A holokauszt-emléknap legfontosabb mondanivalója a mai ember számára az emlékezés kötelessége. Emlékezni a hatmillió áldozatra és másoknak is felhívni a figyelmét az emlékezés fontosságára – írja szerkesztőségi cikkében a The Jerusalem Post, a Holokauszt emléknap alkalmából.
Emlékezni arra, hogy a kegyetlenül kioltott életek ne merüljenek feledésbe.
Emlékezni arra, hogy a számok mögött nevek és emberi életek voltak.
Emlékezni az ember embertelenségére abban a reményben, hogy talán megakadályozható, hogy mindez megismétlődjön.
A holokauszt emléknapja egy lehetőség emlékeztetni a világot arra, hogy hogyan bántak a zsidókkal, és hogy milyen borzalmas mélységekig vezethet az antiszemitizmus. Emlékezni és reménykedni, hogy az emlékezésnek gyógyító hatása lehet, és hogy maga az emlékezés is segíthet az antiszemitizmus megszűntetésében.
Idén, amikor Izraelben ismét politikai patthelyzet van, a holokauszt emléknapja egy másik célt is szolgálhat: arra kényszerítheti a nemzetet, hogy tartson önvizsgálatot, tekintse át problémáit, hogy mérje fel, mi az igazán fontos, és mi az, ami kevésbé .
Bármennyire is nehéznek tűnnek a dolgok a zsidó államban most, vagy tegnap, vagy holnap, az európai zsidók bármit megtettek volna a 40-es években, hogy bánataikat, bajaikat és fájdalmaikat elcseréljék azokra, amikkel a mai Izrael polgárai szembesülnek.
A holokauszt emléknapja – egyéb funkciói mellett – fontos emlékeztető a zsidó nép számára, különösen azoknak, akik Cionban laknak, hogy lássák az erdőt a fától, és ne tekintsenek túl azokon az apró-cseprő problémákon, amelyek egy független szuverén állam működtetésével járnak. Ugyanis a big picture az igazán fontos.
A nagy kép pedig az, hogy kétezer éves száműzetés után, azt követően, hogy 1939-től 1945-ig a halál torkában voltunk, a zsidó nép újra letelepedik szülőföldjén, és megragadja saját sorsának irányítását. Ez gyakran könyörtelen feladat, amely sokszor kompromisszumokat követel meg, olyanokat, melyek nem merülnek fel, amikor mások felelősek az ember sorsáért. A holokauszt emléknapja az a nap, amikor emlékezünk arra, hogy mi történt a zsidókkal Európában a múlt században, és ezen az emlékezésen keresztül jobban értékeljük életünket a zsidó államban ebben a században.
Reuven Rivlin elnök jól megfogalmazta ezt az érzést kedden, amikor Benjamin Netanjahu miniszterelnököt megbízta a következő kormány megalakításával. Rivlin elmesélte, hogy a Legfelsőbb Bíróság volt elnöke, Aharon Barak a múlt héten látogatást tett az elnök rezidenciáján, és elmondta a megmenekülésének történetét, amikor fiatal emberként egy ideig egy litván parasztcsalád nyújtott neki menedéket. Barak, mondta Rivlin, végig megőrizte nyugalmát rettenetes történetének elmesélése során, akkor is, amikor a gettóban töltött borzasztó napokról beszélt. Barak hangja csak akkor ingott meg, mesélte Rivlin, amikor arról mesélt, miként találkozott a zsidó dandár kék-fehér jelvényt viselő katonáival.
„Izrael államot nem szabad magától értetődőnek tekinteni” – mondta Rivlin. „Mi, Izrael polgárai, a zsidó nép legnagyobb kincsét tartjuk a kezünkben.”
Az, hogy a zsidó népnek nem szabad magától értetődőnek tekintenie Izrael Állam létét, nyilvánvaló. De ahogy Menachem Begin egykor kijelentette, még a nyilvánvaló dolgokat is muszáj értékelni.
Az emberi természet olyan, hogy nem értékeli a mindennapi csodákat egészen addig, míg el nem múlnak. Éppen ezért nehéz értékelni a zsidó állam csodáját hacsak nem lépünk egy lépést hátra és próbáljuk elképzelni a világot nélküle. A holokauszt-emléknap éppen erre kell sarkalljon mindannyiunkat.
