A nemzetgyűlési választás egyik nagy kérdése, hogy Marine Le Pen marad-e a politikában. Soós Eszter Petronella írása.
Bár április 24-én, második fordulós veresége után kvázi győzelmi beszédet mondott – a valóban történelmi eredményt elérő – Marine Le Pen, nem mondhatjuk, hogy hatalmas lelkesedéssel vetette volna bele magát a nemzetgyűlési kampányba, pedig alig egy hónap van hátra a voksolás első fordulójáig. Ellentétben a szinte teljes baloldali egységet gründoló és a miniszterelnökségért kampányoló Jean-Luc Mélenchonnal, Le Pen először sürgősen szabadságra ment, kipihenni az elnökválasztás fáradalmait. Majd amikor visszatért, baloldali ellenfeleivel ellentétben nem állította, hogy június 12-én és 19-én többséget szerezhet, vagy miniszterelnök lehet. Sőt, inkább azt mondta, hogy Macron és az elnöki többség így is, úgy is megnyeri a választást, inkább az a kérdés, hogy ki lesz a fő ellenfele.
De egy ilyen lelombozó kampánynak tulajdonképpen mi értelme van? Mit játszik Le Pen?
Először is, pszichológiai értelemben teljesen normális, ami történik: a vesztesek általában jobban elfáradnak, mint a győztesek, és jobban el is kedvetlenednek. Politikusok, aktivisták és választók egyaránt. Pontosan e célból rakták az elnöki és a parlamenti választást ennyire közel egymáshoz: hogy a mindenkori megválasztott elnöknek nagyobb esélye legyen parlamenti többséget szerezni. Persze, minden alkalommal elmondja az ellenzék, hogy neki adjanak a franciák többséget, ne az elnöknek, de ez amolyan kötelező kör, sosem hangzik őszinte, szívből jövő üzenetnek.
Nem Le Pen visszafogottsága a kivételes tehát, inkább az számít érdekesnek, hogy Jean-Luc Mélenchon és a baloldal ennyire elemében van. Ez pedig abból következik, hogy Mélenchon az elnökválasztás első fordulójában igen jól szerepelt, majdnem bejutott a második fordulóba, így pedig sokkal, de sokkal könnyebb volt lendületből ráfordulnia a nemzetgyűlési kampányra. Ezt a lendületet, meg a kisebb baloldali pártok agóniáját, önmentő rémületét ügyesen kihasználva a Lázadó Franciaország és Mélenchon éltek a lehetőséggel, és felszívtak mindenkit. Vélhetően Jean-Luc Mélenchon is ismeri a választási rendszer működését, a Macron-győzelmet prognosztizáló mandátumbecsléseket. Minden bizonnyal ő is tisztában van vele, kicsi az esélye annak, hogy a parlamenti többség vezetőjeként kerüljön ki a júniusi csatákból. Számára nem is ez a lényeg, hanem hogy mobilizáljon, és minél hatékonyabban vésse kőbe a dominanciáját a baloldalon.
Ebben a kontextusban merül fel a kérdés, hogy miért nem lép ugyanerre az útra Le Pen is? Miért nem erőlteti a mobilizációt, miért nem ígér győzelmet, hogy aztán tisztes vereség lehessen a vége? A magyarázat minderre egy szó: elvárásmenedzsment.
Egyrészt ha nyerni nem nyerhet, mert a rendszer úgy van kitalálva, akkor a vereségből kell kihozni a maximumot.
A Nemzeti Tömörülés (RN) számára most az a legfontosabb stratégiai kihívás, hogy a jobboldalán a Zemmour-párt (a Reconquête!) kihívását visszaverje, és demonstrálja, hogy ki az úr a radikális jobboldalon.
Ha Le Pen azt kommunikálná a választóinak, hogy itt márpedig győzelem lehet, akkor megindulna a választói és politikai nyomás az összefogásra, ami stratégiailag a lehető legkevésbé sem érdeke az RN-nek. Egy RN-Reconquête összefogás ugyanis lehet, hogy hozna a radikálisoknak pár képviselői helyet, de meg is mentené a Zemmour-pártot, hiszen parlamenti létezéshez segíthetné. Le Pennek viszont az a stratégiai cél, hogy Zemmour pár hónapon belül másodszor is padlót fogjon, és nem az, hogy létezzen a parlamentben (a parlamenten kívül persze létezhet és létezni is fog, várhatóan lesz állami finanszírozása is, de az nem ugyanaz, mint hétről hétre ott ülni a parlamenti vitákon). Ezt a stratégiai célt figyelembe véve kell majd értékelni azt az ígéretet, hogy a második forduló előtt még azért lehet tárgyalni visszalépésekről – az RN nyilván meg fogja kérni az árát, ha ilyenre kerül sor. És bizony, sokat kell kérnie, mert megegyezés esetén az RN-nek is fizetnie kell, méghozzá neki is sokat. A párt eddig azt játszotta, hogy nem a jobboldal vagy a radikális jobboldal összeszervezése a célja, hanem a globalizáció elégedetlenjeié. Meglehetősen sikeres stratégia volt ez.
Egy Zemmour-megegyezés viszont, ismerve az ellenfelek és a francia sajtó ezzel kapcsolatos, erősen kétkedő narratíváját, akár agyon is üthetné a jól felépített üzenetet. Így összességében a megegyezés lehet, hogy többet vinne, mint hozna az RN számára.
Másrészt Marine Le Pen vélhetően alacsonyan akarja tartani a pártjával szembeni elvárásokat azért is, mert az alacsony elvárásokban nehezebb csalódni, mint a magasakban. Egyértelmű történelmi tapasztalat, hogy a választási rendszer nem kedvez a Nemzeti Tömörülésnek: 2017-ben csak 8 képviselői helyet szereztek az 577-ből, és nem támogatottság hiányában. Az esélyesnek látszik, hogy idén több helyet fognak nyerni, amit el lehet adni növekedésként, feltéve, hogy az elvárásokat sikerül visszafogni. Az igazi sikerkritérium minden bizonnyal a 35 képviselői hely, ekkora frakciója volt Jean-Marie Le Pen Nemzeti Frontjának 1986-ban, amikor az ötödik köztársaság történetében először és utoljára arányosan választottak a franciák képviselőket. Ha ezt a számot sikerül meghaladni, akkor Le Pen hangosan hivatkozhat arra, hogy idén kétszer is történelmi eredményt ért el.
Ha pedig így alakul, akkor Marine Le Pen is úgy lehet, mint Jean-Luc Mélenchon a baloldalon: elmondhatja, hogy ő idáig elhozta a pártját, ennyire volt képes, ez nem kevés, de ha ez nem elég, akkor “csináljátok jobban” (így és e fordulattal érvelt Mélenchon az első forduló estéjén). Bár mind Mélenchon, mind Le Pen esetében felmerült, hogy ez volt az utolsó elnökválasztásuk, van okunk a szkepszisre, még a hetven éves Mélenchon esetében is, nemhogy a fiatal ötvenes Le Pen kapcsán. Pszichológiailag nehéz elképzelni, hogy egy ereje teljében lévő, erősödő politikus vissza akarna vonulni.
Vagyis: egy nagy sikert jelentő parlamenti választás (35 körüli vagy magasabb létszám), akár maradásra is bírhatja Marine Le Pent; ha a bizonyításért és a pozíciójáért kell megint küzdenie, lehet, hogy nem lesz hozzá ereje-kedve.
Mindenesetre Le Pen nem bízza a dolgot a véletlenre, úgy tűnik, készül ő mindenre is. A pletykák szerint kiszemelt utód, Jordan Bardella az elmúlt hetekben-hónapokban átmeneti pártelnökként láthatóan komoly mozgásteret kapott arra, hogy bizonyítsa rátermettségét, és brutális hibát nem is követett el. Egyébként ha Bardella tartósan is átvenné a boltot Marine Le Pentől, az RN családi vállalkozás jellege akkor sem változna. A 26 éves fiatalember Marine Le Pen egyik unokahúgának a párja. Vagyis családtag.
Fotó: EPA/IAN LANGSDON
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.