A kreditrendszer internalizálja, hatékonyabbá teszi az állami kontrollt, kiölve az egyénekből a szabadságtudatot, elérve azt, hogy az emberek önmaguk igazodjanak irányítható robotokként az elvárásokhoz.
Napjaink Kínájából egyre aggasztóbb eseményeknek, intézkedéseknek, terveknek halljuk hírét. Bár az emberi szabadságjogok sárban tiprása a mai napig végigkíséri a kínai kommunizmus hét évtizedes történetét, melybe látszólag a szabadságát és szuverenitását vesztett kínai nép belenyugodott a rendőri erőszak nyomására, ugyanakkor az egypártrendszer hatalmi elitje nem elégszik meg a fennálló állapotokkal.
Kínában egy korábbinál is veszélyesebb hatalomátalakítási kísérlet zajlik, a diktatúra megszilárdítását célozva.
A távol-keleti országban jelenleg az „egyenlőség” zsarnoksága épül még ütemezettebben és erőteljesebben, a múlt tükrében pedig már világossá vált az is, hogy
a kínai szocializmus az egyén individuális szabadságának és akaratának totális elnyomásával egy egyformaságon alapuló kollektivizált társadalmat épít, melyben a kommunizmus számít egyedüli mércének és értéknek.
Dacára az internet elterjedésének és a technológia páratlan gyorsaságú fejlődésének (melyből azt következtethetnénk, hogy a digitalizált média, a nemzetközi világot átfogó közösségi platformok és a hiperkommunikáció révén megnyílt az út a kínai társadalom lassú felszabadulása előtt), mindez inkább az egypártrendszer eszközévé vált.
A pártvezetés, kisajátítva a modern technológia vívmányait, saját céljainak szolgálatába állítja azokat egy techno-totalitárius rendszer alapjait lefektetve, melyet a hivatalos elemzések „társadalmi kreditrendszerként” definiálnak.
Ez a koncepció már 2013-ban, megszületett, ha csak tervek szintjén is, megvalósítását azonban fontolóra vették, és várhatóan 2020-tól teljes körűen alkalmazzák is azt. A kínai társadalom innentől kezdve nem csupán hatóságilag kierőszakolt államhűségre, hanem önszabályozásra lesz ösztökélve, ezáltal is elvéve a még megmaradt emberi méltóságukat is, ráléptetve őket az öngyarmatosítás útjára.
A kreditrendszer internalizálja, hatékonyabbá teszi az állami kontrollt, kiölve az egyénekből a szabadságtudatot, elérve azt, hogy az emberek önmaguk igazodjanak irányítható robotokként az elvárásokhoz.
A kínai rendszer egyébként már régóta tartja ellenőrzése alatt az internetet, a Nagy Kínai Tűzfal minden kritikus szellemű tartalom hirdetését, terjedését meggátolja, cenzorok tízezreit alkalmazza, trollokat foglalkoztat az állami propaganda terjesztésére, emellett módszeresen nyomon követi az állampolgárok tevékenységét.
Peking lényegében forgatókönyvként használja fel az orwelli intelmeket, és elhozza 1984 világát, melyben minden egyén egyenlő és egyforma, senki sem tűnhet ki adottságaival a kollektív tömegből, minden alá van rendelve a központi akaratnak, s ha ez még nem elég még mozgatható sakkfigurákká változtatja a polgárokat.
Kínának úgy tűnik, sikerült az a törekvés, melyet a szocializmus világszerte próbált megvalósítani, ez pedig egy új, szocialista embertípus kinevelése, melyben az emberek nem erkölcsi, szellemi lények hanem idomított, kiüresedett, hús-vér egyedek.
A kínai diktatúra tehát nem csupán szisztematikusan nyomja el az emberi jogokat, hanem önmegsemmisítésre ösztökéli polgárait ezen intézményesített merénylet keretében.
Kitűnő összefoglaló a totalitárius kreditrendszerről:
A pártállam emellett a hithű, identitásukhoz és önrendelkezésükhöz mereven ragaszkodó muszlim vallású ujgur népcsoportot is igyekszik erőszakosan integrálni olyan intézkedésekkel, melyek az 1935-ös nürnbergi faji törvényekre is hajaznak. Ennek jegyében mintegy hárommillió ujgurt tartanak fogva átnevelőtáborokban, a kormányzat tiltja a muszlim névadási szokások gyakorlását, továbbá muszlim állampolgárokat kényszerítenek arra börtönbüntetés fejében, hogy tagadják meg hitük gyakorlását.
Mindez rávilágít arra, hogy a kínai pártközpont fanatikusan ápolja a marxista egyenlőségkultuszt, és mindent megtesz annak érdekében, hogy elnyomja a társadalmi egyenlőtlenségből fakadó sokszínűséget.
Mostanára hivatalosan is elismert állásponttá vált, hogy Kína egy folyamatosan kapitalizálódó állam, és a központilag irányított tervgazdaság működésében egyre nagyobb szerepet kap a magántőke. Azonban a társadalmi kreditrendszer gazdaságra vonatkozó tervezete úgy tűnik, ezen fejlődés elé gátat emelne, ugyanis az állam jogot formálna arra hogy vállalatokat zárjon be, akadályozza termelésüket, kereskedelmi kapcsolataik ápolását, és szankciókkal sújtsa a nemkívánatos termelőket.
Az állam emellett nyomon követné a vállalkozások adatait, kitérve gazdálkodásukra, munkaerejükre, tőkeállományukra, kapcsolataikra és árképzésükre. A kilátásba helyezett szabályozás miatt egy-egy cégnek háromszáz követelményt kell teljesítenie ahhoz, hogy elkerülje az alacsony minősítéssel járó büntetéseket.
Mindezek tükrében elmondható hogy a kínai kormányzat kezd visszatérni a maoista struktúrákhoz, és szembefordul Teng Hsziao-ping által meghonosított felvilágosult gazdaságfejlesztési stratégiával.
A kreditrendszer nem csupán növelné az állami kontrollt, hanem visszaállítaná a sztálinizmus által ihletett direkt tervutasításos rendszert, befolyásolva a külföldi tőke és a termelőeszközök felhasználását is. A vállalkozások bár részlegesen önállóan működhetnek, gyakorlatilag államosítva lesznek a központi tervkövetelmények rájuk erőszakolása által. Ezen fejlemények komoly aggodalmakra adhat okot a kínai érdekeltségű külföldi befektetők, vállalkozások érdekeit nézve, ugyanis a kreditrendszer szabályrendszerének ők is részeseivé válhatnak.
Mindezek után felmerülhet az a kérdés is, hogy a fejlett, szabad, felvilágosult Európa és Egyesült Államok továbbra is fenntartsák-e a kereskedelmi-politikai kapcsolatokat a jogfosztások, emberellenes intézkedések és erőszakos nyomásgyakorlás ellenére Kínával, vagy minden erejükkel azon legyenek, hogy megszakítsák ezen viszonyt?
A 2020-as kreditrendszer fejleményei talán választ adhatnak ezen dilemmára, ugyanis a kínai pártgépezet ezen programmal a társadalom és gazdaság teljes kollektivizálását kívánja elérni, ez pedig veszélyes a külkereskedelmi kapcsolatokra is: számos amerikai, európai befektető és vállalkozó veszítheti el érdekeltségeit és jövedelmező kapcsolatait, s itt nem csupán a multinacionális vállalatokra, hanem a külföldi befektetések által segített kisvállalkozásokra is gondolnunk kell.
Úgy tűnik, Kína ’70-es évek vége óta tartó, piacgazdasági vívmányokkal kísért etatista tervgazdasága csúcspontjára érkezett, és Hszi Csin Ping – a turbókapitalista látszat dacára – mégiscsak kísérletet tesz egy tiszta szocialista modell megvalósítására.
Véleményem szerint Kínát a jövőben olyan változások fogják végigkísérni, melyek megkövetelik a vele való kapcsolatok újrarendezését. Emellett megerősödik Európa és az Egyesült Államok erkölcsi felelőssége az egyre korlátlanabbá és gátlástalanabbá váló állami kontroll által fenyegetett vállalkozások iránt.
Hibás intézkedésnek tartanám, hogyha gazdasági embargóval, szankciókkal sújtanák Kínát, ugyanis a külkereskedelmi mérleg növekedéséhez, és ezáltal a szabadkereskedelem fejlődéséhez szükséges a kínai fogyasztók milliárdnyi tömege. Rengeteg vállalkozást, termelőt tönkretenne a régóta fennálló kapcsolatok hirtelen megszakítása.
Emellett a szankciók ugyanolyan ártalmas beavatkozást jelentenének a cégekre nézve, mint a kínai totalitarizmus, éppen ezért
kilátásba kell helyezni annak lehetőségét is, hogy a kínai érdekeltségű vállalkozók szabadságának védelmében a Nyugat hatékony politikai eszközökkel lépjen fel a pártállam kormányzatával szemben.
A kínai helyzet természetesen bizonytalan még. Abban azonban biztosak lehetünk, hogy egy alternatív megoldás mentőövet nyújthatna a kritikus helyzetű cégeknek, ilyen lenne például az USA és az Európa közötti viszonyrendszer megszilárdítása, a vámhatóságok/vámhatárok leépítése vámcsökkentések által, továbbá szabadkereskedelmi egyezmények megkötése a felek között. Mindez ösztönzőleg hathat az amerikai és európai vállalatok együttműködésére, a kölcsönös befektetésekre és beruházásokra, illetve a kölcsönös tőkefelhalmozódásra.
Ehhez azonban az Európai Unióban csökkenteni kellene a központi bizottságok és vámhatóságok befolyását, a monopóliumok felszámolásával és a szükségtelen segélyezések megszüntetésével együtt.
Hogyha az Egyesült Államokban és az unióban is szabad környezetet teremtünk a piacgazdaság működéséhez, és ezt megerősítjük szabadkereskedelmi kapcsolatok kiépítésével, akkor olyan alternatívát nyújthatunk a vállalkozások számára, melyek pótolhatják a kínai intézkedések okozta hiányt.
A szabadkereskedelem ugyanis minden fejlett civilizáció alapfeltétele, máshogy nem lehetne elősegíteni a fejlődéshez nélkülözhetetlen tőke gyarapodását. Fontos, hogy vívmányait megőrizzük és szabad utat engedjünk a tőkeáramlásnak, ez ugyanis hosszú távon a nemzetek közötti békét is bebetonozhatja. Kína úgy tűnik, durván szabadságellenes intézkedéseivel mindezt akadályozza — de a kapitalizmusnak köszönhetően számos lehetőség nyílhat meg a krízishelyzetbe kerülő vállalkozások számára is.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.