Ros hásáná, a zsidó időszámítás szerinti újév, az ember teremtésének évfordulója. Idén e hét péntek estéjén lépünk át az 5781-es esztendőbe és veszi kezdetét a két napon át tartó ünnep.
Ez a nap ugyan az ember teremtésének évfordulója, egy másik jeles bibliai esemény is köthető Tisré hónap első napjához, ekkor igyekezett ugyanis Ábrahám Isten parancsára feláldozni Izsákot. „Vedd csak a te fiadat, a te egyetlenedet, akit szeretsz, Izsákot és menj el Mórija hegyére és áldozd fel ott égőáldozatul a hegyek egyikén, melyet majd mondok neked” (1Mózes 22:2).
Ábrahámban nincs kétség afelől, hogy Isten parancsát teljesítse, így „fölkelt Ábrahám kora reggel, fölnyergelte szamarát, vette két legényét maga mellé és Izsákot, az ő fiát; hasogatott az égőáldozathoz való fát, fölkerekedett” (1Mózes 22:3).
Mikor minden készen állt arra, hogy Izsákból hús-vér áldozat legyen, „akkor szólította őt az Örökkévaló angyala az égből és mondta: Ábrahám! Ábrahám! És ő mondta: Itt vagyok!” (1Mózes 22:11).
Isten bejelentette, hogy a pátriárka legszeretettebb fiának feláldozására vonatkozó parancs tesztelni volt hivatott Ábrahám elkötelezettségét és immár bebizonyosodott, hogy Ábrahám kiállta a próbát.
A megkönnyebbült Ábrahám körbe tekint és „látta, hogy íme, egy kos mögötte megakadt a bozótban szarvaival; és odament Ábrahám, elvette a kost és föláldozta égőáldozatul fia helyett” (1Mózes 22:13).
Miközben a történet egyike a Tóra, de talán az egész Biblia legdrámaibb eseményeinek, felmerülhet a kérdés, hogy vajon milyen jelentősége van annak, hogy Izsák feláldozása éppen ros hásánára esett? Túl azon persze, hogy a Talmud bölcsei a ros hásánárkor szokásos sófár (kosszarvból készült kürt) megfújásának kötelességét részben annak a kosnak a szarvából eredeztetik, amely beakadt abba a bizonyos bozótba és amely, a Misna véleménye szerint, már a teremtés óta ott várta, hogy Ábrahám majd kétezer évvel később feláldozza (Ávot 5:5; Midrás Tánchuma, Vajéra 23.)
A ros hásánái imáink hűen tükrözik ennek a csodálatos ünnepnek fő üzenetét: Isten megkoronázását. Ezen a napon kijelentjük, hogy Isten valóban a királyunk, megerősítjük elkötelezettségünket a Teremtő iránt, mint az eltévedt gyerek, aki bár egész évben igyekszik Isten rendeleteit betartani, de néha letér a jó és helyes útról, mert sajnos az elmúlt évben bizonyára akadt tetteink között olyan, mely nem hű az isteni parancsolatokhoz.
Ros hásáná egy viszonyítási pont, melyhez visszatérünk és évente kijelentjük: bármerre is jártunk az elmúlt évben, bármit tettünk is, mely nem egyeztethető össze a Tóra tanaival és szellemiségével, Isten azonban még mindig Atyánk és Királyunk, kinek karja tárva gyermekei előtt.
Ahhoz azonban, hogy magunkra vegyük Isten királyságát, a Tóra jármát, értékrendünkben és prioritásaink közt Isten kell szerepeljen a legelső helyen. Mindenünk, ami van, minden, ami fontos számunkra, minden, amit értékként tartunk számon, csak Isten után következhet a zsidó ember életében.
Ennek az önfeláldozásnak, ennek a világlátásnak és értékrendszernek legjobb példája Ábrahám, aki, ha kell, még hőn szeretett gyermekét sem tagadja meg Istentől, ha úgy tetszik, Ábrahámnál Isten az abszolút első.
Az idei ros hásáná nagyban eltér a megszokottól, ugyanakkor ha valamilyen okból nem is tudja az ember felkeresni a zsinagógát, az ilyenkor szokásos parancsolatok és törvények továbbra is érvényben vannak. Bármi is történt az elmúlt évben, bármilyen öröm vagy bánat, boldogság vagy keserűség határozta meg a mögöttünk hagyott esztendőt, ezen a napon megerősítjük Isten szerepét életünkben, újra meghatározzuk viszonyítási pontunkat a Tóra törvényei és a zsidó hagyományok első helyre helyezésével.
Lesáná tová tichátév vetichátém, legyünk mindannyiak beírva és bepecsételve a jó élet könyvébe!
