A holokausztnak két központi kérdése van: miért és hogyan történt. Egy nemrégiben megjelent könyv, az A vég nélküli éjszaka: A zsidók sorsa a németek által megszállt Lengyelországban című könyv, amelyet Jan Grabowski történész és Barbara Engelking, a varsói Lengyel Holokausztkutató Központ igazgatója szerkesztett, bemutatja, hogyan hajtották végre a németek az úgynevezett „végső megoldást” Kelet-Európában – nevezetesen a helyi nem zsidó lakosság segítségével – olvasható a Tablet magazinban.
Az összes zsidó felkutatására és meggyilkolására irányuló német erőfeszítés hatalmas, három kontinensre kiterjedő vállalkozás volt. A németek és kollaboránsaik Észak-Afrikától Norvégiáig üldözték a zsidókat. Nyugaton a Csatorna-szigetekről deportálták a zsidókat a halálba, keleten pedig a Kaukázusban vadásztak a zsidókra.
Lengyelország volt a mészárlás központja. A holokausztban megölt 6 millió zsidóból mintegy 3 millió lengyel zsidó volt. A vizsgált nyolc lengyel megyében 108 149 zsidó élt az „Aktion Reinhardt” 1941-43-as tömeges gyilkosságai előtt. Az Vég nélküli éjszaka annak a 9543 zsidónak a sorsát vizsgálja, akik túlélték ezt a tömegmészárlást. A háború végére mindössze 2387-en maradtak életben.
A németek a holokauszt utolsó szakaszát – a tömeggyilkosságok első hullámainak túlélőinek megsemmisítését – Judenjagdnak (zsidóvadászat) nevezték el. Ez egy közös vállalkozás volt, amelyben a németek, a lengyel hatóságok és a zsidók közelében élő lengyelek vettek részt.
A cikk leírja, hogy a könyv nyolc esszéje mikrotörténeti megközelítést alkalmaz, türelmesen átvizsgálja az ellentmondásos és nehézkes forrásokat, hogy leírja az egyes zsidók sorsát. Az egyik mikrotörténeti technika a bizonyítási hézagok feltűntetése, ami arra kényszeríti az olvasót, hogy szembesüljön a gyilkosságból és a büntetlenségből eredő tanúvallomások és feljegyzések hiányával. Megtudjuk például, hogy Władysław Węgrzyn, a Honi Hadsereg (Lengyelország fő ellenállási csoportja) tagja beleegyezett, hogy elrejtse Sabina Blaufedert és Genia Rabert, a háború előtti ismerősöket. Węgrzyn később elárulta a nőket. Nem tudni, hogy miért.
A németek olyan ellenőrző rendszert szerveztek, amely terrort terjesztett az egész lengyel vidéken, egy olyan rendszert, amely azon alapult, amit Engelking és Grabowski „német törvény és törvénytelenség” kifejezéssel illet. A falusi biztonsági apparátus szökött szovjet hadifoglyokat és parasztokat is célba vett, a félelem és a halál hálóját szövögetve. A német terror sötét erőket szabadított fel a lengyel és ukrán társadalmakban.
Miközben a németek elpusztították a lengyel nemzetet, sok lengyel kihasználta a zsidók elleni támadást arra, hogy leszámoljon, meggazdagodjon, nacionalista és antiszemita politikát folytasson, vagy hogy zsidó barátai és szomszédai kárára túléljen.
A mikrotörténelem, ahogy a neve is mutatja, különösen hatékonyan képes egyes epizódok részletes rekonstruálására. Grabowski például óráról órára részletezi a węgrówi gettóban 1942. szeptember 21-én, jóm kipur napján – ugyanazon a napon, amikor a varsói gettóból a végső tömeges deportálás történt – történt zsidógyilkosságokat.
Tomasz Frydel hasonlóképpen elemzi a lengyel vidéken a német megszállás által elindított társadalmi dinamikát. A németek brutálisan megtorolták a zsidóknak segítő lengyelek egy részét, kihasználva ezzel a lengyel félelmet. A németek és a lengyel rendőrség néha megölték azokat a lengyeleket, akik zsidókat rejtegettek, ami viszont más lengyeleket arra késztetett, hogy megelőzésképpen meggyilkolják az általuk rejtegetett zsidókat – akár saját kezűleg, akár úgy, hogy feladják őket.
Dagmara Swałtek-Niewińska Wojciech Gicala példáját hozza fel, aki megkérdezte a faluvezetőjét, hogy mit tegyen a Pinkes család 18 hónapos zsidó csecsemőjével, akit ő bújtatott. Egy lengyel rendőr lelőtte Gicalát és a gyermeket.
A cikk szerint a könyv létfontosságú szolgálatot tesz azzal, hogy eloszlatja a zsidókról mint passzív áldozatokról és a lengyelekről mint megmentőkről szóló összefüggő lengyel mítoszokat. A Tablet szerzője szerint az a mese, hogy a zsidók csendben mentek a mészárlásba, erkölcsileg felmenti a lengyeleket a beavatkozás elmulasztása alól. Mint máshol Európában, a helyi nem zsidók is kitaláltak meséket, hogy kivonják magukat a történelemből. Sokan később azt állították, hogy nem tudták, mit okoztak a németek a zsidóknak. Vagy azt állították, hogy a németek mindig megölték azokat, akik segítettek a zsidóknak, ezzel mentegetve a segítségnyújtás hiányát.
Hasonlóképpen, Lengyelországban, mint máshol Európában, szándékos politikát folytatnak a nem zsidók szerepének hangsúlyozására a zsidók megmentésében. Grabowski a háborús Lengyelország tágabb kontextusának hiányában a mentésről szóló ilyen vitákat „tévhitnek és a történelem félremagyarázásának” nevezi.
Kevés lengyel volt hajlandó segíteni a zsidóknak, és akik mégis, azok is elszenvedték a lengyelek fenyegetéseit és néha megtorlását, beleértve a gyilkosságot is.
Az esszék a leleményességről és az elszántságról szólnak azokban a falvakban, erdőkben vagy munkatáborokban, ahol a zsidók példátlan katasztrófát éltek át. Az élelemszerzés nehéz volt, a nem zsidók gyakran ellenségesek voltak. Złoczów megyében csak egy jól kidolgozott bunker maradt fenn, amelyet egy ház alapja alá építettek, és amelyhez egy kút is csatlakozott. Kevesen rendelkeztek ilyen eszközökkel.
Az ellenállás egy figyelemre méltó epizódja a délkelet-lengyelországi Dulecki erdőben élő Yochanan és Abraham Amsterdamtól származik. A szefárd származású Amszterdam család az erdő közelében birtokolt földet, kocsmájuk volt, és pénzt adtak a helyi katolikus egyháznak. Yochanan Amsterdam írta „Az erdő tíz parancsolatát” arról, hogyan kerüljük el a veszélyeket. Tevékenységük csúcspontján az Amsterdamok 60 zsidónak nyújtottak menedéket. Végül a német-szovjet front elérte rejtekhelyük szélét. 1944. november 27-én az amszterdami csoport utolsó 48 tagja a szovjet állások felé menekült. Miután átkeltek egy aknamezőn, és dacoltak a németek és a szovjetek lövöldözésével, 36-an maradtak életben.
Az esszék feloldják azt a mítoszt, hogy a németek mindig megölték azokat, akik segítettek a zsidóknak. Míg a németek mindig meggyilkolták a zsidókat, addig a zsidókat segítő személyek elleni fellépéseik különbözőek voltak. Például miután lengyelek elárulták Janina Rogińskát Węgrówban, amiért 1943 júniusában 10 zsidót rejtegetett, a németek lelőtték őt és a zsidókat. Ugyanakkor 1943 augusztusában ugyanebben a megyében a németek csupán pénzbírsággal sújtották Witold Ratyńskit, amiért kilenc zsidót bújtatott (akiket mind lelőttek).
Az Éjszaka vég nélkül bemutatja, hogy a németek népirtási céljai lehetetlenek voltak a lengyelek együttműködése nélkül.
A lengyel szomszédok úgy tudták azonosítani a zsidókat, ahogy a németek nem.
A könyv leírja, hogy Nowy Targ megyében nem a németek, hanem a lengyel falusi őrök kutatták át az erdőket zsidók után. Lengyel önkéntes tűzoltók vadásztak zsidókra. Łuków megyében a lengyelek zsidókat árultak el egy zsák cukorért. Az esszék említik, hogy lengyelek zsidó nőket erőszakoltak meg. Egyes ellenállók elnyomókká váltak. A Honi Hadsereg 1944 júniusában Nowy Wiśniczben 120 foglyot szabadított fel a németektől. 1944 őszén a kiszabadított foglyok közül néhányan megtámadtak egy zsidó bunkert, és a bent lévő nyolc zsidóból hetet megöltek. Engelking és Grabowski szerint:
„A lengyel lakosság jelentős része részt vett a likvidálási akciókban, és később, az 1942 és 1945 közötti időszakban közvetlenül vagy közvetve hozzájárult a náluk menedéket kereső zsidók ezreinek halálához”.
A zsidók számára a menekülés kínszenvedés volt. A Siemiatycze gettóból szököttek visszatértek, és nem találtak sehol rejtekhelyet. Az a néhány, aki eljutott az erdőbe, két hétig bírta. Néhányan megadták magukat a rendőrségnek, akik kivégezték őket a zsidó temetőben.
A megszállás átvészelése azonban nem jelentette a túlélést. A háború utáni időszak is gyakran halálos volt. Lonek Lindenbergert és Ludwik Herzet Nowy Targból Oskar Schindler mentette meg. A lengyelek 1946-ban meggyilkolták őket.
A regionális különbségek számítottak. Kelet-Lengyelországban, ahol a német megszállás viszonylag rövid volt, a szovjet partizánok segítettek a zsidóknak.
Az ukránok által fenyegetve érzett lengyelek nagyobb valószínűséggel segítettek a zsidóknak. Bielsk Podlaskiban a kisnemesek leszármazottai elfogadóbbak voltak a zsidókkal. Ezek az egykori nemesi családok szintén önellátó falvakban éltek, amelyek távol voltak az ellenséges parasztokkal teli falvaktól.
Ahogy Engelking és Grabowski helyesen érvel, „a gyakran emlegetett, állítólagos „holokauszt elkerülhetetlensége” számos olyan elemből állt, amely korántsem volt elkerülhetetlen”.
A teljes cikk angolul itt olvasható.
Borítókép: A varsói gettó hírhedt hídja. /Bundesarchiv_Bild_101I-270-0298-14,_Polen,_Ghetto_Warschau,_Brücke
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.
- 12:00
2021. február 10. - 18:15
2021. november 14. - 06:12
2019. szeptember 1. - 20:30
2021. április 8. - 06:13
2021. augusztus 17. - 10:00
2022. február 5.