Az egyetemes emberi jogok vallása saját forrásvidékét, a nyugati kultúrát veszi célba, és természetesen először a zsidóságot.
Van egy vallás, amelynek papjai a legtöbbször híján vannak bárminemű teológiai képzésnek. Dogmatikává merevedett világnézete legfeljebb nyomokban tartalmaz spirituális összetevőket, hittételeit mégis a történelmi egyházakat meghazudtoló eredményességgel terjeszti világszerte. Ezeket aztán mind könyörtelenebb következetességgel számon is kéri mindenkin, aki nem elég erős és gátlástalan ahhoz, hogy semmibe vegye kéretlen közeledését.
Ilyenek viszont egyre többen vannak, mi több, most már nem csak azok körében, akiknek a kulturális-történelmi háttere amúgy sem tenné lehetővé, hogy az absztrakciókban megfogalmazott, és a kizárólagosság igényével fellépő követeléseit akár csak fontolóra vegyék, hanem azok között is, akik a hitelvek jelentős részét elfogadják ugyan, de az azokat törvénnyé emelő akarat totalitásra törő hajlamaitól megrettenve, kénytelenek teret engedni a felmerülő kételyeiknek.
Az elvileg az egyetemesség igényével fellépő emberi jogok vallása ezért az emberi szabadságot messzire kerülő, elnyomó rezsimek reménytelen ostromlása helyett neurózisában a könnyebb célpontnak tűnő demokraták felé fordul. Támadásaival saját forrásvidékét, a nyugati kultúrát veszi célba, és az évezredes gyakorlat csábításának engedve, az ember Isten előtti egyenlőségét először megfogalmazókat. Természetesen a zsidókat.
Azt már megszokhattuk, hogy a felvilágosodás legradikálisabb élharcosai – tulajdon gyermekei, az emberiség ellen elkövetett, állítólagos főbenjáró bűnei miatt – legszívesebben az általuk egyébként tagadott Teremtőt is törvényszék elé idéznék. A hit „hivatalos” emberei azonban eleddig legfeljebb az égi bíróságra asszociáltak az Örökkévaló kapcsán, aki a Mennyekben és mint Legfelső Bíró, és nem a lenti világban, mint az ítéletére váró vádlott foglal helyet. Csakhogy az előző évben a Rabbis for Human Rights (Rabbik az emberi jogokért) elnevezésű progresszív zsidó szervezet a Váérá hetiszakaszhoz írt kommentárjában
magát az Örökkévalót állította a vádlottak padjára, méghozzá a politikai korrektség krédója szerinti egyik legbotrányosabb tettért, a hátrányos megkülönböztetésért. Ám, amint hamarosan látni fogjuk, valódi bűne jóval több ennél: népirtás az egyiptomiak ellen.
Emlékeztetőül, a tórai szakasz az Egyiptomból való kivonulás történetét taglalja, amelynek kapcsán Isten ígéretet tesz Mózesnek és rajta keresztül Izrael gyermekeinek, hogy kivezeti őket szolgaságuk földjéről, majd megváltja és saját, választott népévé teszi közösségüket, végül beviszi az arra érdemeseket az Országba. Az igazi probléma azonban a liberális csoportosulás szerint úgy tűnik, az, hogy Isten az akaratával való szembeszegülésre válaszul egy sor csapással sújtja az egyiptomiakat. Csak az egyiptomiakat. Ehelyütt elég egyetlen példa:
És különbséget tesz az Örökkévaló Izrael nyája és Egyiptom nyája között, és nem fog elhullani mindabból, ami Izrael fiaié, semmi. És az Örökkévaló szabott határidőt, mondván: Holnap teszi meg az Örökkévaló ezt a dolgot az országban. Az Örökkévaló megtette ezt a dolgot másnap és elhullott az egyiptomiak minden nyája; Izrael nyájából pedig nem hullott el egy sem. Fáraó pedig elküldött és íme, nem hullott el Izrael nyájából még egy sem; és konok maradt Fáraó szíve és nem bocsátotta el a népet. (2Mózes 9. 4-7.)
Márpedig az írást jegyző női rabbi, Dr. Iris Yaniv szerint a szövegben rejlő teológiai probléma, jelesül az Izrael fiai és az egyiptomiak közötti megkülönböztetés, megengedhetetlen. Amint arra a szerző, Yotam Tolov ügyvédre, a Bezchut nevű, fogyatékos személyek jogvédelmével foglalkozó szervezet ügyvezető igazgatójára hivatkozva kiemeli, a diszkrimináció alaptalanul különböztet meg embert és embert, így rögtön el is választja őket egymástól.
Ám az ilyenformán megvalósuló kirekesztés valójában csak elfedi a megkülönböztetések valós okát, ezt „természetesen jelentkező”, ezáltal elkerülhetetlen és megváltoztathatatlan okokra hivatkozó magyarázatokkal helyettesíti, miközben gondosan elrejti a megkülönböztető félnek a diszkrimináció nyomán keletkező előnyeit is.
Márpedig – hangsúlyozza –, ha a megkülönböztetés valós természete nyilvánvalóvá válik, az óhatatlanul kérdéseket vet fel, ilyen módon megkezdődhet az elnyomó struktúra összeomlásának folyamata. Yaniv éppen ezért jobban szeretné, ha egyáltalán nem érték volna csapások az egyiptomi népet, csak azért, mert Isten ezt így látta jónak. A megkülönböztetés – ahogy mindig, úgy ezúttal is – igazságtalansághoz vezetett. A legkevesebb, amit ezek után tenni lehet, hogy írásával felhívja a figyelmet a súlyos jogsértésre.
Ha belegondolunk, valójában mi is folyamatosan megkülönböztetünk. Így teszünk, amikor valakit az általunk érvényesnek gondolt feltételrendszert követve felveszünk saját cégünkbe, netán az általunk igazgatott iskolába, vagy amikor egyeseket beengedünk a lakásunkba, míg másokat minden erőnkkel igyekszünk távol tartani a belépéstől.
Csakhogy az így felfogott, és az önként vállalt felelősségünkből, illetve a magántulajdonhoz fűződő, alkotmányos jogunkból eredő diszkrimináció nem más, mint értékítélet. Amely ezért azt is feltételezi, hogy lehetséges megkülönböztetést tenni helyes és helytelen, hasznos és haszontalan, építő és romboló, előremutató vagy éppen a kitűzött célokat hátráltató viselkedések, döntések között.
Igen ám, de a posztmodern felfogás szerint nem létezik egyetemesen igazolható, ezért mindenkire egyformán érvényes hierarchia a különböző értékrendszerek, társadalomképek és a jóra vonatkozó felfogások között. Ez nem csupán a kérdéses rabbik felháborodását magyarázza, de a jog világára vonatkoztatva is hordoz számunkra mondanivalót.
Az emlékezetünkbe idézi azt a folyamatot, amelynek eredményeként a korábbi, az Isten akaratán, vagy ha úgy tetszik, a természet örök rendjén alapuló, ezáltal a helyest és az igazságost az emberi értelem által felismerhetőnek tételező, de az ember elismerésétől nem függő természetjogi felfogást fokozatosan felváltotta az éppen hatályos jog mindenhatóságába vetett hit, vagyis a pozitív jog uralma.
Másképpen, míg korábban egy jog megalkotása az örök, változatlan természetjogi elvekkel és az ezekkel összefüggő emberképpel való összeegyeztethetőségén múlott, ma már a hatályba lépő jog tartalma pusztán az ember akaratától függ.
A szemléletváltás nyomán a klasszikus közösségelvű, a kötelességekre és a társadalmi rend fenntartására fókuszáló gyakorlat a szabadon választható identitások individuális alapú, és jogosultság-orientált új világának adta át a helyét.
Így miközben az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának 1948. december 10-i elfogadása óta eltelt időben világhódító útjára indult emberi jogi rezsim tagadja egy, a vetélytársainál jobbnak, teljesebbnek ítélt, ilyen módon meghatározó életfelfogás és egy ehhez kapcsolódó emberkép létjogosultságát, aktivistái folyamatos politikai küzdelmet vívnak az általuk egyedül elfogadhatónak gondolt társadalmi viszonyok megvalósításáért.
Másképpen fogalmazva, ők is egy, a többinél általuk jobbnak vélt megközelítés mellett szállnak síkra.
A belső ellentmondások azonban ezzel még nem értek véget. Az emberi jogok elszánt harcosai kérlelhetetlen ellenségei minden hierarchikus viszonynak, hiszen ezekben egyedül az elnyomás újabb és újabb eszközeit képesek látni, a felelősségek és a kompetenciák észszerű megosztását sohasem. Ebből következően hajlamosak mindenütt elnyomást felismerni, ott is, ahol mások csak olyan, jogilag szabályozott, aszimmetrikus kapcsolatokat érzékelnek, mint amilyen szülő és gyermek, tanár és diák vagy főnök és beosztottjai viszonya. Így viszont – ahogy a gyakorlat is igazolja – a súlyosan igazságtalan, így azonnali közbeavatkozást igénylő élethelyzetek köre folyamatosan nő.
Az egyén felszabadítása a társadalmi viszonyok alól ráadásul idővel magukat a társadalmi viszonyokat számolja fel. Az emberek együttélését biztosító hagyományos funkciók állandó gyengítése, és az élet lényegét illető valamennyi felfogás egyenértékűvé emelése ugyanis hosszabb távon a végletekig atomizálja a társadalmakat és a közös érdekek kiaknázását lehetetleníti el.
„Minden ember szabadnak és jogokban egyenlőnek születik és marad” – írja a francia forradalom után, 1789 augusztusában létrejött Emberi és polgári jogok nyilatkozata. Ám ha emberi jogokkal felruházva jövünk a világra, ráadásul ezen jogaink mindentől függetlenül meg is maradnak, akkor mi értelme van harcolni értük? Vagy, ha a társadalom áskálódása miatt ezen elidegeníthetetlen jogaink jelenleg mégsem nyilvánvalóak, elég, ha a jogalkotás hagyományos folyamata helyett egyszerűen deklaráljuk a létezésüket és máris életre kelnek? Esetleg ehhez előbb meg kell szüntetnünk a jelenlegi viszonyokat? De akkor milyen körülmények között fognak egyáltalán érvényesülni az emberi jogaink?
Továbbá, miért nem elég, ha a különféle társadalmi problémákat és feszültségeket a már létező jogok következetes számonkérésével és a hagyományos közösségi intézmények erősítésével és javításával próbáljuk megoldani, vagy legalább enyhíteni? Ugyanígy nehezen megválaszolható kérdés, hogy az emberi jogok abszolút jogosultságtól és minden feltételtől, körülménytől függetlenül illessenek-e meg valamennyiünket, vagy ehhez esetleg valamilyen, a közösségünk felé irányuló, alapvető kötelezettségeket is teljesítenünk kell? Ahogy arról korábban már volt szó, a jelenleg uralkodó felfogás szerint ez utóbbira nincs szükség.
Ugyanakkor erős a gyanú – és a tapasztalatok is ezt mutatják –, hogy ez a gyakorlat előbb-utóbb mindenütt azt eredményezi, hogy egész csoportok válnak más csoportok támogatásának kiszolgáltatottjaivá, méghozzá valós teljesítmény nélkül.
Ez pedig egészen biztosan különböző csoportok szembeállásához, ezáltal az emberi jogok modern felfogását vallók által valamiféle célként mégiscsak megjelölt társadalmi kohézió, illetve szociális integritás további bomlasztásához vezet.
A példánkra visszatérve nehéz elképzelni, miért kellene felülbírálni a józan észt, illetve a jóról és rosszról alkotott hagyományos tudásunkat. Hacsak azért nem, mert az egyiptomiak társadalmát meghatározó szokások, legyenek bármilyen szokatlanok is, feltétlen védelmet érdemelnek. Akkor viszont jogosan merül föl a kérdés: milyen alapon próbáljuk rákényszeríteni az általunk vallott és univerzálisnak gondolt értékeket (az emberi jogokat) olyan társadalmakra, amelyek ezekben egyáltalán nem hisznek?
Nem beszélve arról, hogy amennyiben hiszünk a plurális jogrendek, ebből következően az emberi jogok koncepciójától teljesen idegen felfogásokat vallók egymás mellett élésében – és valljuk be, a világ kultúráinak jelentős része ma ebbe a kategóriába tartozik – akkor hogyan lehetünk képesek ezenközben az emberi jogok univerzális eszméjében is teljes szívünkkel hinni?
Tovább megyek. Ha mégis töretlenül valljuk az emberi jogok doktrínáját, miért alkalmazunk kettős mércét, visszarettenve az emberi méltóság mindenhatóságát tagadó rezsimektől, hogy doktriner tehetetlenségünket az Örökkévalón és az Izraelhez hasonló demokratikus államokon kérjük számon? Következetesen apartheid, náci elnyomásként jellemezve a működésüket, ahogy a Rabbis for Human Rights is tette számos alkalommal az elmúlt évek során.
Végül a talán legfontosabb kérdés: ha rabbiként hiszek a megváltoztathatatlan és örök Igazságban, akkor miért cserélem le azt egy, az aktuális társadalmi állapotoktól és szellemi áramlatoktól függő, ezért szükségképpen korlátozott és időleges jogi felfogásra? Ha pedig inkább ez utóbbi mellett teszem le a voksom, miért ragaszkodom ahhoz, hogy továbbra is rabbinak hívjam magam?
Az írás eredetileg az Egység magazin 104. számában jelent meg.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.