Az, hogy miként vélekednek a húsz-harminc évvel 1944 után született művészek Auschwitzról, nem csak érdektelen, de már a felkérésük is bizonytalan alapon állt.
Nem hatódtam meg tőle, és esztétikai élményt sem okozott nekem a fiktív „Waldsee-levelezőlapok” kiállítása, melyet egy 2004-ben indított művészeti projekt keretében rendeztek meg a Ráday utcában, a 2B galériában.
A vernisszázsról, melyen a Szépírók Társaságába tömörült irodalmárok, költők és írók, „la creme de la creme” vett részt, a Neokohn is nagyrabecsüléssel írt, az emlékezés fontos gesztusának minősítette. De mint a portál szerzőjének, engedtessék meg nekem, hogy egész másként lássam a kanonizált művészek által alkotott, harminc szót tartalmazó levelezőlapokat, melyeket a magyarországi deportálások hetvenötödik évfordulóján tártak a pesti közönség elé.
Szerintem ugyanis a „Waldsee 1944” című kiállítás, a szövegeivel együtt
a legkevésbé sem állított emléket a második világháborúban elpusztított több, mint félmillió magyar zsidónak.
Ez a performance, számos hasonlóval együtt csak a közreműködésre előzetesen felkért, több mint hetven politizáló irodalmár önfényezését szolgálta, melyhez Auschwitz pusztán ürügyül szolgált.
Mi volt a résztvevő művészek célja az eredeti képeslapok művészeti alkotásként létrehozott parafrázisaival? „Érzékenyíteni” kívánták a látogatókat, hogy éljék át a szörnyű koncentrációs táborba érkezett zsidók sorsát? A Ráday utcai 2B galériában meglehetősen kevesen fordulnak meg, és akik mégis bemennek, éppen eleget olvastak már a holokausztról, átérezték a zsidók szenvedéseit.
Vagy a szervezők a kiállítás megnyitásáról szóló médiatudósításoktól reméltek, hogy hozzájárulnak „egy új, toleráns generáció” kineveléséhez? (A vernisszázsról még a Katolikus Rádió is riportot készített. Egyik munkatársuk szerint elsősorban a „bűntudat (!), és nem az uborkaszezon szolgáltatta számukra az apropót.”)
Érdemesebb persze tágabb perspektívából közelíteni a művészet és a holokauszt problémájához.
Hiszen a Waldsee 1944 kiállítás „egy koncepció mentén született”, és a Böröcz László vezette szakmai stáb egy 2004-es projektet gondolt újra a megrendezésével.
A magyarországi holokauszt hatvanadik évfordulóján indult a projekt, amikor Budapesten, a Műcsarnokban is reprezentatív kiállítást rendeztek az „Elhallgatott holokauszt – Bisterdo Holocaust – The Hidden Holocaust” címmel. Ennek Fabényi Júlia volt a kurátora, és a koncepciójának kialakításában aktívan közreműködött György Péter esztéta is.
A „Waldsee-levelezőlapok” művészeti interpretációja azóta foglalkoztatja Böröcz Lászlót, és New York-ban élő művész bátyját, Andrást, akivel együtt létrehozta a 2B alapítványt, majd a galériát. Ők ketten már vagy tizenöt éve kérnek fel művészeket, hogy fűzzenek kommentárt a levelezőlapokhoz, melyből néhány a Dohány utcában, a Zsidó múzeum gyűjteményében is megtalálható. Nem magyarázó szöveget kértek tőlük, hanem azt, hogy írják le saját viszonyulásukat a holokauszt, a deportálás témájához.
Mi a gondom ezzel a már többször bemutatott, sokat utaztatott tárlattal? Ugyanaz, mint a Műcsarnok emlékezetes kiállításával,
mely minden üldözött kisebbségről, „a zsidókról, a romákról, a politikai foglyokról, a homoszexuálisakról, értelmi sérültekről, testi adottságaikban korlátozottakról, az úgymond aszociális viselkedésű állampolgárokról” kívánt emlékezni „egy füst alatt”, azt sugallva, hogy mindazért a szörnyűségért, ami akkor történt, a mai élő nemzedékeknek, vallásukra vagy származásukra való tekintet nélkül lelkiismeret-furdalást kell érezniük.
Ezt a parttalan, posztmodern indíttatású, „narratíva-központú” holokauszt-felfogást érzékelem a 2B galéria kiállításán is, melynek már a kiindulópontja sem felel meg a történelmi tényeknek, vagyis hogy „a lapok írására az őrök kényszerítették a foglyokat, gyakorlatilag a kivégzésük előtt, akik ezekben a rövid, ceruzával írt üzenet-üdvözletekben arról biztosították az otthon maradt családtagokat, hogy épségben megérkeztek, egészségesek és minden rendben van.”
1944 április közepétől akkora zsidó tömeg áramlott Magyarországról Auschwitzba, hogy ilyen „egyéni eljárásra”, ami magában foglalta volna a figyelmes cenzúrát is, nem volt lehetőség, még az Arbeitslagerben sem.
Az újonnan érkezett deportáltak „híradása” – talán a kezdeti kivételekről eltekintve, melyekről az 1961-es Eichmann-perben egy tanú vallomást tett – úgy zajlott, ahogy azt az egykori fogoly, Róth Miklós leírta 2015-ben magyarul is megjelent visszaemlékezésében.
„Ugyanaznap volt-e vagy másnap? A blokkírnok vagy blokkfőnök rózsaszínű lapokat, egyfajta válasz-levelezőlapokat osztott ki nekünk. Minden rá volt nyomtatva a papírra. Csak rá kellett írnunk a címet az egyik, és aláírni a másik oldalon. Megfordítottam, forgattam a kezemben. Budapesten élő Margit nagynénémre gondoltam. (Glancz asszonyra, akinek leánykori neve Mann volt.) Tudtam, hol lakik. Miért gondoltam vajon, hogy még mindig ez a címe? Hittem benne. De percnyi gondolkodás után elvetettem a gondolatot, hogy leírjam. (A szöveg a túlsó oldalon azt jelezte, ’minden rendben’.)”
Vagyis az, hogy miként vélekednek a húsz-harminc évvel 1944 után született művészek Auschwitzról, nem csak érdektelen, de már a felkérésük is bizonytalan alapon állt.
Nem a mai művészek narratíváit kellene piedesztálra állítani, hanem újabb, reprezentatív bemutatót kellene rendezni a holokausztot átélt művészek alkotásaiból.
Olyat, csak sokkal bővebbet, mint amilyet S. Nagy Katalin rendezett 2004-ben a Zsidó múzeumban, és amire kisebb figyelem irányult, és jóval kevesebb pénzt fordítottak, mint a nagyszabású műcsarnoki kiállításra.
És ha már a „véleményformáló” médiáról van szó: miközben a 2B galéria kiállítói, a „magasan jegyzett” írók és esztéták lelkesen méltatják egymás „érzékenyítő” munkásságát, valahogy elkerülte a figyelmüket a Debrecenből deportált Roth Miklós fantasztikusan érdekes, szociográfiának is beillő emlékirata, a Tizenhat évesen Auschwitzban. Erről az egyetlen, igaz, szuperlatívuszokban fogalmazó recenzió 2016 elején az általuk már hosszabb ideje „nem-létezőnek” tekintett Magyar Hírlapban jelent meg.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.