Múlt héten, rendkívül váratlanul és fiatalon hunyt el Gerő Szandra, a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár munkatársa. Kollegája, Farkas Zsófia művészettörténész a Kibic.hu-n megjelent írásban búcsúzik az Or-Zsén és a Héber Egyetemen is végzett, angolul, héberül, jiddisül és németül egyaránt olvasó, páratlan szervezőkészségű Gerőtől.
Nem mindig, nem mindenkinek adatik meg, hogy úgy simuljon bele ennek az intézménynek a rendszerébe, ahogy azt annak méltósága megkövetelné. Ha valakinek ez megadatott, ha valaki erre képes volt, az Szandra volt.
A Dohány utcai zsinagóga és az azt körülölelő épületek és kert kövekből és emberekből épített szövedéke olyan, mint a lélek barázdái. Sokszor eltéved bennük az ember, nem mindig könnyű belesimulni azok buktatóiba, kiigazodni a göcsörtjein.
Néha úgy tűnik, az aktuális konfliktusok és viták hangzavara elnyom valami igazit, öröket, ősit abból, amit ez a nagy monstrum jelent számunkra a Dohány és a Wesselényi utca sarkán.
A zsinagógának és a múzeumnak, a Síp utcai székháznak, a Hősök templomának és a sírkertnek akkor tárulkozik fel az igazi lényegisége, amikor (a járvány előtti, valódi életről beszélek) egy nyárestén az épületegyüttes előtt visz hazafelé az út. Ilyenkor minden elcsendesül, esetleg csak a levéltár jellegzetes ablakrácsán át szűrődik ki fény, és ilyenkor pontosan tudni, hogyan rajzolja ki ebben a helyiségben a falon az ablakrács mintáját a holdsugár és a közvilágítás fényei. Ekkor mutatkozik meg ez a felfoghatatlan kulturális örökség, annak hatalmas, ránk zuhanó eszmei ereje. Ezek kiválasztott, szent pillanatok, és nem mindig, nem mindenkinek adatik meg, hogy úgy simuljon bele ennek az intézménynek a rendszerébe, ahogy azt annak méltósága megkövetelné.
Ha valakinek ez megadatott, ha valaki erre képes volt, az Szandra volt. Ő ide tartozott, a munkáját, mintha neki teremtették volna. Mély, alapos, az újra állandóan szomjazó tudása volt a zsidó történelemről, a héber nyelvről, a zsidó vallás írott és tárgyi örökségéről. Szerteágazó tapasztalattal, érdeklődéssel, igazi elhivatottsággal mélyedt el minden kutatásban, minden családtörténetben. Emellett hatalmas empátiával, érzékenységgel és humorral fogadott minden, a családja nyomait kereső, a világban bolyongó zsidót. Bölcsességével, élettapasztalatával, érzékenységével mindenkit megérintett, akivel kapcsolatba került. Aki ismerte őt, az tudott vele sírni és nevetni is, hiszen ő egyszerre volt bölcs tanító és önfeledt gyerek. Számára mindenki egyenlő volt, mindenkinek segítséget, támaszt, vigaszt nyújtott.
Bár sokfelé vitte az útja, ha valami igazán fontos volt neki, az az ember múltja, gyökerei, családja. Számára Nagykanizsa. Mélyen, őszintén, gyermekien rajongott Izraelért.
Ehhez a gyermeki őszinteséghez és mély érzelemvilághoz kapcsolódik az a kép is, ahogy mindig megmarad az emlékezetemben. Szandra valóban nagyon sok szinten kapcsolódott ehhez az intézményhez, tárlatvezetőként is dolgozott a múzeumban és a zsinagógában, majd később elkezdett a családkutatással foglalkozni. Minden egyes csoportot kitörő lelkesedéssel várt, kivételes tehetsége volt hozzá, hogy a hozzánk látogatók szívét, zsidósággal kapcsolatos érzéseit és gondolatait megnyissa, és csendes mederbe terelje.
A teljes írás ide kattintva olvasható.
Szerkesztőségünk őszinte részvéttel adózik a gyászoló család és minden barát illetve ismerős előtt. Legyen áldott az Igaz Bíró.
Gerő