Tanácstalanság – A zsidó vezetés Magyarországon és a Holokauszt

Nyugdíjas politikus, publicista

Az 1944-es német megszállás után parancsra megalakított zsidó tanácsokat mindig sok indulat, előítélet és mítosz vette körül. Sebes Gábor recenziója.

Veszprémy László Bernát a dokumentumok – köztük több első ízben feldolgozott – segítségével, történészi alapossággal tesz rendet köztük új könyvében.

A háború után a túlélők egy részének minden keserűsége a zsidó tanácsok (értelemszerűen főleg a fővárosi) tagjai ellen fordult. Kivételezettnek tartották őket, akik saját maguk és családjuk megmentésével voltak elsősorban elfoglalva, és ennek érdekében együttműködtek a nácikkal. A kommunisták pedig jó propagandaeszközt láttak a tagok ellen indított, gyakran koncepciós perekben, számítva az általuk uralt népbíróságokra. A Szabad Népben pl. Betlen Oszkár – Auschwitz túlélője – így adta meg egyikük letartóztatásának indokát: a zsidó tanács tagjai „a nyilas uralmat kiszolgál[ták]”.

Ez évtizedekre meghatározta a közfelfogást, amihez egyes történészek – különösen Karsai Elek és Randolph R. Braham – elfogultsága is hozzájárult. A könyv egyik joggal szenzációsnak tekinthető eredménye Braham ez irányú munkásságának a megalapozott kritikája.

A zsidó tanácsok elleni, a közvéleményben meggyökerezett vádak között szerepelt, hogy elhallgatták a Holokauszt tényeit a magyar zsidók elől.

A könyv a sajtóból vett idézetek sokaságával bizonyítja, hogy nem hogy a zsidók, de akár a figyelmes újságolvasók is tisztában lehettek azzal, hogy mi vár a zsidókra. Az embermentésre vállalkozó, a saját rokonaikat a gettóból megszöktetni akaró cionisták is azzal szembesültek, hogy egyszerűen nem hisznek nekik. Grünwald Béla szerint

„a szüleimnél keserűen kellett tapasztalnom azt, ami az egész magyar zsidóságra jellemző volt, a halál torkában sem hittek a veszély lehetőségében. Szüleim nem fogadták el az illegalitásba való menekülést és haragosan megszidtak engem azzal, hogy »belehabarodtál azokba a lengyelekbe«”

– tudjuk meg.

Az egész tanulmányt átszövik kimondva-kimondatlanul az emberi természetről szóló, szociálpszichológiai mélységű, jól dokumentált felismerések. Gyarló emberek egy borzalmas korban igyekeztek segíteni a lehető legtöbb társuknak; folyamatos fenyegetések közepette, kifosztva, eszközök nélkül próbálták elodázni az elkerülhetetlen végzetet.

„A zsidó tanácsok néha egészen elképesztő leleményességet mutattak: bár Magyarbánhegyesen egy tanyán volt a gettó, Borostyán Lajos gyógyszerész, tanácselnök létrehozott járványkórházat, szülőszobát, hullakamrát, konyhát, szervezett temetéseket és zsidó rendőrséget. A hajdúnánási zsidó tanács megalakulása után rögtön ágyakat, fehérneműt és takarót kértek a polgármestertől, hogy létrehozhassák kórházukat. A debreceni gettóban mentőszolgálat is üzemelt.”

– olvashatjuk. A kötet egyik erénye, hogy emléket állít nekik.

Mindezek mellett még egy szenzációval szolgál a könyv.

Történészek között is vita tárgya, hogy Koszorús Ferenc vezérkari ezredes akciója, a csendőrök kiszorítása Budapestről 1944. július 6-án milyen indíttatásból született.

A csendőrpuccs megakadályozása volt elsősorban a célja? Vagy a zsidók deportálásának a megakadályozása?

Karsai László szerint Koszorús egyenesen semmit nem tett a zsidók megmentése érdekében, memoárjában hazudik erről. Ungváry Krisztián szerint pedig „nem arra kapott parancsot, hogy a budapesti zsidókat megmentse, hanem arra, hogy a csendőrséget Budapestről eltávolítsa”.

Nos, Veszprémy László Bernát egyértelműen bizonyítja, hogy

a zsidó tanács vezetői eljártak Horthynál, és az ő tárgyalásaik eredménye volt Koszorús csapatainak a bevonulása a fővárosba, a magyar Holokauszt legnagyobb embermentő akciója.

Ironikus, hogy 1945-ben még Keresztes Ferenc népbírósági elnök is tisztában volt Horthy szerepével, csak az emlékezetpolitikai viták homályosították el azóta… : „a csendőrség és a rendőrség a deportálásra vonatkozó rendeleteket az egész országban a főváros kivételével (ahol az akkori kormányzó elhatározásából nem történt meg a zsidók elszállítása) végrehajtotta” – írta egy fellebbezésében.

A kimondatlanul is Ungváryval folytatott vita vezetett az egyetlen torzításhoz, amit a könyvben felfedeztem. Gerhard Schmidhuber Wehrmacht-tábornok szerepéről van szó a budapesti gettó megmentésében.

Ungváry szerint

„Schmidhuber tábornok, a 13. páncéloshadosztály és egyben Pest parancsnoka, amikor tudomására jutott, hogy a nyilasok pogrommal akarják felszámolni a gettót, 1945 január 15-én összehívta a terv magyar kitervelőit és megtiltotta nekik a pogrom végrehajtását, a közreműködő német SS-őrmestert pedig letartóztatta. Hogy biztos legyen rendelkezése végrehajtásában, a gettó nyilas őreit elzavarta és helyükre saját katonáit vezényelte, akik nem tartoztak az SS-hez.”

(Ungváry kényszeres hőskereséséről a Wehrmacht-katonák között Eszes Beáta írt érdekes blogbejegyzést.)

Veszprémy szerint viszont

„Schmidhuber nem küldött egységeket a gettó védelmére, s miközben folyamatosan történtek atrocitások a gettóban, mindössze annyit tett, hogy egy német tisztet lefegyverzett.”

A magam részéről Sipos Péter történész véleményét fogadom el, aki szerint Schmidhuber a szolgálati úton értesítette felettesét, Pfeffer-Wildenbruchot, a „Budapest-erőd” parancsnokát, aki utasította a gettó megvédésére. De ő sem emberiességből cselekedett, hanem Himmler utasítását követte.

„Himmler 1944. augusztus 24-én megtiltotta a még megmaradt magyarországi zsidóság deportálását. Ezt a tömböt ugyanis afféle „kézizálognak” tekintette, amelynek birtokában tárgyalhat az amerikaiakkal arról, hogy hadifontosságú árukat kapjon cserébe”

írja Sipos.

Egyikük sem „a gettó megmentője”, hanem utasításokat követő katona.

A mítoszokat lerombolva, az előítéleteket megcáfolva fogadjuk meg Stern Samunak, a nyilas hatalomátvételig a fővárosi zsidó tanács első elnökének intelmét:

„Az vesse ránk az első követ, aki azokban az időkben és ezen a nehéz poszton mást, többet és jobbat tudott volna tenni!”

Veszprémy László Bernát (1993) a Mathias Corvinus Collegium online tudományos ismeretterjesztő folyóirata, a Corvinák főszerkesztője, az ELTE BTK művelődéstörténet doktori programjának doktorandusza. 2016-ban végzett a Károli Gáspár Református Egyetemen, majd az Amszterdami Egyetem holokauszt- és népirtáskutatás szakán szerzett mesterfokozatot. Korábban a Szombat munkatársa, a Neokohn főszerkesztő-helyettese volt.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.