Kevés olyan széles nyilvánosságot kapott téma volt a hazai zsidó közbeszédben, mint a Sorsok Háza körüli ügyek. Yitchak Mais, a Jad Vasem történelmi múzeumúnak egykori igazgatója, a Sorsok Háza – EMIH által felkért – fő kurátora a Neokohn-nak beszélt egy pár hete kiszivárgott szakmai koncepcióról, és arról, miért gondolja, hogy a Sorsok Háza egy világszinten is egyedülálló múzeum lesz.
***
Néhány hete kiszivárgott a Sorsok Háza víziós dokumentumának vázlata, melyet egyes szakemberek profinak, mások gyengének tituláltak. Megint mások azzal gyanúsították a projekt gazdáit, hogy akaratuk ellenére próbálták őket együttműködésre bírni. Hogyan került ki a dokumentum, tettek-e valamilyen jogi lépéseket?
Én a magam részéről a tartalommal foglalkozom, nem politikával. A pár hete kiszivárogtatott dokumentum az általános víziót tartalmazza, témákat, irányokat, értékeket és a narratíva céljait. Egy múzeum fejlesztésénél ez az első lépés. Mivel ez egy kreatív folyamat, így az egyes lépéseket szokás több szakértővel, történészekkel, oktatási szakemberekkel, szociológusokkal is megvitatni. Ez rendkívül fontos. A dokumentum csak a visszajelzések után kerülhet egyáltalán véglegesítésre.
A kikerült dokumentum tehát ennek az első fázisnak egy munkaanyaga volt, nem a végleges verzió. Ennek dacára, így is örülök, hogy szakemberek kifejtették szakmai véleményüket.
Ami az „együttműködésre kényszerítést” illeti, sose mondanám azt egy szakembernek, hogy „ehhez adjátok a neveteket”. A kérés mindig úgy merül fel, hogy „íme egy anyag, mivel komoly történész vagy, véleményezd kérlek”.
Ez volt a helyzet a Milton Friedman Egyetem berkein belül működő Magyar Zsidó Történeti Intézet munkatársaival is. Sajnos azt tapasztaltam, hogy Magyarországon inkább előszeretettel kritizálnak, semmint szakmai visszajelzést adnának. Számos múzeum felállításában vettem részt, New Yorkban, Chicagoban vagy például Montreálban, mindenütt van természetesen szakmán belüli versengés, de ehhez hasonlót nem tapasztaltam sehol. Nem értem miért nem fogalmaztak meg konkrét építő kritikát – úgy, ahogy sokan mások megtették, ahelyett hogy a hátam mögött a sajtó nyilvánossága elé fordultak. Értem, hogy mindez politikai megfontolásból történt, de nekem nincs politikai agendám. Nem népszerű kívánok lenni, csupán hiteles.
A dokumentumban magam is találtam néhány kellemetlenül zavaró hibát. Nem gondolja, hogy legalább a Nyilaskeresztes Párt nevét helyesen kellett volna meghatározni?
Ahogy mondtam, ez egy munkaanyag, melyen sok ember dolgozik, sok ember keze közt megy át, de a tévedés vagy pontatlanság nem kizárható. Ez esetben az angol nyelvi korrektor „javította” ki a nevet „Vaskeresztre”. Sokan felfigyeltünk a hibára, magam már rég kijavítottam. A hibák korrekciójának egyik módja pont az, hogy szakemberektől szakmai visszajelzést kapunk. Jómagam nagy vonalakban ismertem a magyarországi Holokauszt történetét korábban is, de nem megfelelő részletességgel, így folyamatosan konzultálunk olyanokkal, akik a téma komoly szakértői. Jelenleg is több neves, magyar történésszel dolgozunk, akik, és erről biztosíthatom, kiváló ismerői a témának. Annyi egészen bizonyos, hogy a magyarországi Holokauszt története egyedi a többi európai ország viszonylatában,
így hát a múzeum is egyedi lesz más múzeumokhoz képest.
Mitől egyedi ön szerint a magyar Holokauszt?
A magyar Holokauszt története számos szempontból különleges. Más a kontextus és az is egyedi, ahogy az események történtek a háború alatt, sőt, azt követően is. Ez a múzeum azért is lesz különleges, mert kifejezetten a magyarországi eseményekre fókuszál és nem csupán egy általános képet ad a náci német megszállás utáni eseményekről. Persze ismertetjük a nemzetközi kontextust, Nürnberget és a német nácik gaztetteit, ám kifejezetten koncentrálunk a magyar zsidókkal történtekre, akár még Magyarországon például a munkaszolgálatban, akár később a haláltáborokban, Auschwitzban. A látogatók persze tudják mi a „történet vége”, miként lett rekord sebességgel megvalósítva a náci végső megoldás a magyar közigazgatás együttműködésével. Ugyanakkor ezt megelőzően nem volt sárga csillag és nem volt gettósítás sem. Voltak viszont zsidóellenes törvények és intézkedések, munkaszolgálat, a mészárlások Kamenyec-Podolszkij-ban és Újvidéken.
Mind ezek ellenére Magyarország, ’42-’44 között, a német megszállás előtt, feltehetően az egyik lebiztonságosabb ország volt a zsidók számára Európában.
Ezekben az években rengeteg zsidó menekült ide Szlovákiából és Lengyelországból, itt aztán sokan jutottak hamis papírokhoz és segítséghez, élelemhez, sok esetben a helyi zsidó közösség részéről. A külföldi zsidók mentése része volt azoknak a zsidó reakcióknak, amelyet ugyancsak fontosnak tartunk bemutatni.
Egyesek torzító hatást tulajdonítanak annak, ha túl nagy hangsúlyt fektet a múzeum a zsidó ellenállásra.
Nem véletlen, hogy kifejezett célunk az eseményeket a zsidóság szemszögéből is bemutatni: miképp fogták fel a zsidók a velük történteket, eljutottak-e hozzájuk a vészterhes információk és ha igen, hogyan reagáltak azokra? A tény, hogy számos féle és fajta reakció volt azt mutatja, hogy semmiképp nem voltak passzívak. Sajnos egyes kiállítások a zsidókat tehetetlen „vágóhídra terelt birkaként” ábrázolják. Ezzel a felfogással semmikép sem tudok azonosulni. Már csak azért sem, mert az áldozatokat nem lehet erkölcsileg bírálni. Lehet ugyan, hogy az áldozatok egy része passzív maradt, de igenis voltak különböző ellen reakciók, ezeknek a bemutatása pedig fontos, mert példa értékük van.
Mások azt bírálják, hogy a Sorsok Háza csak az ortodox zsidóság történetét mutatja majd be. Mi a terv ezzel kapcsolatosan?
Mi egy minden tekintetben inkluzív és átfogó képet kívánunk nyújtani. A trianoni határozat és a bécsi szerződés utáni Magyarország zsidóságának jelentős része nem volt ortodox. Többségükben teljességgel integrálódottak a többségi társadalomba – ezt a meghatározást pontosabbnak is találom, minthogy „asszimilálódottak”. Legtöbben magyarul beszéltek, magyarnak vallották magukat, de mindeközben zsidók kívántak maradni. Szenes Hanna családja például meglehetősen liberális volt, mégis ellátogattak a zsinagógába jom kipurkor. De sokan az ortodoxok közül is magyar érzelműek voltak. Izraelben egyszer találkoztam egy haszid zsidóval, aki Debrecenből származott. Hosszú pajesza és kaftánja volt és azt mesélte, hogy otthon magyarul beszéltek és csak szombaton beszéltek jiddisül.
Hasonló jelenség Lengyelországban elképzelhetetlen lett volna.
Ez esetben akkor mi célt szolgál a kiszivárgott dokumentumban tervezett Auschwitzban imádkozó gyerekek bemutatása?
A bécsi döntés után sok kárpátaljai zsidó vált ismét magyar állampolgárrá. Történetükkel nem szoktak foglalkozni. Én személyesen nem vagyok haszid, de hagyományőrző vagyok. Nem akarok senkiből szentet csinálni, azonban egyik kollégám, Esther Farbstein rábukkant egy kevéssé ismert tényre. Az auschwitzi gyerekbarakkban számos kárpátaljai gyerek volt, együtt lengyel és litván gyermekekkel. Ott egy olyan rendszert alakítottak ki maguk között, hogy mindenkinek egyformán jusson étel, nem piszkálták egymást, péntek esténként vallási dalokkal és imákkal tartották egymásban a lelket.
Jómagam nem hiszek a tündérmesékben. Számomra egy történet akkor válik hitelessé, ha legalább ketten megerősítik.
Ez a történet visszaigazolódott három különböző forrásból is: Az egyik Mexikóból, másik Izraelből, harmadik Clevelandből mesélte el ugyan azt a történetet, mely szerint ezek a gyerekek, mikor meghallották, hogy ros hásáná, a zsidó újév másnapján meg fogják őket ölni, megkérték a váci Meisls rabbit, hogy fújja meg számukra a sófárt, az ünnepi kürtöt.
És hogy miért fontos ezt az egyedi történetet elmesélni, akkor is ha sajnos nem ez volt a jellemző Auschwitz mindennapjaira? Nos éppen azért, mert fontos példája ez annak, hogy a hagyományokhoz való ragaszkodás miként adott tartást, reményt és méltóságot még a legembertelenebb körülmények közt is.
Sokan a kritikusok közül, úgy tűnik, már levonták a maguk következtetését és azt mondják, a múzeum a magyar állam felelősségét akarja majd lemosni.
Nem hiszem, hogy az ehhez hasonló vádakban bárki is őszintén hinne. Valamirevaló történész ilyen törekvéshez nem adná a nevét. Az a gondolat, hogy minden 1944 márciusában kezdődött, teljességgel abszurd. Mint azt egyébként a kikerült félkész munkaanyag is részletesen kifejti, a Holokauszt ebben a formában feltehetően nem történhetett volna meg a korábbi évtizedek zsidó ellenes hangulatának, a zsidó-törvényeknek és az erősödő antiszemita politikának fertőző hatása nélkül. A náci németek nem tudták volna programjukat társadalmi ellenállás nélkül végrehajtani, és a kollaboráns Sztójay kormány közigazgatása nem járulhatott volna közre 430 ezer magyar zsidó rekord sebeséggel történő deportálásához. Külön hangsúlyt fektetünk a munkaszolgálatra, mely alapot szolgáltatott a diszkriminációnak és az erőszakos antiszemitizmusnak.
A fő cél azonban mégis az, hogy a Holokauszt történetét és morális üzenetét úgy közvetítsük, hogy az értő fülekre találjon és mindenki sajátjának érezze. Ha valaki egy olyan múzeumban találja magát, ahol az egyetlen fókusz a „kollektív nemzeti szembesítés”, akkor ez a szándék nehezen tud valósággá válni. Meg kell találnunk az egyensúlyt.
A Holokauszt olyan, mint egy fekete doboz. Ha belenézel nem látsz semmit. Azonban, ha egy kis fény vetül be, annak a – ha nem is sok, alig – 800 igaz magyarnak a fénye, akiket a Jad Vasem embermentőnek ismert el, úgy az rávilágít az emberi szabad választás erkölcsi felelősségének fontosságára és értékére. A túl sok fény azonban megvakíthat. Ez volna a szerecsenmosdatás. Az arányokat hitelesen kell érzékeltetni és megkérdezni az odalátogató diákokat: „Vajon te milyen ember akarsz lenni?”. Egy jó múzeum nem „csak oktat”, de elgondolkodtat, mely gondolkodás akár több hétig is elkíséri az odalátogatót.
Egy másik kritika szerint a víziós dokumentum egyfajta élményparkot varázsolt volna a józsefvárosi pályaudvarra. Fontosnak tartja a csúcstechnika alkalmazását ahhoz, hogy az üzenet kellő módon keresztülvihető legyen?
Szó sincs erről. Jómagam is hallottam ilyen abszurd kritikákat, mintha az lenne a cél, hogy Auschwitzot rekonstruáljuk.
Nem mondhatjuk, hogy tudjuk milyen lehetett Auschwitzban vagy a munkaszolgálatban. Fel sem foghatjuk fel az éhezést, sem a járványokat és a szenvedést sem. Nem tudjuk milyen napokig bezsúfolva lenni egy marhavagonba étel és víz nélkül. A legújabb oktatási tanulmányok ráadásul azt mutatják, hogy a történetek sokkoló bemutatása éppen hogy ellentétes reakciót válthat ki. Már csak ezért sem akarjuk a helyszíneket rekonstruálni. Azonban valahogy szükség van arra, hogy kognitív és érzelmi kapcsolatot teremtsünk a történtekkel.
Olyan megoldásokat keresünk, melyek a látogatókban együttérzést és érzékenységet váltanak ki, ugyanakkor kellően őrködnek a történtek és az áldozatok méltósága felett.
Ez a múzeum az általános közönségnek készül. Az én szakmám múzeum-történész. Ahhoz értek, hogy úgy meséljek el egy komplex történelmi dinamizmust egyszerűen, hogy közben nem csorbítom annak hitelességét. Az olyan alkotások, mint például a Saul fia általános közönségnek készültek, kiválóan teljesítik ezt a célt. Egy múzeum olyan kell legyen, mint egy könyv, egy történet, nem pedig olyan, mint egy lexikon.
Tudna mondani arról néhány szót, hol tart a koncepció kialakításának folyamata? Miken dolgoznak mostanában és vajon lesz e olyan fórum, ahol a szélesebb közönség is megismerkedhet a tervekkel?
A koncepció részleteinek kidolgozása jelenleg is folyamatban van, miközben a kialakítási terveken, a forgatókönyvön és a kapcsolódó multimédiás anyagokon is párhuzamosan dolgozunk. Egy nagyhírű, múzeumi dizájnban jártas washingtoni céggel dolgozunk együtt, miközben csúcstechnológiával készítjük a multimédiás eszközökben bemutatásra kerülő filmeket is. Jelenleg éppen az interjúk készítése zajlik. Jelenleg Magyarországon, Franciaországban, Izraelben és az Egyesült Államokban forgatunk túlélőkkel, akik első kézből adnak tanúságtételt.
A személyes történetek segítik a látogatót a történelmi „idő-utazás” során.
Ahogy korábban is mondtam, olyan múzeumot igyekszünk létrehozni, amely inkluzív és hála Istennek Köves rabbi úrral hasonlóképpen gondolkodunk erről. Ennek megfelelően az év vége felé, azt remélem előállhatunk majd újabb konkrétumokkal, hogy minél szélesebb kör bevonásával folytatódhasson a munka.