Számos olyan nyelvváltozatot tartanak számon Izraelben, amelyek fokozott veszélybe kerültek a koronavírus társadalmi hatásai miatt.
Hosszú történelmük során a zsidó nyelveknek számtalan variációja jött létre, melyekből sokat még napjainkban is használnak a kommunikáció elsőszámú eszközeként. A különböző dialektusoknak és variánsoknak a fejlődésére nagy hatással voltak a diaszpórákat körülvevő nem-zsidó hatások, illetve a vándorlások során felvett új elemek is. A világon létező és használt nyelvek egyik legjelentősebb tulajdonsága, hogy folytonos változásoknak vannak kitéve. Csak az a nyelv marad változatlan, amely a mindennapi nyelvhasználatból már kihalt. Ilyen például a Bibliában használt klasszikus héber. Erre már nem hatnak a kontaktnyelvészet által kutatott szomszédsági viszonyok és nincsen szükség átvenni az új, modernebb kifejezéseket.
A mindennapokban beszélt és írott nyelvek modern kori használatát azonban jelentősebb könnyebbé teszi a változás és az új szavak, kifejezések beemelése.
Az Izrael Államban használt héber Eliezer Ben-Yehuda lexikográfus munkája által válhatott államnyelvvé, melynek nyelvtani és formai eszköztára hasonló a Bibliából ismert archaikus héberhez, azonban jelentős különbségek is fellelhetők. Ilyen különbségnek számít a magánhangzókat jelölő (niqqud) hiánya, illetve a korábban is említett modern szavak más nyelvekből való átemelése. Izraelben ma már a modern héber (ivrit) a legszélesebb körben használatos.
A világörökségek fennmaradásáért is felelős UNESCO felügyeli azokat a nyelvvariánsokat, amelyek instabillá, sebezhetővé váltak. A veszélyeztetettségét olyan ötfokozatú skálán mérik, amely a “sebezhetőtől” egészen a “kihaltig” tart, de ezeken kívül még helyet kapnak azok is, amelyek a modern héberhez hasonlóan mesterségesen létrehozottak, újraéledtek vagy visszahozottak. A zsidó nyelvi sokszínűség és az örökség fenntartása a mai napig foglalkoztatja a nyelvészeket. A koronavírus pándémia azonban újabb problémát vetett fel. Egyre sürgetőbb feladattá vált a kritikus helyzetben lévő nyelvek fenntartása, mert többségüket már csak a 70 és 80 év feletti korosztály beszéli.
Az európai zsidó nyelvek fúziója
A jiddis nyelv történetileg az askenázi zsidó diaszpórához köthető, akik a közép- és kelet-európai területeken telepedtek le a kora-középkorban. Ők a zsidó vallást gyakorló jiddisül beszélő közösséget alkottak. A legvirágzóbb időszakban a beszélők száma világszinten nagyjából 10 és 11 millió fő között lehetett, amely a jiddist a legnagyobb körben ismert és beszélt zsidó nyelvvé tette. Ezt a növekedést a holokauszt törte meg, melynek következtében kivándorlás és kulturális asszimiláció indult az Egyesült Államok felé. A jiddis Izraelben ma már a “veszélyeztetett” kategóriába sorolható.
Az elmúlt évtizedek statisztikái alapján már alig 2 millió fő beszéli anyanyelvként a jiddist. Ezek között az Izrael területén élők száma 215 ezerre tehető, melyen kívül jelentős 178 ezer fős közösség él még az Egyesült Államokban. Kis lélekszámú közösségek vannak még Európán belül is, például Magyarországon, Litvániában és Észtországban.
A jiddis az ortodox és haszid közösségekben továbbra is használatos maradt. A fennmaradásban segítő kezet nyújt az általános és nemzetközi megújítási törekvés és igény az askenázi kultúra fennmaradására, melynek egy következő lépcsőfoka az, hogy ma már kurzusokon vagy egyéb egyetemi tanfolyamokon is elsajátítható. Max Weinreich nyelvész “fuzionált nyelvként” jellemezte kutatásai során a jiddist, amely tartalmaz változatos elemeket germán, szláv, sémi és egyéb nyelvekből is. Sok szakértő azzal a pontosabb elmélettel is egyetért, hogy a jiddis nyugat-germán eredetű és közeli rokona a mai angolnak, illetve a németnek. A jiddis szó maga is “zsidót” jelent. Kihangsúlyozták a jiddis germán vonatkozását a tudományos “judeo-germán nyelv” megnevezéssel.
A jiddis korai történetét bizonytalan és ellentmondásos információk övezik, melyek még a kutatókat is megosztják. Az egyik biztos pont, hogy a zsidó társadalom, amely elsőként elkezdte használni azt a nyelvet, amelyet ma jiddisnek hívunk, változatos európai lokációkról érkeztek, például Franciaországból, Németországból, a mediterráneumból vagy a szláv területekről. A bonyolult kérdés az, hogy melyek voltak ezek közül a csoportok közül azok, amelyek a legtöbbet adtak a kultúrához és a nyelv kialakulásához. A tradicionális nézet szerint, amely egybeesik a jelenkori tudósok véleményével is, hogy a jiddis egy kelet felé való vándorlás során fejlődött ki. Az askenázi közösség először Franciaországból vagy esetleg Itáliából germán területre érkezett, ahol elsajátított néhány jellemzően felső-német nyelvi formát. Nem régi és széles körben elfogadott elmélet az, hogy a fejlődés szempontjából legfontosabb vándorlási aspektus az volt, amikor a szláv területekről érkező zsidó népek indultak el nyugatabbra. Ez a feltételezés egyéb teoretikus problémákat vet fel és behozza a kontaktnyelvészet tudományának szükségességét.
Nyelvi keveredés Észak-Afrikában
A judeo-tunéziai arab a Tunéziában használt arab és a héber keveredése. Ezt a nyelvet a judeo-arab nyelvek népes családjában lehet elhelyezni. Ez az etnolektus (egy nagyobb nyelvcsaládba tartozó nyelv kisebb közösség által használt sajátos, egyedi formája) többféle formában is megjelenik az arab világban élő zsidó közösségekben. Az arab és héber írásrendszerrel is használható nyelv több ország zsidó közösségén belül ismert, amelyeket összeköt a Földközi-tenger partvidéke. A judeo-tunéziai arab megtartotta az arabizáció előtti észak-afrikai törzsek által használt szóhasználati mintákat a 12. századból, amely a többi helyi dialektusra egyáltalán nem jellemző tulajdonság.
A korábbi zsidó népességnek ma már csak a töredéke él az Észak-Afrikai régióban, amely nagyjából 500 anyanyelvi beszélőt jelent. Tunéziában emiatt fokozottan veszélyeztetett státuszba került, de a környező országok kisebb zsidó közösségeinek köreiben is fennmaradt, illetve több olyan országban használják még, ahol tunéziai eredetű zsidó közösség él. Az 1967-ben kirobbant arab-izraeli háború antiszemita hullámot indított el Tunéziában, amelynek következménye lett az ott élő zsidó közösségek Izraelbe, vagy Franciaországba történő elvándorlása. Izrael Államba vándoroltak a legtöbben az 50-es évektől kezdve, amelyet bizonyít az, hogy az Izraelben élő anyanyelvi judeo-tunéziai arab beszélők száma napjainkban megközelítőleg 45 ezer fő. A tanult nyelvként, vagy második anyanyelvként is beszélők valós száma ennél nagyságrendekkel nagyobb.
Tunézia északi részén az arab és héber nyelvhasználókon kívül jelentős a berber közösség is, amely feltételezések szerint hatással lehetett a tunéziai arab sajátos fejlődésére is. J
elentős különbségek találhatóak héber és tunéziai-judeo arab nyelvek szókincse között, így a nyelvrokonság csupán hallás alapján nem feltétlenül egyértelmű. Kutatások alapján a judeo-tunéziai szavaknak nagyjából 5 százaléka héber eredetű, továbbá számos olyan szót is használnak a mindennapi szókincsből, amelyek a tunéziai arabban idegenek.
Az arámi nyelv és annak változatai
Az afroázsiai nyelvcsalád tagja a lisán didán, illetve a lisánid nosán. Mind a két modern nyelvnek az arámiban találhatók meg a gyökerei. Nem a történelmileg és területileg közel álló arab, hanem a héber írásrendszert használják. Az arámi eredetű dialektusokat egységesítve neo-arámi, illetve judeo-aráminak is nevezik. A lishán didán eredetileg Iráni és Azerbajdzsáni területen alakult ki, de a beszélők közül sokan ma már Izraelben élnek. A lishán didán azt jelenti: „mi nyelvünk” a lisánid nosán pedig ehhez hasonlóan „a mieink nyelve”. A beszélők alacsony száma miatt Izraelben ezeket a legkritikusabban veszélyeztetettek nyelvek között tartják számon. Összesen nagyjából 4000 fő beszéli a lisán didánt és nagyjából 3000 fő a lisánid nosánt Izraelben.
Az 50-es évek közepén (az Izraelbe való bevándorlás időszakában) az eredeti arámit beszélő emberek száma nagyjából 20 ezer fő volt. A Perzsiából vagy Törökország területéről származó zsidók a „Targum nyelvének” nevezik nyelvüket. Izraelben viszont a leggyakrabban „kurd” megnevezéssel referálnak rá annak ellenére, hogy ez a tudományos neve annak a nyelvnek is, amelyet a muszlim vallású kurdok használnak. Ebből az összeférhetetlenségből is látszik, hogy az arámi nyelv és újabb keletű változatainak pontos eredetmeghatározása a mai napig bizonytalan. Rabbinikus források alapján a tudósok már a 18. században is foglalkoztak az arámi eredetével, de csak kevés forrás nevezi ezt „arámi nyelvnek”. Leggyakrabban inkább földrajzilag pontos meghatározást adtak neki, mint például a „délkeleti neo-arámi”.
Történelmileg valószínűsíthető, hogy a neo-arámi északi dialektusok egy olyan nyelvből fejlődhettek ki, amely egy tőről eredhet a babilóniai talmudi arámival és a mandandival (délkeleti arámi) is. Erre bizonyítékul szolgáló dokumentumok azonban nem maradtak fent. Hasonlóan ismeretlen adat a pontos összekötő szál a keleti neo-arámi és a babilóniai zsidók által beszélt arámi között.
Források szerint a zsidók egészen a középkortól arámi nyelven beszéltek Kurdisztánban. Néhány kutató úgy tartja, hogy néhány lokális zsidó közösség nem feltétlenül beszélt arámi nyelven, viszont később – a Perzsiából, vagy annak környékéről való emigrációjuk után -mégis átvették. Lehetséges hipotézist állít fel az az elmélet is, amely szerint nem minden zsidó beszélte az arámit a későbbiekben sem ezeken az említett területeken. Azokban a városokban, ahol a fennhatóságot arab vagy török hatalom gyakorolta, a zsidó közösségek gyakran asszimilálódtak be a többségi társadalomba, mely azt jelentette, hogy a legtöbb esetben egy átmeneti kétnyelvű időszakot követően átvették a perzsa, vagy török nyelvet. Az arámi a 19. században még létezett a kommunikáció elsőszámú eszközeként, de annak a generációnak, amelynek lehetősége nyílt Izraelbe bevándorolni, már nem volt a mindennapi életének része.
Ezt a cikket szerkesztőségünk előre időzítve jelentette meg az oldalon.
