Hetvenöt éve, 1945. január 27-én halt meg Szerb Antal író, irodalomtörténész, műfordító, a Magyar irodalomtörténet és A világirodalom története szerzője. Emlékére botlatókövet avatnak az író utolsó szabadon választott lakhelyénél, a Hűvösvölgyi út 81. sz alatt.
„Minél szellemesebb vagy, annál több jóindulatot és udvariasságot kell tanusítanod, hogy az emberek megbocsássák felsőbbségedet”
– írta Szerb Antal, aki Budapesten született 1901. május 1-jén. Szülei művelt, asszimilált zsidó értelmiségiek voltak, 1907-ben római katolikus hitben keresztelték meg, keresztapja Prohászka Ottokár volt. A budapesti piarista gimnáziumban érettségizett, majd a bölcsészkaron szerzett magyar-német-angol szakos tanári diplomát, közben folyamatosan írt, a Nyugat és a Napkelet is közölte írásait.
Munkássága során a próza lett igazi terepe, széles körű műveltsége, csillogó intelligenciája, finom humora itt nyilvánult meg igazán. 1924-ben doktorált, és középiskolai tanár lett a Vas utcai Felsőkereskedelmi Iskolában, itt tanított mindaddig, míg a zsidótörvények értelmében le nem parancsolták a katedráról.
Közben hosszabb-rövidebb időt külföldön, Párizsban, Olaszországban és Londonban töltött.
1930-ban az Erdélyi Helikon című folyóirat pályázatot hirdetett a magyar irodalom történetének megírására. Szerb Antal 1932-re elkészült Magyar irodalomtörténet című műve elnyerte az első díjat. Az 1934-ben Kolozsvárott megjelent mű országos hírnevet szerzett neki, de egyúttal nagy vihart is kavart. A magyar irodalom jeles és kevésbé jeles alakjait ugyanis leemelte a piedesztálról, emberközelbe hozta őket és műveiket, csodálat és megrendültség helyett szeretetteljes iróniával, olykor humorral írt róluk.
Nem kevésbé olvasmányos, s nem kevésbé „szentségtörő” az 1941-ben megírt A világirodalom története sem, amely a második világháború után nem kis zavart okozott a szovjet fejezet miatt, s csak 1957-ben jelenhetett meg újra.
| A harmincas évek voltak írói és közéleti munkásságának legmozgalmasabb évei: 1933-ban a Magyar Irodalomtudományi Társaság elnökévé választották, 1935-ben és 1937-ben Baumgarten-díjat kapott, előadásokat tartott a Magyar Rádióban, miközben fáradhatatlanul írt és fordított. Nagy sikert aratott regénye, az 1974-ben filmre is vitt Pendragon-legenda szerencsésen ötvözi magában a kalandregényt, a krimit, a kultúrhistóriát és mindezek paródiáját, valamint az 1937-es kultuszmű, az Utas és holdvilág, a magát kereső ember önelemző regénye, amelyből Szász János készül filmet forgatni. |
A nácizmus térhódításával az egyébként katolikus hitben nevelkedett Szerb Antal számára kezdtek beszűkülni a lehetőségek. Állásából elbocsátották, a Magyar irodalomtörténetet indexre tették, 1943-ban, majd 1944 júniusában munkaszolgálatra hívták be. Előbb Pesten dolgoztatták, ebben az időben állította össze – Nemes Nagy Ágnes segítségével – utolsó művét, a Száz vers című gyűjteményt.
1944 novemberében Sopron mellé, előbb Fertőrákosra, majd Balfra vitték. Innen felesége és befolyásos ismerősei kétszer is próbálták megszöktetni, de ő nem hagyta magára vele együtt szenvedő barátait, írótársait, Sárközi Györgyöt és Halász Gábort. Az állandó nélkülözéstől, a kemény munkától és ütlegeléstől legyengült írót végül 1945. január 27-én egy nyilas keretlegény puskatussal agyonverte.
Szerb Antal halálának 75. évfordulója alkalmából a Magyar Zsidó Kulturális Egyesület (MAZSIKE) botlatókövet avat az író utolsó szabadon választott lakhelyénél a Hűvösvölgyi út 81. sz alatt.
A megjelenteket Kirschner Péter a MAZSIKE elnöke és Őrsi Gergely a II. kerület polgármestere köszönti.
Az eseményen beszédet mond Havasréti József irodalomtörténész, a Szerb Antal című monográfia szerzője, illetve Bálint András színművész tart felolvasást.
Rossz idő esetén a Hűvösvölgyi Könyvtárban tartják a megemlékezést.
Szerb Antal sírja Budapesten, a Fiumei úti Nemzeti Sírkertben található. 1968-ban Balfon emlékművet avattak, amelyen Szerb Antal szavai olvashatók:
„A szabadság nemcsak egy nemzet magánügye, hanem az egész emberiségé is.”