A történészekről, illetve a lengyel bűnrészességről szóló hírek súlyosbították azt a vitát, amely elvonja a figyelmünket a kortárs antiszemitizmus elleni küzdelem szükségről és nem tesz mást csupán, feleleveníti a múlt sérelmeit – írja véleménycikkében Jonathan S. Tobin, a Jewish News Syndicate főszerkesztője.
Ez egy olyan viszály, amelyben nincsenek hősök, olyan vita, amellyel egy racionálisabb világban senki nem foglalkozna.
A folyamatban lévő történelmi vita legutóbbi fejezete egy bírósági üggyel kezdődött, amely egy Edward Malinowski nevű személy cselekedeteire összpontosított, a kelet-lengyelországi Malinow kisvárosában. Egy nemrégiben felfedezett tanúvallomásban, egy 2018-ban megjelent könyv szerint Malinowski, aki a város polgármestere volt, mielőtt a németek 1939-ben elfoglalták Lengyelországot, egy erdőbe vezette a náci megszállókat, ahol 22 zsidó bujkált. A beszámoló szerint ennek eredményeként, mind a 22 rejtőzködő zsidót lemészárolták a németek.
Malinowski leszármazottja, akiről korábban úgy vélekedtek segített a zsidóknak a németek elől való menekülésben, beperelte a két történészt, Jan Grabowskit és Barbara Engelkinget, rágalmazásért. Ezután a lengyel bíróság az írók ellen döntött és bocsánatkérést írt elő, azonban megtagadta a felperesektől a kívánt kártérítést. A szerzők most fellebbeznek a bíróság szerintük igazságtalan végzése ellen.
Az eset komoly vitát indított Lengyelországban, melynek eredményeképpen a lengyel kormány olyan jogszabályt fogadott el, amelyek szerint, ha valaki a nyilvánosság előtt azt állítja, hogy akár a „lengyel nemzet”, akár a „Lengyel Köztársaság” felelős volt a náci bűncselekményekért, az pénzbírsággal vagy szabadságvesztéssel büntethető.
A törvényt a lengyelek haragja motiválta, azt kívánta elérni, hogy a lengyeleket ne a holokauszt elkövetőjeként, hanem a német megszállás áldozataiként kezeljék.
E mellett mindez kísérlet is a lengyel antiszemitizmus erkölcsi tisztázására, miközben számos olyan eset fordult elő, amikor a lengyelek együttműködtek országuk megszállóival és segítettek a zsidók lemészárlásában.
Ilyen a Malinowski esetet feltáró történészek ellen irányuló per is.
Olyan történelmi revizionizmus, amelyek célja a múlt igazságainak elfojtása.
A törvény bonyolította az ország Izraelhez fűződő viszonyát, amellett, hogy furcsa ellentétben áll a meggyilkolt zsidó lakosság örökségének tiszteletére tett lengyel erőfeszítésekkel.
A közel 300 ezer résztvevő, többségük zsidó fiatal a világ minden tájáról, akik a koronavírus-járvány előtt látogattak el Auschwitzba, az Élet Menete program részeként, szó szerint végig járva az Auschwitztól Birkenauba vezető 3,2 kilométeres utat, is azt mutatja, hogy Lengyelország nyitott az oktatási turizmusra, amely emléket állít az egykor az országban élt zsidóknak.
A múlt lengyel védelme persze néha valóban antiszemitizmusra utal. Ugyanakkor, ennek a revizionista erőfeszítésnek néhány kritikusa széles körű általánosításba esett a lengyel antiszemitizmus kapcsán, mellyel kapcsolatban indokolt a lengyeleknek neheztelése.
2019-ben Izrael és Lengyelország e kérdés kapcsán, diplomáciai viták sorozatába keveredett. Benjamin Netanyahu miniszterelnök, részben említett egy nyilatkozatot, mely a lengyel bűnrészességről tett említést a holokauszt során.
Ezt követően az izraeli külügyminiszter Israel Katz, a néhai miniszterelnök, Jichák Shamirt idézte, akinek családját lengyel szomszédjaik gyilkolták le, majd később úgy szólt; a lengyelek „anyatejeként” szívták magukba az antiszemitizmust. A kijelentés újabb keserű vitát eredményezett.
Ennek ellenére a lengyel törvények körül zajló vita legújabb fejleménye a széles körű általánosítás veszélyeit is magával hordozza.
A múlt hónapban, a The New Yorker magazin megjelenített egy Masha Gessen által írt cikket a Malinowski-ügy kapcsán, amelynek eredeti címe a következő volt:
„Történészek elleni támadás a lengyelek holokausztban részvétele miatt: A hárommillió zsidót lemészároló nemzet felmentése érdekében a kormány képes még a tudósokat is vád alá helyezni.”
Úgy tűnik a cikk újraindította a vitát a holokauszt történetéről.
A lengyeleket és sok zsidót, köztük az American Jewish Committee-t (Amerikai Zsidó Bizottság), a főcímben szereplő revizionizmus háborította fel. „Lengyelországnak a holokausztban betöltött szerepe”
azt sugallja, hogy mind a kormány, mind a lengyel lakosság egésze, valamilyen módon bűnrészesedés volt a nácik megsemmisítési tervében. Ez pedig hamis állítás.
Az tény, hogy egyes lengyelek együtt működhettek a németekkel, de Lengyelország egésze nem. Ugyanakkor az is felháborodást szül, ha Lengyelország megpróbálja felmenteni magát a „hárommillió zsidó gyilkossága” alól.
Bár Lengyelország hibát követett el azzal, hogy megpróbálta felmenteni azokat a lengyel polgárokat, akik a zsidókról jelentettek vagy meggyilkolták őket, azonban akik megvádolják őket, sokszor elfelejtik a történelmi tényeket: sok más megszállt országtól, például Franciaországtól eltérően, Lengyelországban nem volt kollaboráns kormány.
A lengyelek a háború alatt igyekeztek ellenállni a németeknek és bár többet szenvedtek, mint bármely más ország, ugyanakkor közel sem annyit, mint a zsidóság.
A háború előtti Lengyelországban, Varsó, illetve Krakkó környékén élt 3 milliós zsidóság közel 90%-a holokausztban hunyt el. De az is igaz, hogy 3 millió lengyel, a nem zsidó lakosság 10%-a, halt meg a németek keze által (köztük 150,000 ember, akikkel a Szovjetunió végzett az alatt az idő alatt, amíg a nácikkal működtek együtt).
Ha Auschwitzról, mint „lengyel haláltáborként” beszélünk, ahogy azt Barack Obama, volt elnök tévesen megfogalmazta, nem pedig a nácik által épített, a zsidók tömeges meggyilkolásának felgyorsítása érdekében felépített létesítményről, az ugyanúgy téves, mint azt állítani, hogy a 3 millió lengyel zsidót, maguk a lengyelek ölték meg.
Bár Gessen panaszkodott, hogy a cikk után fenyegetéseket kapott, a cikk számos hibát és torzításokat is tartalmazott. Ugyanúgy, ahogyan polarizáció volt az is, ahogy a The New Yorker cikk a lengyeleket démonizálta és megpróbálta összekapcsolni a holokauszttal kapcsolatos dolgokat az amerikai történelem revizionizmusával. Gessen szerint a lengyel bűnrészesség elemzése hasonlatos az Egyesült Államokat javíthatatlanul rasszista nemzetként ábrázoló téves erőfeszítésekkel, például a The New York Times „1619-es projektjével” kapcsolatban, ez pedig tovább bonyolítja a vitát.
Gessen, miközben Donald Trump volt elnököt ostorozza amiért kiállt a jobboldali lengyel kormány mellett, úgy tűnik, nem átall torz párhuzamokat felfedezni az amerikai és a lengyel antiszemitizmus között. Olyan összehasonlításokat, amelyek meggyalázzák a Soá emlékét, nem mellesleg tovább keserítik a zsidóságot és a lengyeleket egyaránt.
Az is igaz persze, hogy amennyiben nem foglalkozunk ezekkel a jelenségekkel, az nem használ az amerikai antiszemitizmus elleni harcnak, de párhuzamot húzni a 80 évvel ezelőtti lengyelországi események és a mai történések között meglehetősen otromba.
Otromba Lengyelország rögeszmés és buta vágya tagadni azt a tényt, hogy igenis volt arra példa hogy a lengyelek segédkeztek a náciknak, azonban sokan megfeledkeznek arról, hogy a holokauszt elsősorban a németek felelőssége és nem a lengyeleké.
Azt a tényt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy más kelet- európai országokhoz hasonlóan Lengyelország is megpróbálja támogatni Izraelt, a „felvilágosultabb” nyugat-európai országokkal szemben. Jelenleg ugyanis nem Lengyelország jelent veszélyt a zsidóság számára, hanem a Nyugat-Európában tomboló antiszemitizmus virulens formája, amely összefonódik az Izraellel szembeni gyűlölettel.
Tévednek azok, akik Lengyelországot próbáljak a kortárs antiszemitizmus központjaként ábrázolni, de figyelmen kívül hagyják vagy racionalizálják a zsidók elleni gyűlöletet Európa más részein és a muszlim világban. A Soá áldozatai előtti tisztelgésre csak egy mód van: azon zsidók megbecsülése, akik ma is köztünk lehetnek, nem pedig a múltbéli események újjáélesztése.
