77 éve, április 19-én kezdődött a varsói felkelés, amely a második világháború legnagyobb zsidó ellenállási kísérlete volt.
A varsói Polin holokauszt múzeum felhívására sárga nárcisz kitűzésével tiszteleghet mindenki azok előtt, akik nem tűrték némán, hogy a nácik a „vágóhídra” hurcolják őket, hanem a lehetetlen körülmények ellenére bátran visszavágtak, és végül nem áldozatként, hanem hősként haltak meg.
A varsói gettót 1939 novemberében hozták létre a nácik. A 307 hektárnyi területet háromméteres fal vette körül, tetején szögesdróttal. Kezdetben 250 ezer főt költöztettek be, de hamarosan 400, majd 550 ezer embert zsúfoltak össze, egy szobában 8-15 személy is lakott. A cél a lakosság kifosztása és elpusztítása volt, a szökni próbálókat kivégezték. Éhezés, nyomor jellemezte a mindennapokat, és a legyengült zsidóságot a betegségek is tizedelték.
A németek utasításait a Zsidótanács (Judenrat) hajtotta végre, miközben próbálta az életet elviselhetőbbé tenni. Az embertelen körülmények ellenére az emberek ingyenkonyhákat, iskolákat üzemeltettek, újságokat adtak ki, még koncerteket is rendeztek. A külvilág nem sokat tehetett. A fal másik oldalán élő embereknek halálbüntetés terhe mellett tilos volt ételt vinni a zsidóknak.
A bent élők ennek ellenére minden erejükkel igyekeztek túlélni. Kevés fogalmuk volt arról, mire készültek velük a nácik, és legtöbbjük csak reménykedett, hogy sikerül túlélnie addig, míg Németország el nem veszíti a háborút, és valaki fel nem szabadítja őket. — írja a Maszol portál.
1942. július 22-én megszállták a varsói gettót, s előírták: a Judenrat naponta 6000 embert állítson ki a rakodótérre: a végcél a treblinkai tábor volt. Mivel nem tudta megmenteni népét, Adam Czerniaków, a tanács elnöke öngyilkos lett. Varsóból aztán 300 ezer főt deportáltak, egymilliót a főkormányzóságból.
A passzivitás okai a történészek szerint a németek iránti táplált illúziók, a népirtás hihetetlensége, az ellenállás elit jellege, a fegyverek hiánya és a szervezetlenség voltak.
1942-ben a nácik elkezdték tervük következő lépésének végrehajtását: a gettók falain belül élők módszeres kiirtását. Amikor egyre több hír kezdett terjedni végső sorsukról, a gettóba zárt zsidók közül néhányan megpróbáltak fellázadni.
Európa-szerte törtek ki gettófelkelések, amelyek során bármilyen kéznél lévő fegyverrel igyekeztek a résztvevők visszaverni a nácikat. A leghíresebb a varsói gettófelkelés volt, amely 1943. április 19-étől május 16-áig tartott, és amelyben zsidók és lengyelek együttműködve küzdöttek a zsidók haláltáborokba szállításának megakadályozásáért.
Mordechaj Anielewicz 1942. decemberében létrehozta a ZOB (Zsidó Harci Szervezet) nevű csúcsszervet. Céljuk nem a megmenekülés volt, hanem a becsületes halál.
Bunkert, alagutat építettek, katonai kiképzést szerveztek. A gettóba 1943. január 18-án SS-egységek hatoltak be, hogy 16 ezer munkást vigyenek Lublinba. Bár a ZOB-ot meglepte az akció, azonnal harcba kezdett. Egy gyárban gránátot dobtak a nácikra, a németek megzavarodtak, az elfogottak elmenekültek. A rakodótéren is harc folyt, s bár végül hatezer főt elvittek, az esemény visszhangja nagy volt egész Varsóban. Több kollaboránst megöltek, szabotázsok kezdődtek, az együttműködés a lengyelekkel szorosabb lett. A ZOB-nak mintegy 600 harcosa volt, amikor 1943. április 19-én 850 SS-katona megkezdte a gettó felszámolását.
A zsidók és a „banditák” – így nevezték a németek a lengyel ellenállás harcosait – Molotov-koktélokkal fogadták őket, két tankot felgyújtottak, a németek elmenekültek. A kitűzött lengyel és vörös zászló a falon kívül is nagy lelkesedést váltott ki. Ezután Stroop tábornok légierőt vetett be, erre a felkelők visszavonultak, a németek pedig dühükben lemészárolták egy kórház betegeit.
Másnap tovább folyt a harc, a németek elrendelték az üzemek kiürítését, s amikor ez nem történt meg, ágyúval lőtték szét az épületeket. Mivel a lengyelek nem tudták felrobbantani a gettó falát, az alagutakon át érintkeztek a védőkkel. A bunkerrendszer meglepte a németeket, a harcosok eltűntek, s másik épületben tűntek fel ismét. Mindkét fél gyújtogatott, egyre több ház égett. Április 25-én, húsvétkor a gettó lángokban állt, sokan a tűzbe menekültek a fogság elől. Május 1-jén a vezetőség gyűlésén ezt énekelték: „ez a harc lesz a végső”. A harc akkor már 19 ponton folyt.
Május 7-én a nácik körülvették a vezetőség házát, de behatolni nem tudtak. Gázt vetettek be, a vezérkar az öngyilkosságot választotta. Később találtak még egy kijáratot, a megmaradtak itt menekültek el. Ezután az ellenállás szétszórtan folyt, május 10-től csak romharcok voltak. Stroop jelenthette: a gettóban minden házat elpusztított. 16-án a zsinagógát is felrobbantották. 56 ezer zsidót öltek meg vagy hurcoltak el, de tízezernél többen maradtak a romok közt, s hónapok múlva is voltak összecsapások. A ZOB megmaradt egysége részt vett az 1944-es varsói felkelésben.
A varsói gettófelkelés nagy presztizsveszteséget és anyagi kárt okozott a náciknak, ez a lázadás volt az első nagy katonai akció a megszállt területen.
Leverésére 5-6000 németet, tíz tankot vetettek be, a harcokban ukrán, lett, litván fasiszták, lengyel rendőrök is részt vettek. Fegyverzetük 27-szeres túlerőben volt a felkelőkkel szemben, akiknek csak pár ezer gyújtópalackjuk és gránátjuk, pár száz pisztolyuk, 25 géppisztolyuk, 10 géppuskájuk volt, ezek egy részét a lengyelektől kapták. E támogatás ugyan fontos volt, de igen kis mértékű – a zsidók magárahagyottságát a lengyel antiszemitizmussal is szokás magyarázni. A fennmaradt gettó-archívum képet ad a borzalmakról.