Új könyv jelent meg a Múlt és Jövő kiadó gondozásában, Gyárfás Endre Ifjúságom, e zöld vadon című munkája, a kiadónál már megjelent Mátyásföld – alkonyuló éden folytatása. A Neokohn folytatásos cikkekben fogja közölni a könyv részleteit.
„Nyár van, nyár, röpke lepke száll virágra, zümmög száz bogár…” Szebben szólt volna a kánon, ha a vasúti kocsiban lányok is énekelnek velünk, amint Szombathely felé robogunk, csupa fiú, vezetőnek pedig féltucat fiatal férfi. „Szombathely szép állomás”, ahogy az újra és újra kezdhető pajzán dalocska állítja, de a pályaudvar szépségét nemigen élvezhettük. Sietősen átszálltunk, és már utaztunk is tovább a Vas megyei faluba, Gencsapátiba.
Tábor ez is, tudtam, de azt is, hogy nem a cserkészeké, mint tavaly Börzsönyligeten. A Morgó helyett itt a Gyöngyös patakban fogunk lubickolni. Nem kell csajkát mosnunk, tányérból eszünk. Nem kulacsból, hanem pohárból iszunk. Reggeli előtt nevelőink nem sátorrendet ellenőriznek, hanem hogy a szobában takarosak-e a vaságyaink.
Nem cserkész, nem úttörő… Ez bizony az amerikai zsidó segélyszervezet, a Joint által fenntartott gyerektábor. Az országból lassan, de erőteljesen kiszorított cionisták sem állnak a háttérben. Az Apponyi grófok málló vakolatú, sárga kastélya ad nekünk szállást. Terjedelmes park veszi körül.
Emeletes ágyakon alszunk, én, mint máskor is, az alsó fekhelyet választom. Félek, ha sokat forgolódom, még lezuhanok. Szobatársaim velem egyívású, tíz-tizenegy éves fiúk, pestiek, vidékiek vegyesen. Vezetőinket, mint a cionistáknál, madrichoknak nevezzük, de már nem kell a héber nevünket használnunk. Én tehát nem Ávri vagyok, mint Újszegeden és a Mátrában, hanem Andris.
Reggelente a kastély előtti tisztáson zászlófelvonásra gyülekezünk. A reggeli és a másik két étkezés külön pavilonban zajlik. Ott a konyha is.
A legnagyobb örömöt, legalább is nekem, a park szerzi meg. Madrichunk, a langaléta, barna Gábor szerint ez angol park, mivel a növényeket nem szabályos mértani rendben ültették, mint a francia és az olasz kertekben, hanem szeszélyesen, változatosan.
Hogyhogy angol park? Számomra ez a szó a városligeti szórakozóhelyet jelenti, azt, ahol sikoltozva roboghat az ember a hullámvasúton, szédülhet a körhintán, zakatoló sárkány hátát nyergelve járhatja végig a barlangvasút labirintusát, hasra eshet, egyszál bélűnek vagy pókhasúnak láthatja tükörképét az elvarázsolt kastélyban.
A mi angol parkunkban csupán Tamás barátunk esett, igaz, nem a hasára, hanem a fenekére, miután felkapaszkodott és lengett-himbálózott a tölgyfa alsó ágán. Csakhogy ez nem akármilyen tölgyfa, tudtuk meg madrichunktól. Hétszáz esztendős! Nyolcan fogjuk körül a törzsét kiterjesztett karral. Könnyen lehet, hogy Tomi, amikor felmászott rá, megsértette.
Honnan tudjuk, hogy hány éves a fa, faggatom nevelőnket. Hiszen erre is adhat magyarázatot, ha tisztában van vele, mi a különbség angol, olasz, francia park között.
– Ha a törzsét elfűrészelnénk – hangzik a válasz –, megszámolhatnánk az évgyűrűit. Évente egy gyűrűvel vastagodik.
– Hát ezért nem érdemes elvágni a matuzsálemet – mondom. – Inkább elhiszem, hogy hétszáz éves.
A másik tekintélyes fát bokszoló fenyőnek nevezzük. Korát nem ismerjük. Valójában nem ő bokszol, hanem mi öklözzük a törzs alsó részét, ahol lehántották a kérget. A barna réteg olyan puha, hogy teljes erőből üthetjük, balegyenest is bevihetünk neki, nem bántódik meg, és a kezünk sem fájdul meg.
A Gyöngyös patakon zsilip épült, mellette a vízimalom nem őröl semmit. Ha a zsilipkaput leeresztik, a felduzzadt vízben megfürödhetünk, persze csak ha felnőtt van a közelben. Kellemesebb, ha a park mesterséges tavában lubickolunk, gázolunk, fröcskölődünk. Azért mesterséges, mondják, mert a medrét kiásták, és a patakvízzel feltöltötték. Sziget is van a közepén, s a földhalom alatt alagút vezet, igaz, csak néhány méternyi. Átfér rajta az egyszál csónak, de az evezőlapátokat csak a „nagyok” használhatják. Mi kicsik vagyunk.
Esténként fellobban a tisztáson a tábortűz. Itt is járja a „Szellő zúg távol, alszik a tábor”, de gyakrabban szólal meg az a gyönyörű melódia, amit a cionista táborokban tanultam. Az angol uralom elleni harcokat idézi.
„Angol zászló Tel-Aviv ormán.
Zsidó vértől duzzad a Jordán.
Amíg a világ ellenünk tüntet,
Testvérharc dúlja kis nemzetünket.”
A refrént halkan kezdjük, és egyre hangosabban zengetjük. „Tumbalalaj tumbalalaj tumbalalajka, Tumbalalaj tumbalalaj smirbalalajka.” Gyakran hangzik el a „Szól a kakas már, majd megvirrad már”, valamint a mókás „Dzsimbala balabala dzsimbala bala…”
Vannak szólistáink is. Egyikük nálam jóval idősebb, úgy tizenhét éves lehet, szép tenorján operaáriákkal kedveskedik a fülünknek. Kelen Tibornak hívják, és évekkel később, mint kiderült, európahírű énekes lesz belőle. Az étkezéseinket szolgáló pavilon sarkában zongora sötétlik. Vacsora után egy lány játszik rajta. Táborunkban nincsenek lányok. A zongorista valószínűleg a konyhások vagy a takarítók valamelyikének lehet a gyermeke. Nevét nem tudom, de ha tudnám, akkor sem árulnám el, mert meglehetősen csúnyácska szegény. Talán ő is világsztár lett, talán meg is szépült. Hiába mondogatjuk, hogy nincs mese, meghalt Andersen, én konokul hiszek a rút kiskacsa karriertörténetének igazságában.
A gyereksereg sokfelől jött össze, ismerősöm nem akad közöttük, sem az iskolából, sem az Otthonból. Napokon át csak lézengek, hol ehhez, hol ahhoz a társasághoz csapódom.
Egyik délután lábtengózás közben az ellenfél arcát nézve úgy rémlik, ezt a srácot már láttam valahol.
– Hova jársz? – kérdezem.
– A Wesselényibe – mondja a sötétszőke, kékszemű fiú.
A Wesselényi utca negyvennégyben van, tudom, a zsidó vallásúak általános iskolája. Közel esik a mi Akácfa utcai Otthonunkhoz, tőlünk is jár oda négy-öt gyerek. Biztos összefutottunk már néhányszor a környéken. Bemutatkozunk egymásnak.
Ő is Endre. Bandinak becézik, engem a családban inkább Andrisnak. Ez nem elég a barátkozásra, de még az sem igazán, hogy őt is özvegy édesanyja neveli. Apja munkaszolgálatosként tűnt el valahol a Donkanyar felé menet.
– Szeptembertől – újságolja – én is az Otthonba járok majd napközibe.
Feladatomnak érzem, hogy bevezessem a Manci néni uralta kis világba. Hencegek is, hogy én a Sándor Csikarral szoktam rúgni a bőrt. A „szoktam” enyhén túlzás. Bandi egy évvel fiatalabb nálam, de októberben született, ezért két osztállyal jár alattam.
– Szereted az indiános történeteket? – érdeklődik.
– Nagyon is.
– Majd kölcsönadom a Vadölőt. Toncsi bácsitól kaptam tavaly a szülinapomra.
Mielőtt megtudakolnám, ki az a Toncsi bácsi, Bandi elárulja a titkot.
– Ő az anyukám kollégája. Sokszor van nálunk.
Kezdem sejteni az anya és a bácsi viszonyát, és a sejtés irigységet kelt bennem. Nem tudom eldönteni, örülnék-e, ha az én anyámnak is lenne Toncsi bácsija, akármilyen bácsija, akitől férfias dolgokat tanulhatnék. Elmennénk például a Rákos patakhoz horgászni, rákászni. Nyilvánvaló, hogy ott aztán hemzsegnek a rákok. De repülőmodellt is építhetnénk együtt, vékony lécekből, papírból.
Anyám nem tett szert sem ilyen, sem olyan bácsira. Nekem sem lett senki az „atyai barátom”. Nem is tanultam meg modellezni, rákot sem fogtam soha életemben. A horgászás szenvedélye sem ragadott el. Viszont Gencsapátiban végre barátra leltem, és barátságunk ősszel az Otthonban megerősödött.