A mintegy 900 ezer, Bangladesben élő rohingja menekült ellátására 920 millió dollárra lesz szükség az idén – közölték ENSZ-ügynökségek, amikor közzétették felkérésüket adományozói támogatásra.
A segélyezésre szánt költségvetés jelentős részét az alapvető emberi szükségletek, úgymint étel, víz, egészségügy, lakhely biztosítására szánják. Mindemellett ahhoz is pénzügyi forrásokra van szükség, hogy megvédhessék a menekülteket a betegségektől és a szexuális erőszaktól, valamint oktatást biztosíthassanak számukra – derül ki az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága (UNHCR) és a Nemzetközi Migrációs Szervezet (IOM) közleményéből.
Az idei segélyezési felkérés valamivel kisebb, mint a tavalyi 950 millió dollár összegű. Akkor az ENSZ-ügynökségek által kért pénzösszeg 69 százaléka jött össze felajánlásokból.
Tavaly a segélyszervezeteknek sikerült csökkenteni az alultáplált menekültek arányát, továbbá tevékenységük révén 89 százalékosra nőtt az oltottság aránya, emellett javítottak a menekültek lakhatási körülményein.
Az UNHCR hangsúlyozta, hogy a rohingja menekültek rendkívül bizonytalan helyzetben vannak mindaddig, amíg nem térhetnek haza.
Filippo Grandi menekültügyi főbiztos ismételten felszólította Mianmart, hogy mielőbb tegyen lépéseket a több évtizede tartó válság okainak kezelése érdekében, továbbá arra is felszólította a dél-ázsiai országot, hogy biztosítson biztonságos körülményeket a rohingják részére.
2017 augusztusa óta a nyugat-mianmari Arakán államból csaknem 750 ezer rohingja muzulmán menekült át a szomszédos Bangladesbe, miután a mianmari hadsereg – saját megfogalmazása szerint – tisztogató műveletekbe kezdett, azt követően, hogy rohingják mianmari biztonsági állásokat támadtak meg. Az ENSZ emberi jogi szakértői népirtásként írták le a történteket. Ezt megelőzően körülbelül 200 ezer rohingja menekült át Bangladesbe.
A rohingják többsége főként a nyugat-mianmari Arakán államban él, és a világ egyik legüldözöttebb kisebbsége. Néhány szakértő úgy véli, hogy őshonosak a térségben, mások szerint a bengáli területek brit gyarmatosítása idején, majd Burma (a későbbi Mianmar) 1948-as függetlenedése és az 1971-es bangladesi függetlenedés után érkeztek a régióba.
Hiába élnek generációk óta Mianmar területén, ez utóbbi vezetése továbbra is illegális bevándorlóknak tekinti őket. Az 1982-ben elfogadott mianmari állampolgársági törvény sem ismeri el etnikai csoportként, és gyakorlatilag megfosztja őket az állampolgárságtól. A kisebbség tagjai naponta kénytelenek diszkriminációval szembesülni: nincs tartózkodási engedélyük, nem gyakorolhatják szabadon a vallásukat, sőt mozgásukban is korlátozzák őket.