Koller Margit és Manuel F. Contreas kiállítása a hétköznapi emberekkel foglalkozik, olyanokkal, mint mi, akik szeretnének boldog, teljes életet élni. Interjú.
„A szürmodernitás világa nem egyezik meg pontosan azzal a világgal, amelyben úgy gondoljuk, hogy élünk, mert olyan világban élünk, amelyet nem tanultunk még meg a megfelelő módon szemlélni. Ismét meg kell tanulnunk a teret elgondolni.”
– kezdi Marc Augé szavaival bemutatkozását Koller Margit képzőművész.
Add tovább című kiállítása – amelyet művésztársával, Manuel F. Contreas operatőrrel hozott létre – már csak néhány napig, április 19-ig látható a 2B Galériában.
A két alkotó a Magyar Képzőművészeti Egyetem Doktori Iskolájának hallgatói. Koller szobrászként az anyag megformálásával, Contreas pedig az operatőrök lencséjén keresztül látott képpel meséli el történeteit. Mostani rendhagyó közös kiállításuk azt is megmutatja, hogyan kapcsolható össze ez a két, látszólag egymástól teljesen eltérő művészi ágazat.
Koller Margit installációja személyes emlékekből és élményekből táplálkozik. Alkotásaiban megtaláljuk a fiatal lány zsidó identitását és a 21. század modern kortárs művészetének legkardinálisabb elemeit is. A kiállítás kapcsán (de nem csak arról) Koller Margittal beszélgettünk.
Mi inspirálta a kiállítás témáját?
A tárlat fókuszában a személyes emlékezet és a hivatalos történelmi narratívák távolságainak, valamint összeéréseinek vizsgálata áll. A hivatalos történetírást ugyanis minden korban az adott politikai tekinteten keresztül szűrik. Teljesen objektív történetírás nem létezik, ráadásul időről időre minden újraíródik. Ezért sokan úgy gondolják, hogy a személyes narratívákat is fel kell hozni a víz felszínére, hogy árnyalják az éppen soron lévő, divatos elméleteket.
A történelmi emlékezet nagyon kényes dolog; lehet-e egyáltalán konszenzus olyan történelmi tragédiák, sorsdöntő pillanatok kapcsán, amikor egy egész társadalom kifordul addigi mindennapjaiból, amikor az egyének élete generációkra előre vetítve transzformálódik, ha tetszik nekik, ha nem? Ha egy közösség ideológiai konszenzusra jut a kollektív emlékezetével kapcsolatban, az számomra azt sugallja, hogy abból valakiket, akár tömegeket szorítanak ki.
Mert a történelmet nem lehet mindenkinek ugyanúgy megélni.
Ha a hétköznapi emberek szintjén nézzük – és ez a kiállítás a hétköznapi emberekkel foglalkozik, olyanokkal, mint mi, akik szeretnének boldog, teljes életet élni –, ugyanaz az esemény teljesen máshogy hat ki az egyénekre és családokra a rangjuk, foglalkozásuk, nemük, koruk, nemzetiségük, stb. függvényében.
Ki az, aki eldönti, eldöntheti, hogy a sok különböző tapasztalatra mostantól ugyanúgy kell emlékezni, mintha mindenki ugyanúgy élte volna meg?
A közös nevező megtalálása egy össztársadalmi narratívában mégsem tehető zárójelbe, muszáj határokat és minimumpontokat találni a közösségi identitás stabilizálása végett; ez egy nagyon összetett kérdés.
A mi célunk Manuel F. Contrerasszal az volt, hogy a kiállítótérben személyes történetek hangozzanak el, szubjektív élmények különböző politikai fordulatokról, legyen az egy dél-amerikai ország autoriter hatalmi rendszere elől elmenekült ember története, vagy a saját családom zsidó ágának 20. századi hányattatásai.
Mik a következményei annak, ha valaki elmenekül szülőhazájából, vagy ha minden ellene szóló érv ellenére mégis marad? Ezt próbáljuk meg körbejárni az elmesélt történeteken keresztül, ítélkezések nélkül. Azt hozza meg mindenki maga, miután hazament a kiállításunkról.
Mennyire jelentett gondot, avagy éppenséggel segítséget az, hogy ketten hozták létre a kiállítást?
Engem mindig inspirál, ha együtt dolgozhatok más művésszel vagy adott esetben művészekkel. A közös munka során van mód reflektálni egymás gondolataira és készülő műveire, így egy projekt után már mindenképpen úgy „válunk el”, hogy hatással voltunk egymásra, és ez csodálatos érzés, nagyon inspiráló számomra.
Ez most is így volt. Manuel F. Contreras hat éve költözött Kolumbiából Magyarországra, jelenleg együtt tanulunk a Magyar Képzőművészeti Egyetem Doktori Iskolájában. Sokat beszélgettünk a szakmáról, és bár ő dokumentumfilmes-operatőr, én pedig szobrász vagyok és installációkat csinálok, elkezdtünk együtt dolgozni. Én az embert körbevevő tér észlelésével, a térélmény kulturális és antropológiai hatásaival foglalkozom, mostanában a belakott térre, a lakásra, az otthonra fókuszálva. Ebből kiindulva készítettük 2018 májusában az első közös munkánkat, a Helytelen gyakorlatokat.
Lementünk együtt Zalaszegvárra, ahol a kiállításon is fókuszba állított családi birtokunk volt, mielőtt az oroszok felgyújtották a kúriát 1945-ben, majd a kommunisták elvették az egész birtokot. Itt forgattuk le ezt a videót. Ebből a kooperációból jött aztán később a lehetőség Varga Tünde esztétán keresztül, hogy csináljunk egy közös kiállítást a 2B Galériában. Tehát majdnem egy évünk volt kitalálni és felépíteni a közös koncepciót. Ez az év egy rendkívül izgalmas időszakot ölelt át számunkra.
Kiket szólítanak meg elsősorban?
Nehéz kérdés, mert a kiállításon kevés a falra akasztott kép, vagy a körbejárható szobor. Annál több fotó, videó, videóinstalláció, objekt és installáció található.
Ezért úgy gondolom, hogy a tárlat azoknak szól, akikben ott bujkál a nyitottság és kíváncsiság az új formákra, illetve akiket érdekelnek a történelem árnyalatai, a személyes narratívák, az egyén küzdelmei és megpróbáltatásai a hatalommal szemben.
Ezek olyan mindenkori és visszatérő küzdelmek, amikből sokat lehet tanulni.
Eddigi alkotásaiban milyen mértékben jelent meg a zsidóság, a zsidó múlt és kultúra?
Távolról közelítve a munkáimban leginkább az időről, a térről, a szabadság és a korlátoltság, a végtelen és a kicsinység ellentmondásos érzetéről próbálok vizuálisan megfogalmazott kérdéseket feltenni. Konkrétabban az utóbbi pár évben kezdtem el az anyai nagymamám történetei alapján rekonstruálni a családi múltamat, mégpedig azért, hogy megszilárdítsam a saját identitásomat saját magam előtt.
Nagypapám édesanyja, Wendt Mária volt az egyetlen művész a családban (bár sosem találkoztunk), így a figyelmem először rá irányult, vele foglalkoztam, és az ő, mint zsidó nő lehetőségeivel a 20. század közepén.
Majd, ahogy belemelegedtünk nagymamámmal a történetekbe, megosztotta velem a saját édesanyja, Lázár Ilona naplóját és verseit, leveleit, ami lehengerlő hatással volt rám; ezekből a szövegekből állítottam össze az új videóm, a Mondd el lányaidnak forgatókönyvét is.
Így azt mondhatom, hogy a zsidósággal való foglalkozás ezen a két női felmenőmön keresztül vált számomra igazán közelivé, mint a szellemi origó, ahonnan jövök, ahonnan származom, amire még ráláthatok.
És hogy mennyire meg akarják mondani mindig, hogyan legyen az ember jó zsidó, vagy épp igazi magyar, hogyan legyen ideális nő, jó anya, stb., ez foglalkoztat most.
Hogyan éli meg ezt a zsidó örökséget?
Ellentmondásosan. A családom zsidó ága a 2. világháború környékén kikeresztelkedett, majd egy ideig titokban tartották zsidó identitásukat – mint ahogy ez oly sok magyar zsidó családdal történt. Édesanyám is tinédzserként tudta meg, hogy zsidó, így mi nem tradicionális zsidó családként szocializálódtunk, én is meg vagyok keresztelve.
Anyukámnak nagyon fontossá vált felnőttként a zsidó hagyomány, mondhatni „visszatért”, amikor én tini voltam, nekem pedig nagyon meghatározó az, amit ő gondol a világról – ez a kiállításon szereplő videóból is kiderül.
Én azonban nem tudok se nacionalista, se vallásos módon közelíteni ehhez. A szabadság és a végtelen értésének vágya, mint szellemi kapocs, a tudásvágyból fakadó vitatkozás öröme megnevezhető és megélhető számomra, de nagyon nehéz erről úgy beszélnem, hogy ne jusson eszembe: ugyanilyen ember, aki nem zsidó. Én még önmagammal is folyton vitában állok!
Izrael helyzete milyen mértékben van jelen a mindennapjaiban?
Érdekes tapasztalat volt számomra, amikor a Taglit Birthright Israel program keretében egy olyan határ menti kibucban jártunk, ahol egy nagyon radikális, militarista (az USA-ból Izraelbe költözött) polgárral angolul beszélgethettünk. Elég kemény dolgokat mesélt. Ez a mi érzékeny, európai lelkünkből rengeteg – sokszor dühös – kérdést váltott ki, amire ő örömmel válaszolt.
Azt is mondta, hogy mi, a diaszpórában élő zsidók bárányok vagyunk, ő pedig itt a farkas. És hogy ő vállalja, hogy farkas, azért, hogy megvédje a bárányokat is. Ez azóta is visszhangzik bennem, és lehet, hogy ez egy luxus, hogy bárányként éljek – de termékeny luxus. Mert nem vagyunk ugyanolyanok.
Én itt fürdőzöm abban a luxusban, hogy az amúgy homogén látszatot felvenni próbáló Magyarország mennyire heterogén. Körbevesz a multikulturalizmusnak egy olyan gyümölcsöző és idilli hangulata a Doktori Iskolában, ahol a világ minden tájáról érkeznek doktoranduszok ösztöndíjjal nálunk tanulni, Indiából, Kolumbiából, Thaiföldről, Iránból, Szíriából, stb., és mind kíváncsiak egymásra és ránk is.
Izraelben nehezen képzelem el azt, hogy egy iráni performansz művésznővel együtt beszéljük meg az élet nagy dolgait, egy pohár bor mellett. És ez számomra csodálatos, még ha ez egy burok is – itt létezni.
A 2B után hol lesz még látható ez a kiállítás?
A kiállítás ilyen formában nem lesz máshol látható, mert az installációm szponzoráció nélkül nem épülhetett volna fel; az a téglafal például, amit a Téglárium támogatásával itt, erre a kiállításra építettem fel, és amely magában foglalja a tárgyaimat, képeimet, a finisszázs után lebontásra kerül, majd fotódokumentáció formájában él tovább.