Dacára Hszi Csin-ping és Vlagyimir Putyin látszólag baráti viszonyának és az Amerika által vezetett nemzetközi rend aláásásában való érdekeik egybevágásának, Oroszország és Kína kapcsolatának továbbra is alapvető elemei a gyanú, a bizalmatlankodás és az ellenségeskedés, melyek rövidesen akár erőszakba is torkollhatnak — állítja Pravin R. Jethwa biztonságpolitikai szakértő a Begin-Szadat Stratégiai Tanulmányok Központja oldalán kiadott tanulmányában.
Júliusban történt oroszországi látogatása során a kínai elnök, Hszi Csin-ping „legjobb barátjaként és kollégájaként” üdvözölte Putyint, aki hasonló módon adott hangot Hszi iránti személyes tiszteletének.
Kijelentette, hogy a kínai-orosz kapcsolatok nemcsak, hogy „példátlanul kiváló” szintet értek el az elmúlt évek során, de hozzátette, hogy egyre inkább az „igazi, átfogó partnerség és stratégiai interakció” jellemzi azokat.
Bármit is ért az orosz elnök a „stratégiai interakció alatt” és bárhogy is fejlődtek a kínai-orosz kapcsolatok az elmúlt évtized során, könnyű abba a csapdába esni, hogy eltúlozzuk egy kialakuló orosz-kínai tengely jelentőségét a világpolitikában. Dacára Hszi Csin-ping és Vlagyimir Putyin látszólag baráti viszonyának és az Amerika által vezetett nemzetközi rend aláásásában való érdekeik egybevágásának, Oroszország és Kína kapcsolatának továbbra is alapvető elemei a kölcsönös gyanú, a bizalmatlanság.
Végül is csak ötven év telt el azóta, hogy a két eurázsiai óriás majdnem kataklizmikus háborúba keveredett — az orosz Távol-Keleten az akkor vitatott folyami határok mentén állomásozó szovjet csapatok elleni kínai támadássorozat után. Bár Moszkva visszafogta magát a Kínát érintő katonai támadások indításától, az 1969-es határütközetek a mai napig rányomták a bélyeget az orosz történelmi emlékezetre és katonai gondolkodásra.
Az Eurázsia hatalmas területein végbemenő effajta területi összecsapások nemcsak a múltban határozták meg az orosz-kínai kapcsolatokat, hanem a jövőben is ezt fogják tenni.
Ebben rejlik az egzisztenciális súrlódás, különösen Oroszország számára. Egy moszkvai stratéga szemszögéből Kína mellett — a maga másfél milliárdos lakosságával — az orosz anyaföld nemcsak lakosságában, nemzeti erejében és gazdasági hatalmában törpül el, hanem aggasztó módon katonai erejében majdnem egyenlő, így Kína tetszése szerint félemlíthet meg országokat és demonstrálhatja erejét a határvidékeken.
Jó példa erre a Dél-Kínai-tenger gyors és merész meghódítása, a vietnami, a fülöp-szigeteki és a japán-tengeri térségekbe, valamint a nyugatra való behatolásra tett könyörtelen próbálkozásai, illetve Indiával szembeni gyakori behatolások és agresszív területi igények.
A kínai harciasság egyik ilyen tette sem kerüli el az orosz tervezők figyelmét, akik — azon paradoxon ellenére, hogy Moszkvának és Pekingnek egymással szemben stratégiai érdekei vannak, hogy ellensúlyozzák Amerika hatalmát és befolyását a világügyekben — mindazonáltal kénytelenek komoly aggodalommal végignézni Kína gyors és megállíthatatlan felemelkedését a világ vezető hatalmainak sorába.
Azonban Moszkva minden titkos félelme ellenére az orosz-kínai kapcsolatok — legalábbis rövidtávon, a következő négy öt évben — valószínűleg még harmonikusak maradnak. Mindez főleg annak köszönhető, hogy Putyin elnök gondosan ápolt kapcsolata Hszivel többek között lehetővé teszi számára, hogy fenntartsa Oroszország nagyhatalmi látszatát, kínai befektetéseket vonzzon, és általánosságban véve világszínvonalú államférfi képében tetszelegjen.
Hszi emellett, bár Oroszországnál jóval erőteljesebb országot vezet a nukleáris tűzerőt kivéve, taktikai megfontolásból asszisztál ahhoz, hogy Putyin egyenlőként lépjen fel mellette az igényesen koreografált csúcstalálkozóikon. Rangos állami és baráti kitüntetéseket ajándékoz, és személyes tiszteletét mutatja az államfő részére annak érdekében, hogy biztosítsa: Moszkva legalább hallgatólagosan tartsa tiszteletben a jelenleg Peking által irányított Kína-központú eurázsiai geopolitikai rendet.
Azonban a Hszi és Putyin közötti látszólagos jó viszony és geopolitikai játszmák mellett az Oroszország és Kína által képviselt szláv és han civilizációk között mélyen gyökerező történelmi és visszatérő feszültségek szükségszerűen ismét megjelennek majd erőszakos formában a következő évtizedben.
Valójában már vannak orosz idegességre utaló jelek, melyek kiváltó okai a Kína által könyörtelenül erőltetett Selyemút kezdeményezések, a kényszerítő gazdasági gyakorlatok és a diplomáciai hízelgések Közép-Ázsia egész korábbi szovjet térségében. Noha a kínaiak eddig tartózkodtak a stratégiai-biztonsági jogok érvényesítésétől az Oroszország déli peremén fekvő geopolitikai ívben, csak idő kérdése, hogy valamely pekingi hipernacionalista tábornok ezt megtegye, amire viszont az oroszok minden bizonnyal féktelen haraggal reagálnának.
De ami valószínűleg Oroszországot a Kínával folytatott védekező háborúba vezeti majd a következő évtized előtt, az az egyre növekvő valószínűségű kínai területi behatolása lesz Oroszország Csendes-óceánnal határos ritkán lakott távol-keleti régiójába.
Az Amurtól északra és a kelet-közép ázsiai Usszuri folyótól keletre fekvő orosz területekre, melyek jelenleg a két ország által megegyezett határokat jelölik, régóta Kína tart igényt — olyannyira, hogy a kínai katonai térképen már most is kínai területekként vannak feltüntetve.
Ezen területi követelések, a népesség egyenlőtlenségével — több mint 130 millió ember él Oroszország Távol-Keletével határos három kínai tartományban, ahol a népesség becslések szerint 8 milliónál kevesebb –, valamint a lakóövezethez és a természeti forrásokhoz való hosszú távú hozzáférés biztosításának szükségességével egybevéve szinte előrevetítik,
hogy Peking előbb vagy utóbb revíziót fog követelni a cári Oroszországgal kötött 19. századig visszanyúló „egyenlőtlen” határegyezményekkel kapcsolatban.
S bár az oroszok ugyanolyan kötelesek ellenállni, nem elképzelhetetlen, hogy Kína egy ponton majd hozzáférést vagy földbérleti jogokat követel az orosz Távol-Keleten. Vagy ennek hiányában akár a kínai hadsereg egyszerűen csak átmasírozik a határon Vlagyivosztokba, Oroszország egyetlen melegvíz-hozzáférési pontjába a Csendes-óceánhoz, Kína történelmi igényét és a régióhoz fűződő jogait megpecsételendő.
Ebben a helyzetben nem világos, hogy Oroszország és Kína miként kerülheti el az elkövetkező évtized konfliktusát. Azonban úgy tűnik, Kína nem fogja feladni terjeszkedő törekvéseit és szomszédaival szembeni területi követeléseit — beleértve az orosz területeket is. Az elrettentés felelőssége tehát Putyinra vagy utódaira hárul majd a 2020-as években.
Az, hogy vajon Kína valóban elrettenthető-e növekvő eurázsiai geostratégiai ambíciói ellenére, még a jövő zenéje. Ha a jelenlegi Hszi-Putyin „románcnak” nem sikerül megakadályozni a kínai expanzionizmust, akkor a következő évtizedben háborúra számíthatunk a két atomhatalom között.
