A 2014 utáni ukrán haderő-modernizálás sikere paradox módon az orosz aggodalmakat igazolja. Robert C. Castel elemzése.
Az ukrán hadsereg reformja nem ausztrál vagy szingapúri, hanem NATO támogatással történt. Az új, küldetésorientált katonai vezetési paradigma — Auftragstaktik –, a NATO paradigmája.
Amit 2014 után az oroszok kibontakozni láttak, az egy 250 ezer fős, de facto NATO hadsereg kiépítése néhány száz kilométerre a fővárosuktól.
Mindez egy olyan állam birtokában, amelyik joggal támaszthat területi (vissza)követeléseket Oroszországgal szemben.
Az oroszok szemszögéből nézve a dolgot az invázió egy preventív háború, hasonló Izrael 1956-os háborújához Egyiptom ellen. Abban az esetben is egy gyors haderőfejlesztési program, a csehszlovák fegyverügylet volt a casus belli.
Mindez természetesen nem adhat morális igazolást az agresszióhoz, és az elkövetett atrocitásokhoz.
Ha viszont hideg racionalitással nézzük a sakktáblát,
az események ismeretében el kell ismernünk, hogy az oroszok aggodalmai nem voltak megalapozatlanok.
Persze nem kizárható, hogy a téves helyzetértékelés optimizmusához a „most, vagy soha” pesszimizmusa is társult.
A nagystratégia szintjén helyesen mérték fel a pályát, de a hadműveleti szinten nem.
Ha a támadás fő mozgatórugója a félelem volt, és nem a területi terjeszkedés csábítása, akkor ez sokat elmond azzal kapcsolatban, hogy az oroszok milyen végletekig lesznek hajlandóak elmenni ebben a konfliktusban.
Az ukránok számára a tragikum abban rejlik, hogy ami 2014-óta történt, az a biztonsági paradoxon iskolapéldája.
A törekvés az ország védelmének a megerősítésére, a haderő fejlesztéssel és a közeledéssel a NATO-hoz paradox módon éppen a biztonság elvesztéséhez vezetett.
