A 18. században, Makón gazdaságilag, vallásilag és kulturálisan virágzó zsidó közösség létesült. Most a jángori zsidó temetőhöz vezető útfelület és az ortodox zsinagóga egy része újult meg. A szakrális imahelyet hat hónapos munka után látogatóközponttal megújult udvarral adták át. A projekt az uniós finanszírozású Magyar Zsidó Örökség Útja Kelet-Magyarországon című pályázat része volt. A makói zsidóság és a fejlesztések kapcsán Urbancsok Zsolt levéltár-vezetővel, történésszel, a Kecskeméti Ármin Baráti Társaság elnökével lapunk állandó szerzője, Végső István (Clio Intézet) történész beszélgetett.
A makói zsidók igen korán, már a 18. században letelepedhettek itt. Stanislavich Miklós katolikus püspök, a terület földbirtokosa támogatta és engedélyezte, hogy itt tevékenykedjenek. A többi magyar zsidó közösséghez képest igen korán, már 1748-ban Chevra Kadisát és a hitközséget, 1770-ben jesivát, sőt még kórházat is alapítottak. Első rabbijuk Zélig Jakab volt. 1773-ban már 158 izraelita lakott itt. Miért engedte a püspök a letelepedésüket, mit tudhatunk erről?
A 18. században a zsidóság a magyar társadalmon kívül, megtűrt etnikumként, egyfajta párialétben élt. Életüket nem jogok, hanem elsősorban tilalmak szabályozták. Befogadásuk és a hitközségi szervezeteik, az úgynevezett kehilák létrehozására csakis a felsőbb hatalommal kötött egyezség megkötése után kerülhetett sor.
Makó a török kiűzése után elpusztult, majd 1699-től újratelepült. Lakói előbb királyi szabadosok voltak, majd később püspöki jobbágyok lettek. Stanislavich Miklós a város püspök-földesuraként a nagyobb részben református, kisebb részben katolikus népesség mellé előbb görög katolikus ruténokat telepített be, majd az 1740-es évek közepén engedélyezte, sőt, szorgalmazta a zsidóság megtelepedését a városban, hiszen a püspök jól látta, hogy a zsidók kereskedelmi tevékenységére (ez akkor még elsősorban a nyerstermények felvásárlását jelentette) a mezőgazdaságból és állattartásból élő lakosoknak milyen nagy szüksége van.
Stanislavich nem csak Makó benépesítésében és gazdasági megerősítésében alkotott maradandót. Inpopulátorként a Marostól délre, a bánsági részek benépesítése is részben az ő érdeme. Az Alföld első zsidó községe tehát püspök-földesúri oltalom alatt, Makón jött létre szoros temesvári és Pest környéki kapcsolatokkal.
Az 1848/49-es szabadságharcban a makói zsidók is kivették a részüket. Több férfi bevonult katonának, és a közösség pénzzel is támogatta a magyar függetlenségi harcokat. Mi motiválhatta őket? Miért érezték fontosnak a magyar ügy mellé állni?
A mezővárosi létet a 18–19. században a békés egymás mellett élés jellemezte. Makó első történetírója, a református Szirbik Miklós prédikátor 1836-ban a városban uralkodó vallásbékéről írt.
A „magyar ügy” melletti kiállás részben ennek az alapjaiban toleráns, befogadó attitűdnek, részben a zsidóság viszonylagos társadalmi beágyazottságának köszönhető. Emellett a század közepére a hászkálá, a zsidó felvilágosodás is erősen éreztette a hatását. Jó példa erre, hogy az országban elsőként itt hangzott el magyar nyelvű homília (1814, Schweitzer Fábián).
A szabadságharc idején a körülbelül ezerkétszáz lelket számláló zsidó községből szinte minden család küldött egy-két fiút a hazáért harcolni. 1849 februárjában a makói zsidó nemzetőrök száma 127 fő volt. Míg a keresztény-magyar lakosságnak körülbelül öt százaléka, addig a zsidó község tagjainak több, mint tíz százaléka harcolt a nemzet függetlenségéért.
Az itthon maradtak a sereg utánpótlásának biztosításával és anyagi felajánlásokkal segítettek. Nyolc zsidó honvédről tudunk. Köztük volt Pulitzer József apja, Fülöp is. Ő állítólag megőrizte huszár szablyáját, amit a fiatal József sokszor megcsodált, és nagybátyjai is sokat meséltek neki a szabadságharc küzdelmeiről. Ezek az élmények nagyban alakíthatták a későbbi sajtócézár személyiségét, mentalitását.
Hogy fért meg egymás mellett a neológ és az ortodox hitközség?
Igen fagyos, sőt kifejezetten rossz volt a két felekezet közötti viszony. A szakadást megelőző évtizedet állandó viták és feszültségek jellemezték. A közösség a kongresszusi, neológ irányzathoz csatlakozott, az ortodoxok 1872-ben váltak ki, de hitközségüket csak az 1880-as években tudták hivatalosan megszervezni.
Bár a századfordulóra a neológ közösségben az adófizető családfők száma több volt, mégis a magasabb születésszám és a folyamatos bevándorlás miatt az ortodoxok lettek a népesebbek.
Erre az időszakra tehető az ortodoxia gazdasági megerősödése, hiszen a hagymaexportot szinte kizárólag az ők bonyolították le. Elsősorban a hagymakonjunktúra miatt a helyi ortodox családok mellé újabbak érkeztek, főként Kárpátalja területéről.
Valószínűleg ők hozták magukkal a haszid vallásosságot; az 1910-es években az ortodox felekezeten belül már külön csoportot alkottak, külön rabbival és imaházzal.
Minden bizonnyal csak anekdota, de jól mutatja a két felekezet ellentmondásos viszonyát a következő történet. Eszerint dr. Kecskeméti Ármin neológ főrabbi péntek este késésben volt, a szombat fogadására nem ért volna be a zsinagógába, ezért kénytelen volt az ortodoxokhoz csatlakozni. Ott azonban nagy meglepetés érte, mivel „nem vették be a minjenbe”.
Több helyen is olvasni, hogy a makói keresztények és zsidók együttélése példamutató volt. Mit lehet tudni ennek az okairól?
A 18–19. század békés egymás mellett éléséről már részben beszéltem. Ez tényleg példaértékű volt. Ennek okai – levéltári kutatásaim eredményeként – ma már jól körvonalazhatók. A török után visszatérő makóiak a felekezeti elv alapján telepedtek meg, külön városrészben a katolikusok és a reformátusok. Később a görög katolikusokat („oroszokat”) és a zsidókat a püspök szintén külön-külön fertályba telepítette le.
A város igazgatása is a felekezeti elvet követte: a bírói tisztséget három évig katolikus, három évig református, egy évig pedig görög katolikus vallású gazda töltötte be.
A tizenkét esküdt vallása is hasonló arányban oszlott meg, így a különböző felekezetek képviselői kénytelenek voltak kooperálni egymással.
Az érdekközösség mellett egyfajta „sérelmi” közösséget is alkottak, hiszen egykori királyi szabados státuszukat elvesztve püspöki jobbágyok lettek. A püspökök folyamatosan igyekeztek javadalmaikat a makóiak kárára növelni, amely egy három szakaszból álló, nyolcvan éven át tartó pereskedést eredményezett.
A közös ellenség tehát adott volt. Nem a zsidóság, hanem a mindenkori püspök. Eközben a zsidóság elkülönülve („a zsinóron belül”), de a többségi társadalommal szorosan együttműködve élte a mindennapjait. A folyamatos terményfelvásárlásban és boltos kereskedelemben egymásra utalt népesség egyfajta érdekközösségben élt.
A zsidók általában tőkehiánnyal küzdöttek, így ők nem hiteleztek, sokszor módos parasztgazdáktól vettek fel kölcsönt, nem volt uzsora.
A püspökök is – különösen Lonovics József – alapjában türelmesek voltak a zsidósággal, és ezt várták el a lakosságtól is. És még egy fontos momentum: a korai betelepedés miatt a késő-rendi kor végére már sok zsidó család negyedik-ötödik generációja élt a városban.
Megismerték és bizonyos mértékben elfogadták egymást. Ennek a folyamatnak szimbolikus csúcspontja 1849, amikor a földesúri hatalom alól felszabadult Makó újonnan választott tanácsa a helyi zsidóságot „testvérként” fogadta be a város közösségébe, egyenlő önkormányzati jogokat adva nekik. Tették mindezt húsz évvel az emancipációs törvény előtt. Persze voltak egyéni ellentétek és kisebb-nagyobb súrlódások, és jelen volt a népi antiszemitizmus néhány formája is, de összességében a 19. század végéig példás volt az együttélés.
Mégis, hogyan magyarázható akkor az, hogy a Horthy-korszakban rendkívül erőssé vált a szélsőjobboldal és az antiszemitizmus Makón?
Az első világháború után általános tendencia volt az antiszemitizmus folyamatos erősödése. Makón mindez hatványozottan jelentkezett. Ennek az volt a legfőbb fő oka, hogy a trianoni békediktátum hatásai a várost különösen hátrányosan érintették. Makó határvárossá vált, az ország közepéről a perifériára szorult, piacközponti szerepét elvesztette, így a gazdasági válságok is erőteljesebben érintették.
Sok menekült és optáns érkezett a határon túlról, a lakosság összetétele megváltozott. Emellett egy új nemzedék nőtt fel, amelynek alapélménye a késő-dualista kor ellentmondásos időszaka, a háború és a forradalmak zűrzavara volt. A polgárosodás motorja, a tőkés átalakulás legfőbb haszonélvezője Makón is a zsidóság volt, amely a 20. század elejére a gazdaság mellett a politikai-kulturális közegbe is mélyen beágyazódott.
Nem csak a középosztály volt – Gábor György kifejezésével élve – jellemzően „szalonantiszemita”, hanem a szélsőjobboldali nyilas mozgalomba is tömegek léptek be mind Makón, mind Csanád vármegyében.
A zsidótörvények végrehajtását a helyi közigazgatási apparátus – ha lehet ilyet mondani – „kimaxolta”, és lelkesen hajtotta végre. Dr. Bécsy Bertalan polgármester a német megszállás idején az országban egyedülálló módon saját hatáskörben kiadta „Házi szabályzat”-át, amelyben a hivatal és a zsidónak minősített ügyfelek kapcsolatát szabályozta. Ebben elrendelte, hogy „zsidó ügye magyarét nem előzheti”, valamint, hogy „zsidónak kezet nyújtani nem szabad”.
Kötelezte a gettóba költöztetett zsidóságot, hogy a deportálás költségeihez járuljon hozzá, a vasúti szállításért fejenként egy pengőt szedetett. A tizenhat évnél idősebb lányokat-nőket a zsinagógában belső motozásnak is alávetették, amit bábákkal végeztettek. A rendőrök félholtra verték Mose Vorhand ortodox főrabbit, aki ennek következtében még a deportálás előtt elhunyt. Részben ezzel az iszonyattal magyarázható, hogy míg a rendszerváltás után a szomszédos településeken már pontosan tudták, hogy mi történt a vészkorszakban, addig Makón ennek feltárására 2004-ig várni kellett.
Viszonylag magas, 500 fő körül volt a holokausztot túlélők számaránya Makón. 1945 után még saját szombattartó szövetkezetet is szerveztek. Mi történt, hogy 1956-ra szinte teljesen eltűntek?
A vészkorszak után Makó volt az egyike annak az öt nagy zsidó központnak, ahol a hitközségek szinte azonnal újraalakultak. Négy-ötszáz fő tért vissza, számuk 1946-ra több mint duplájára nőtt. Reális esély volt arra, hogy Makó a vidéki zsidóság egyik legjelentősebb központja legyen. Az 1980-as évek elejére azonban már nem volt a városban tíz zsidó férfi, aki a szertartásokat elvégezhette volna.
Hatalmas ki- és elvándorlás kezdődött meg a negyvenes években. Ennek egyrészt Izrael állam megalakulása, majd a „fordulat éve” után a magánszektor felszámolása és a harcos vallásellenesség volt az oka, másrészt tovább élt és fertőzött az antiszemitizmus.
A folyamat 1956-ban értre el a csúcsát, ekkor az ortodox hitközség közösen és szervezetten elhagyta a várost. A megmaradtak egyesült zsidó hitközséget hoztak létre, szombattartó szövetkezetük (Béke Vegyesipari Ktsz.) a város egyik legjobban prosperáló üzemegysége lett.
1965-ben a hívek tiltakozása ellenére a helyi párt- és tanácsi vezetők megegyeztek az országos zsidó szervezettel (MIOK) a gyönyörű neológ zsinagóga lebontásáról. Anyagából az egyik helyi termelőszövetkezet többek között istállókat épített. Ekkor következett be az elvándorlás következő hulláma.
Mi történt a kivándorolt ortodoxiával?
A vészkorszak utáni kihívásokra válaszul az ortodox közösség Nathan Lemberger rabbi vezetésével a belzi haszidizmus felé fordult. A kivándoroltak „makóiként” definiálták magukat, származásuk identitásuk fontos elemévé vált. Ma a legnagyobb „virtuális makói” közösségek Izraelben és az Egyesült Államokban működnek.
A rendszerváltozás után rendszeressé váltak a sírlátogatások és a zarándoklatok a csodarabbiként tisztelt Mose Vorhand sírjához. Az elszármazottak létrehozták a Makói Zsidók Világszervezetét, amely a rabbi halálának évfordulóján rendszeresen világtalálkozót tart a városban. A közösséget az Asdodban élő „makói rebbe”, Simon Lemberger vezeti, aki a csodarabbi dédunokája.
A fejlesztésekre rátérve, a megszépült ortodox zsinagóga csak 1895-ben épült fel, addig hol tartották a zsidók az istentiszteleteiket? Milyen szakrális tereket használtak a makói zsidók? Manapság mi valósul meg az ortodox zsinagógában?
A szakadás előtt az ortodoxok „zugistentiszteleteket” tartottak, majd a hitközségi szervezet megalakítása után a vásárhelyi utcai központjukban használtak istentiszteletek céljára egy nagyobb helyiséget. 1895-ben elkészült az Eötvös utcai romantikus stílusú zsinagóga, majd a haszidok imaháza, külön rabbi irányítása alatt. Az 1910-es évekre kiépült a helyi zsidó közösségek teljes infrastrukturális rendszere: négy temető, két zsinagóga, imaházak, rituális és tisztasági fürdők, héder és jesiva. A szakrális terek mellett a kulturális és társadalmi élet tereit is kialakították.
Ma az ország második legnagyobb működő ortodox zsinagógája a makói.
Az elszármazott hívek egy csoportja „Bét Joszef” néven zarándokházat alakított ki kóser konyhával és mikvével szinte közvetlenül a zsinagóga mellett. Jelenleg a Makói Zsidók Világszervezete vásárolt a zsinagógával szemközt egy telket, ahol szintén zarándokházat és vallási központot létesítenek. Minden héten jönnek családok sírlátogatásra, Mose Vorhand jorcájtja alkalmával pedig megtelik hívekkel a zsinagóga, és újra felhangzik az ima.
A 19. század közepén új temetőt kellett nyitni a város határában, Jángorban. Mit tudunk a temető régi és mai működéséről?
Mint említettem, Makó kisvárosként négy zsidó temetővel büszkélkedik. A Sírkert utcai ótemető száztíz – részben törött, de megemelt – sírkövével az Alföld legősibb zsidó temetője, benne Joszéf Náftoli Herzl cadik sírjával. A másfél hektáros Hársfa utcai ótemető összes vörösmészkő sírkövét ellopták, a helyreállítás során a néhány meglévő sírkőcsonkot megemeltek. Itt Hersele Rubinstein cadik sírját látogatják a zarándokok.
1856-ban, másfél kilométerre a város határától létesítették a jángori temetőt, amely ma ortodox és neológ részből áll. Itt nyugszik Mose Vorhand csodarabbi megannyi cadik és a város életében meghatározó szerepet betöltő egykori zsidó polgár társaságában.
A közösségek százéves vágya teljesült most, hiszen aszfaltút vezet a temetőhöz. Korábban, ha esős idő volt, csak traktorral vagy gumicsizmában lehetett a temetőt megközelíteni.
Tíz évvel ezelőtt, mikor az utolsó vallásos makói zsidó férfi, Strausz Árpád meghalt, akkora volt a sár, hogy a szegedi rabbi nem tudott Jángorba kijutni, így az ótemetőt kellett újra megnyitni.
Ez egy nagyon megható, egyben szimbolikus esemény is volt: ahová az első, Makóra települő zsidók temetkeztek, oda került az utolsó vallásos zsidó férfi is. Egy 250 éves történet véget ért. Ma a zsidóság (6-8 fő) a városban elsősorban kulturális közösségként (Dr. Kecskeméti Ármin Baráti Társaság), az elszármazottak pedig „virtuális” vallási közösségekként vannak jelen.
A jövőben a turizmus valószínűleg még nagyobb hangsúlyt kaphat, ezen belül is a szakrális idegenforgalom. Ebből valóban profitál a város?
A Zsidó Örökség Útja Kelet-Magyarországon projekt részeként Makón – Sátoraljaújhely, Miskolc, Nagykálló és Nyitrass mellett – egy komplex turisztikai fejlesztés valósult meg, amelynek a célja a zsidó kulturális értékek megőrzése és bemutatása. Elkészült a jángori út, megújult a zsinagóga és környezete, valamint egy kis látogatóközpont is az érdeklődők rendelkezésére áll.
A fejlesztések a vallási- és örökségturizmus mellett a város vonzerejét is növelik. Makón az idegenforgalom az egyik lehetséges kitörési pont, hisz fürdővárosként és az ország legtöbb Makovecz-épületének birtokosaként egyre több látogatót vonz.
