Új könyv jelent meg a Múlt és Jövő kiadó gondozásában, Gyárfás Endre Ifjúságom, e zöld vadon című munkája, a kiadónál már megjelent Mátyásföld – alkonyuló éden folytatása. A Neokohn folytatásos cikkekben fogja közölni a könyv részleteit.
Negyvennyolc júliusa: újabb nyár, újabb tábor. Ez már nem cserkész, és még nem úttörő. A helyszín a Maros parti község, Deszk. A falu nevét hallottam már: a rádió szinte naponta játszotta a „Dal a deszki traktorosokról” című zeneszámot. Nyaraltatásunkat ezúttal is a Joint, az amerikai zsidó segélyszervezet támogatta, akárcsak az egy évvel korábbit, a gencsapátit. Ott az Apponyi grófok kastélyában laktunk, itt a Gerlóczy uraságok egy szobányival sem kisebb épületében.
Az egyik szárny a lányoké volt, a másik a miénk, a tíz-tizennégy éves fiúké. Vezetőnk, a fekete hajú, barna vagy lebarnult Illés egy amerikai kalandfilmből is előléphetett volna. Széles volt a válla, izmos a karja, keskeny a csípője. Hosszan pásztázott rajta a lányok tekintete. Tegezhettük, és már nem kellett a héber madrich szóval illetni. Nem bácsi, nem is bá… Egyszerűen csak Illés.
A cionizmus csak akkor került szóba, amikor táborvezetőnk Izrael állam megalakulásáról beszélt.
Itt már nem hallottuk, amit Újszegeden és a Mátrában annyiszor: hogy mi majd az új hazában, erecben fogunk élni, kibucban dolgozunk, termővé tesszük a sivatagot, lecsapoljuk a mocsarat, megvédjük a mieinket és magunkat a támadóktól.
Az itteni gyerektársaság ismeretlen volt számomra. Az Otthonból nem jött el senki. Bánatomra barátom, Bandi sem. Hol nyaral? Nem tudtam. Akinek csak lehetett, elhencegtem tavaly szerzett ismeretemmel, miszerint kastélyunk jókora kertje valójában angol park, de nem olyan, mint a városligeti hullámvasutas. Itt is volt mesterséges tó, benne alagutas sziget, de csónak, evező persze csak a „nagyoknak” járt.
Nem gyönyörködésünkre, hanem erősödésünkre, ügyesedésünkre szolgált a húsz méteres beton úszómedence. Ebben sikerült életemben először a kutyaúszásról valami kezdetleges mellúszásra áttérnem. A kor úszócsillagai, Székely Éva, Temes Judit, Szőke Kató és a Novák-lányok még nem kértek föl, hogy az edzőjük legyek, de két, nálam idősebb lányt mellhosszal előztem meg húsz méteren.
Negyed órás sétával a Maroshoz is eljutottunk. Láttam már a folyót három éve, amikor az újszegedi cionista táborból gyalogoltunk el a partjára. Tudtam, milyen erős a sodrása. Nem is mehettünk bele, csak térdig, amott is, emitt is csupán felnőttek szeme láttára.
Szikár, ritkás ősz hajú és bajszú öregember hozta reggelenként a konyhára a tejeskannákat. Épp a közelben ácsorogtam, amikor megszólított.
– Tudod-e kisöcsém, honnét hozom én tinektek a tejet?
Fejemmel intettem, hogy fogalmam sincs.
– Hát Kukutyinból. Hallottad már a mondást, hogy eriggy Kukutyinba zabot hegyezni?
Bólintottam. Tréfás bácsi ez.
– Azt hiszed, mókázom – mondta. – Bárki megmondhatja itt Deszken, hogy a szomszéd falu, Klárafalva mellett van Kukutyinpuszta. Ott a majorság, ott az istálló.
– És ott tényleg hegyezik a zabot? – kíváncsiskodtam, mert már kezdtem hinni a bajszos öregnek.
– Az úgy volt – zökkent le az egyik kannára –, hogy réges-régen, az ükapám idejében a Maros elöntötte a mezőket. Azóta is elönti néha, de akkor valóságos tenger lett. Taljánok lakták akkoriban Kukutyint, olyan olaszok, akikkel mink is lődöztük egymást az első háborúban a Doberdónál.
Nahát, ezek a régi, idevalósi taljánok nem akarták, hogy a zabtáblájuk a víz alá merüljön. Ladikba szálltak, aztán sarlóval tetejezték a kalászt.
Messziről úgy rémlett, hegyezik a zabot. Nem mentek vele sokra. Azóta mondják, ha hiábavaló munkára veselkedsz, hogy menj Kukutyinba zabot hegyezni.
Jóval később olvastam, hogy a mondának semmi alapja nincs. Menj jeget aszalni, lencsét gömbölyíteni. Az efféle szólások sorába tartozik a zabhegyezés is. De miért épp Kukutyin? Rejtély.
A deszki park tava mellett, akárcsak Gencsapátiban, minden este lobogott a tábortűz. A lányok szerepeltek a legtöbbet. Az egyik lány két Kiss József verset szavalt. Nekem nagyon tetszett a Tüzek, és a lázadó orosz hajóról szóló Knyáz Potemkin. Nem tudtam még, hogy zseniális film is készült a legendás páncélosról és matrózairól.
Elhatároztam, hogy a télen mindkét verset megtanulom. Én is szerettem volna szavalni, a leginkább tábortűznél, de azt sem bántam volna, ha iskolai ünnepségen állhatok a közönség elé.
Egy év múlva ez az élmény is megadatott nekem. Addig azonban még történt egy és más. Lezajlott például a londoni olimpia. Rádióközvetítések, filmhiradók számoltak be a versenyekről. Szurkoltunk a magyar úszóknak, a kardvívóknak, a tőrvívó nőknek, a birkózóknak, a céllövőknek, az atlétáknak, az ökölvívóknak, a tornászoknak… Megtanultuk Székely Éva, Gerevich Aladár, Elek Ilona, Papp Laci, Csík Tibor, Bóbis Gyula, Takács Károly, Gyarmati Olga, Németh Imre, Pataki Ferenc nevét. Családilag és személyesen énbennem csalódást, szomorúságot keltett, hogy unokanővérem, a női tornászcsapat reménysége Londonban az edzésen ínszakadást szenvedett.
Keleti Ágnes neve nem került fel a londoni bajnokok dicsőséglistájára. Négy, majd nyolc évvel később, hálisten, a helsinkiekére meg a melbourneiekére fölkerült. Öt olimpiai aranyérmet és néhány ezüst meg bronzérmet szerzett. Most, amikor ezt írom, Ági a kilencvennyolcadik évében jár. Jár? Dehogy! Hajolgat, ugrál, spárgázik…
Ő a legeredményesebb élő magyar olimpikon.
