Joe Biden egy olyan alelnök jelöltet választott, aki minden témában progresszívabb nézeteket vall nála.
Szokatlanul nagy érdeklődés övezte Joe Biden alelnöki bejelentését. A demokrata politikus engedett az identitáspolitika nyomásának, és már hetekkel ezelőtt belebegtette, hogy színes bőrű nőt fog felkérni a pozíció betöltésére. A George Floyd megölését követő tüntetések hatására kisebb mozgalom alakult, amely folyamatosan bombázta Biden kampányát erre vonatkozó követeléssekkel.
Több polgárjogi szervezet és közéleti szereplő a kihirdetés előtti napokban még egy utolsó nyílt levélben figyelmeztette a politikust, hogy ha nem fekete nőt választ, „akkor el fogja veszíteni a választást”. Biden végül bejelentette, hogy az 55 esztendős Kamala Harris kaliforniai szenátort lesz az alelnökjelöltje.
A döntés abból a szempontból meglepő, hogy a 2017-ben megválasztott Harris még elnökjelölt-aspiránsként keményen támadta mind Biden személyét, mind pedig politikai nézeteit.
Az első demokrata televíziós vitán kritizálta, amiért nosztalgiával beszélt a szegregációt támogató szenátorokról, valamint, hogy nem támogatta a „busz programot” (amely során a fekete gyerekeket az iskolákba buszoztatták.) Ráadásul a szenátor korábban azt is kijelentette, hogy hisz azoknak a nőknek, akik Bident szexuális zaklatással vádolják.
Az ellenétek mellett az is érdekes, hogy egy középvonalas jelölt helyett miért választott egy olyan politikust, aki minden témában radikálisabb nézeteket vall, mint ő. Ben Shapiro konzervatív kommentátor podcastjében rámutatott arra, hogy ugyan az amerikai sajtó középre tájolja Harrist, de közben a szavazásai alapján ő a szenátus egyik legliberálisabb tagja, aki majdnem minden témában közelebb áll Bernie Sandershez, mint Joe Bidenhez. A kommentátor szerint Biden a választásával nem fogja tudni megerősíteni a „vissza a normalitáshoz” szlogent, különösen mivel Harrist egyfajta potenciális cserejátékosként kezelik a sajtóban.
A bejelentés másnapján azonnal véleménycikkek sora jelent meg arról, hogy a választás a fekete szavazóknak szól. Azonban ezek a szakértők, úgy tűnik, elfelejtették, hogy Kamala Harris 2019-es, sikertelen kampánya alatt egyáltalán nem volt népszerű a fekete szavazók körében, akik sokkal jobban támogatták Bident, sőt még Bernie Sanderst is. A Politico még tavaly megjelentetett egy elemzést arról, hogy a feketék miért nem álltak be a kaliforniai szenátor mögé.
„A fekete jelöltek gyakran elkövetik azt a hibát, hogy azt hiszik, hogy megnyerik a feketék szavazatát, csak azért, mert ők is feketék” — nyilatkozta a lapnak Johnnie Cordero a Dél-Karolinai afro-amerikai frakció vezetője.
A cikk szerint Harris népszerűtlensége annak is köszönhető, hogy 2011 és 2017 között kaliforniai államügyészként híressé vált keménységéről, és ügyködése alatt jelentősen megnőtt az afro-amerikaiak száma a börtönökben.
Ezt többen is felhozták ellene a viták során. Tulsi Gabbard hawaii kongresszusi képviselő például az egyik televíziós vitán emlékeztette Harrist, hogy csak marihuána birtoklás miatt 500 embert küldött börtönbe, majd egy interjúban csak nevetett, mikor megkérdezték, hogy füvezett-e valaha.
Jelenleg a demokraták progresszív ága rendőrellenes mantrákat mondogat. Azt lehetne hinni, hogy Harris a józanság hangja lehet, hiszen ő kimondottan kemény főügyész volt, aki azt hirdette, hogy a törvény oldalán állt. Azonban Harris már tavaly is elkezdte koptatni a kemény szólamokat, idén júniusban pedig már azt nyilatkozta, hogy támogatná a rendőrségtől való pénz elvonásokat, és azt, hogy azokat egyéb programokra csoportosítsák.
Azt is kijelentette, hogy a rendőrség reformra szorul, ami azért is érdekes, mert ő korábban ügyészként a rendőrség meghosszabbított karjaként funkcionált.
Harris története sok szempontból inspiráló, hiszen jamaicai és indiai bevándorlók gyermekeként egészen a szenátusig jutott, most pedig lehetőséget kapott arra, hogy potenciálisan alelnök lehessen. A Harvardon végzett, majd sikeres ügyészi karriert futott be először San Franciscóban, majd állami szinten Kaliforniában. Azonban karrierjének elejét gyakran érte kritika.
Harris ugyanis első komolyabb politikai kinevezését a saját élettársától kapta. Kamala Harris harminc évesen romantikus kapcsolatban volt a kaliforniai demokraták egyik legbefolyásosabb tagjával, az akkor hatvan esztendős Willie Brownnal, aki két fontos állami bizottságba is kinevezte őt. Brown később azt mondta, hogy ő indította el Harris karrierjét, hiszen ismeretlen, a Harvardon frissen végzett jogászként beemelte két olyan állásba is, ami ugródeszkául szolgált számára.
A politikusnő később egy interjúban azt nyilatkozta, hogy Brownnal való kapcsolata „albatroszként lóg a nyaka körül” és hogy „nem tartozik a férfinak semmivel.”
A magánéletének egy másik pontját progresszív oldalról szokták támadni. 2019-ben több cikk és nyilatkozat jelent meg megkérdőjelezve Harris „feketeségét” — arra hivatkozva, hogy fehér a férje. A szenátor többször kijelentette, hogy abszurdnak tartja azokat a kritikákat, amelyek arra vonatkoznak, hogy egy fehér férfit választott házastársául, hiszen ez nem vesz el abból, hogy ő „feketeként született és feketeként is fog meghalni.”
A politikus 2014-ben ment hozzá Douglas Emhoff zsidó származású ügyvédhez, aki annak a DLA Piper ügyvédi irodának dolgozik, amely Hillary Clinton kampányának egyik legnagyobb pénzügyi donorja volt.
A többségben demokratákat támogató, de alapvetően konzervatív értékrendű és vallásos fekete szavazóbázisnak az is nehezen megrágható, hogy Harris édesanyja hindu vallású. A szenátor a Kamala nevet egy hindu istennő után kapta, és gyerekként járt hindu templomba és baptista gyülekezetbe is. A vallás kérdése az Egyesült Államokban létfontosságú a választásokon, hiszen a lakosságnak még mindig jelentős százaléka kereszténynek vallja magát, ezért a jelöltek a kampányok alatt templom vagy gyülekezetbe járó emberként próbálják feltüntetni magukat.
Fontos megjegyezni, hogy Mitt Romney 2012-es bukásának egyik okaként szokták emlegetni mormon hátteret, amivel nem tudtak mit kezdeni a szavazók. A szélesebb vallásos bázis pedig ellenségesnek tartja Harrist, aki egy bíró jelöltnél azt sérelmezte, hogy elfogult lesz a döntéseiben, mivel egy olyan katolikus szerveztetnek a tagja, amely ellenzi az abortuszt. A dolog érdekessége, hogy Joe Biden is katolikus.
Az alelnöki pozíció hagyományosan egy megvetett szerep, az ambíciók temetője, hiszen gyakran rivális elnökjelölteknek ajánlják fel, és nem jár vele valódi hatalom.
Az alelnöknek ugyanis nincsen alkotmányban megszabott szerepe — azon kívül, hogy egyenlő szavazat esetén ő dönt a szenátusban, valamint az, hogy az elnök elmozdítása vagy halála esetén ő lesz az elnök. Általában az elnökjelöltek minél szürkébb, minél megbízhatóbb embert keresnek, aki elviseli az árnyék szerepet. Fontos szempont szokott lenni, hogy a jelölt egy új szavazóréteget szólítson meg, vagy egy billegő államot hozzon magával. Ez utóbbi Kamala Harris esetében nem áll fenn, hiszen Kalifornia minden esetben a demokratáké, és ami a fekete szavazók bevonzását illeti, a felmérések szerint Biden messze népszerűbb a körükben, mint Harris.
Az alelnöknek nincs nagy beleszólása a napirendbe, viszont sokan úgy kezelik Harrist, mint esetleges cserét arra az esetre, ha Biden egészségi állapota miatt kénytelen lenne visszalépni. Ez a politikai motiváció érződött az alelnök személye körüli nagy spekuláción, hiszen normális esetben nincs nagy jelentősége az alelnök személyének.
Kérdés, hogy ez a hozzáállás mennyire tisztességes a szavazókkal, vagy akár Bidennel szemben. Hiszen az amerikaiak valószínűleg nem egy „cserére” szeretnének szavazni novemberben. Azonban nehéz lesz Biden félreszólásait, és akadozó beszédét figyelmen kívül hagyni. Ha győzne, 78 évesen ő lenne minden idők legidősebb amerikai elnöke.
