Élethez hasonlított, azaz velejéig antiszemita narrativájával mérgezte az olvasóközönségét. A gettó felállításának híre, a május 14-ei számában jelent meg, melyet az alábbi szöveggel üdvözölt:
„Megállapíthatjuk, hogy általános fellélegzés támadt arra a hírre, hogy a zsidókat a belvárosból, ahova az őket jellemző élelmességgel betolakodtak, kitelepítik. Szégyenfoltja volt a városnak mindig, hogy éppen a központban, a keresztény templomok körül zsidók laktak, míg a keresztények a perifériára szorultak ki.
Mindig resteltük, ha történelmi nevezetességű kollégiumunkat és Petőfi volt lakását az ún. gettóban kellett keresnie az idegeneknek. Vagy nem szorult-e minden szülő keze ökölbe, mikor azt kellett tapasztalnia, hogy a zárdába igyekező lányainkat zsidó gyerkőcök molesztálják, sőt inzultálják, míg át tudtak vergődni a zsidólakta utcákon.
Ezek a tarthatatlan állapotok végre megszűnnek és a zsidókat kitelepítik a város határára, ahová valók; a jobb sorsra érdemes keresztények pedig elfoglalhatják az őket megillető helyüket a belvárosban, hol őseik laktak és ezen az ősi jogon is, őket illeti ez meg.”[19]
Érdekes módon a pápai lap szerkesztői a történelmet emlegetik, amit minden bizonnyal csak felületesen ismertek – legalábbis városi szinten biztos –, hiszen zsidók 1748. május 10-étől az Esterházy család védlevelének értelmében élhettek Pápán, de egyébként már a 17. század végén is laktak zsidók a városban. Amikor Petőfi a pápai református gimnáziumba járt, akkor a városban már több mint 2600 zsidó élt,[20] az pedig kizárólag a költő saját választása volt, hogy a város zsidónegyedében bérelt szobát.
Az az anomália szinte már szóra sem érdemes, hogy a nem túl nagy területen felállított pápai gettóból, ahol állításuk szerint nem éltek csak zsidók, még így is 150 keresztény családot kellett kiköltöztetni.[21] A gettót május 31-én, szerda este zárták le, ahol a mintegy kétezer-ötszáz pápai zsidó mellé még a környező járásban élőket is bezsúfolták, s így, a lap szerint az elzárt területen háromezer-hatszáz ember élt.[22]
Az embertömeg deportálásáról az alábbi hírt tették közzé: „Az elmúlt hét folyamán tanúi lehettünk annak, hogy miképp nyerte el méltó büntetését a zsidó zsarnokság, családság, becstelenség. Az örök krisztusi törvény teljesedett be rajtuk: a bűn nem marad büntetlenül.”[23]
A kiürített gettó területének rendezéséről a lap egy főoldali cikkében lamentált, melyben leírta, hogy a hat girbe-gurba utcában régi, alacsony, nedves, egészségtelen falú házakkal – költői kérdés tehát itt is akad: miben nyilvánult meg a mesés zsidó vagyon? –, a lap szerkesztősége egyébként a terület bontását javasolta, hogy ott egy új rendezett belvárost építhessenek fel…[24]
Amikor tehát április 16-án a holokauszt magyarországi áldozataira emlékezünk, akkor a felebaráti szeretet szinte teljes hiányára is emlékeznünk kell.
[1] „A m. kir. minisztérium 1.610/1944. M. E. számu rendelete”, Budapesti Közlöny, 1944. 78. évf. 95. szám, 2.
[2] „Hogyan fizessünk lakbért, ha zsidó a házigazda?”, Magyar Élet, 1944. 6. évf. 97. szám, 4.
[3] „A kassai gettó elől megszökött zsidókat fogtak Miskolcon”, Magyar Élet, 1944. 6. évf. 98. szám, 5.
[4] „Elrendelték a miskolci zsidók elkülönítését”, Magyar Élet, 1944. 6. évf. 105. szám, 3.
[5] „Éppen ideje”, Magyar Élet, 1944. 6. évf. 107. szám, 4.
[6] „Megkezdték a miskolci zsidók gettóba-tömörítését”, Magyar Élet, 1944. 6. évf. 107. szám, 5.
[7] „Tegnap este hat órakor lezárult a gettó”, Magyar Élet, 1944. 6. évf. 114. szám, 9.
[8] „Az olvasó írja”, Magyar Élet, 1944. 6. évf. 118. szám, 4.
[9] Ld. például: „Szökni akart a gettóból – segítőtársával együtt internálták”, Magyar Élet, 1944. 6. évf. 126. szám, 4.
[10] „Internáltak Szombathelyen egy keresztény leányt, mert sárga csillagos nővel sétált karonfogva az utcán”, Magyar Élet, 1944. 6. évf. 96. szám, 4.
[11] „Hétfőn megkezdődött a miskolci zsidók kitelepítése a gettóból”, Magyar Élet, 1944. 6. évf. 127. szám, 7.
[12] Braham, Randolph L. (főszerk.), A magyarországi holokauszt földrajzi enciklopédiája, vol. I. Budapest: Park Könyvkiadó, 2010. 359. A továbbiakban: Braham, 2010. I.
[13] „A csend városa lett”, Magyar Élet, 1944. 6. évf. 144. szám, 4.
[14] „Heves vármegye alispánja elrendelte Egerben, Gyöngyösön és a vármegye több községében a zsidók külön várostereületének kijelölését”, Eger, 1944. 55. évf. 70. szám, 1.
[15] „10.000 pengő erejéig zsarolta egy zöldségkereskedő a bezárt zsidó textilest”, Eger, 1944. 55. évf. 74. szám, 3.
[16] „Vagyonrejtegetés gyanúja miatt felástak három sírt az egri zsidó temetőben, de semmit sem találtak”, Eger, 1944. 55. évf. 76. szám, 2.
[17] „Az egri zsidóság elfoglalta helyét a kijelölt városrészben”, Eger, 1944. 55. évf. 77. szám, 2.
[18] Braham, 2010. I: 545.
[19] „A zsidók kitelepítése”, Pápa és Vidéke, 1944. 41. évf. 20. szám, 2.
[20] Láng Jehuda Gyula, A pápai zsidóság emlékkönyve – A mártírhalált halt pápai és környékbeli zsidók emlékére. Tel Aviv: Izraelben élő Pápai Zsidók Emlékbizottsága, 1972. 10–13.
[21] „Hirek – Elkészült a gettó!”, Pápa és Vidéke, 1944. 41. évf. 22. szám, 3.
[22] „Hirek – Lezárták a gettót.”, Pápa és Vidéke, 1944. 41. évf. 24. szám, 3.
[23] „Eltünt a zsidóság, de mérgező szelleme itt maradt?”, Pápa és Vidéke, 1944. 41. évf. 28. szám, 1.
[24] „A ghettó és a városrendezés”, Pápa és Vidéke, 1944. 41. évf. 29. szám, 1.