Atomháború Eurográdban?

Az orosz-ukrán háború kitörése óta, de különösen az utóbbi napokban, igen sok szó esik arról, hogy az oroszok atomfegyvert is bevethetnek Ukrajnában. Robert C. Castel elemzése.

Elgondolkodtató, hogy az ezzel kapcsolatos célzásokat, utalásokat és véleményeket nem lehet leírni azzal, hogy csupán az egyik fél háborús propagandájáról lenne szó. Éppen ellenkezőleg, az atomfegyverek bevetésének a lehetőségével kapcsolatban egy sajátságos konszenzus alakult ki, aminek részesei a hadviselő felek, az őket támogató szövetségi rendszerek és a független elemzők is. Ha hihetünk a tömegek bölcsességének, akkor igen valószínű, hogy 77 év után az atomfegyverek újra az alkalmazott hadviselés eszközeivé válnak.

Az 1991-ben beköszöntött geopolitikai tavasz három évtizede folyamán a közvéleménynek vajmi kevés oka volt az atomfegyverek alkalmazás-elméletével foglalkozni. A hidegháború nyilvános stratégiai diskurzusa elsorvadt, és tünetmentesen felszívódott. Az egyetlen dolog, ami a köztudatban megmaradt, az egy homályos emlék valamiféle világvége-masinával kapcsolatban, aminek ha megnyomják a nagy, piros gombját, akkor mindannyian elpusztulunk.

Harminc év után először vagyunk abban a helyzetben, hogy a politikai döntések, amiket papundekli-táblákat lóbálva, fészbukozva és twitterezve próbálunk kierőszakolni, döntően befolyásolják a világvége-óra ketyegését. A számunkra vigaszt és reményt nyújtó, dédelgetett világvége-elméleteinkkel szemben, itt egy nagyon konkrét, és nagyon kézzelfogható fenyegetésről van szó. Ebből kifolyólag érdemes jó alaposan farkasszemet nézni az előttünk tátongó szakadékkal, és megpróbálni megérteni azt, amit látunk.

Sajnos a legtöbb anyag, amivel ebben a témában találkozunk, ha terjedelmében nem is, de mélységében legtöbbször 140 betűs.

Ezt a hiányt szeretném pótolni ezzel az írással és megválaszolni egy sor igen egyszerű kérdést, ami ott motoszkál mindannyiunk fejében, amikor az ukrán háború híreit halljuk:

• Hogyan gondolkodnak az orosz döntéshozók az atomfegyverek szerepével kapcsolatban?
• Milyen eszközöket fejlesztettek ki egy atomháború megvívására?
• Milyen megfontolások alapján döntenek az atomfegyverek bevetéséről?
• Hogyan fog kinézni a dolog a gyakorlatban?
• Mit tehetnek az ukránok, esetleg a NATO, hogy elrettentsék Oroszországot az atomfegyverek bevetésétől?

OROSZ NUKLEÁRIS DOKTRÍNA

Mikor nagyképűen a „doktrína” kifejezést használjuk, akkor tulajdonképpen egy szakterület rendszerbe foglalt tanaira, álláspontjaira gondolunk. Az atomfegyverek már a megjelenésük pillanatában annyira forradalminak számítottak, hogy néhány, igen tapasztalt tábornokon kívül mindenki megértette, hogy itt nem csupán mennyiségi, hanem minőségi ugrásról is van szó. A csillogó, új találmány mágnesként vonzotta magához az agyondolgozott főtiszteket, és az unatkozó értelmiségieket. A fegyver újdonsága kíméletlen módon irrelevánssá tette az előbbi csoport összes tapasztalati előnyét ezen a téren. Ezt a szakmai megaláztatást Bernard Broddie professzor halhatatlan aranyköpése tette emlékezetessé:

„Maga sem viselt több atomháborút, mint én, tábornok úr.”

Mivel az utóbbi csoportnak aránytalanul több szabadidő állt rendelkezésére, mint az egyenruhás menedzsereknek, rövid idő alatt hatalmas intellektuális kásahegyek nőttek ki az atomfegyverek alkalmazás-elméletével kapcsolatban. Ez a szellemi sport a hidegháborúban a reneszánszát élte, azonban a ˙90-es évek végére kifutotta magát, és az új orosz nukleáris doktrína kidolgozása csupán egy lett a létfontosságú, de hétköznapi feladatok közül. Az 1993-tól 2020-ig terjedő időszakban egy sor új dokumentum látott napvilágot, amiben az orosz politikai és katonai vezetés meghatározta az atomfegyverek felhasználásának céljait és körülményeit. Amint arra Amy F. Woolf 2021-es jelentése is rámutat, az orosz nukleáris gondolkodás evolúciójának a legalapvetőbb meghatározója a folyamatosság volt.

Ha voltak is változások az évek folyamán, ezek főleg a folyamat peremén zajlottak le, igen keveset változtatva a lényegen.

Röviden összefoglalva az orosz gondolati rendszert ezen a téren, a következő elveket érdemes kiemelni:

• Mivel Oroszország konvencionális haderőben nem veheti fel a versenyt potenciális ellenfeleivel szemben, az atomfegyverek nem csupán azok elrettentésére szolgálnak, hanem alkalmazott eszközökként is.
• A döntő konvencionális fölényben lévő, egykori Szovjetuniótól eltérőena mai Oroszország nem kötelezte el magát amellett, hogy nem vet be elsőként nukleáris fegyvereket.
• Az orosz nukleáris arzenál bevetésre kerül, ha Oroszország veszélyeztetve érzi létérdekeit.
• „Eszkaláció, a későbbi deeszkaláció érdekében” – Oroszország nukleáris fegyverek bevetésével ideiglenesen fokozhat egy konvencionális háborút, hogy lehetőséget teremtsen a konfliktus későbbi mérséklésére.
• „A méretre szabott hatások elve” – a bevetett nukleáris fegyvereknek egy pontosan meghatározott politikai-katonai hatást kell elérniük.

Ezeknek az elveknek a megvalósítására Oroszország egy olyan nukleáris arzenált épített ki, amely lényegesen különbözik a többi nagyhatalom atomfegyver-készletétől.

EGY BAROKK ARZENÁL

Képletesen szólva, egy fegyverrendszer alig több, mint a doktrína 3D nyomtatóval készült másolata. Az orosz nukleáris fegyvertár is hűen tükrözi azokat az elveket, amelyek a kiépítésénél bábáskodtak. Közismert tény, hogy

az orosz atomarzenál a maga 6000 töltetével a legnagyobb a világon.

Az már kevésbé köztudott, hogy a katonai filozófián túl, ez egy sajátságos üzleti modell is. A második világháború során bizonyítást nyert, hogy egy város semlegesítéséhez több tízezer konvencionális bombára van szükség (pl. Coventry vagy Drezda). Ugyanez a feladat sokkal olcsóbban megoldható, akár egyetlen atomtöltettel is (Hirosima).

Az is kevéssé közismert tény, hogy

Oroszországnak majdnem tízszer annyi taktikai atomtöltete van, mint az Amerikai Egyesült Államoknak.

Hogy miért? Azért, mert az USA főként elrettentő eszközt lát a nukleáris fegyverekben, Oroszország viszont a veretes történelmi hagyományokkal rendelkező tüzérségének kiterjesztését.

Most, hogy szóba hoztuk a dolgot, meg kellene magyarázni, hogy mi a különbség a taktikai és a stratégiai atomfegyverek között. Leegyszerűsítve, azt szokták mondani, hogy a taktikai atomfegyverek kis hatóerejűek és rövid hatótávolságúak, a stratégiai atomfegyverek pedig sokkal nagyobb hatóerővel bírnak, és a hatótávolságuk is nagyságrendekkel nagyobb. Ez igaz, de nem teljesen igaz. A valódi különbség nem az eszközök technikai paramétereiben, hanem a felhasználásuk módjában rejlik. A hadtörténelem során számos példa volt arra, hogy stratégiai fegyvereket vetettek be taktikai, és taktikai fegyvereket stratégiai célpontok ellen. Az elsőre a klasszikus példa a V2-es ballisztikus rakéták kilövése a remageni Ludendorff híd ellen 1945. márciusában. A másodikra a Bf-109-es vadászgépek bevetése vadászbombázóként London ellen, az Angliai Csata utolsó stádiumaiban.

Ez egy olyan tény, amit érdemes szem előtt tartani az ukrán háború kontextusában is. Az az elképzelés, hogy még ha bevetésre is kerülnek atomfegyverek, azok szükségszerűen korlátozott hatóerejűek lesznek, nem megalapozott.

A gyakorlatban az orosz nukleáris triád – a földről, a levegőből, illetve, a tengerről indítható eszközök – bármelyik alkotóeleme bevethető az orosz doktrína elvei alapján, a „méretre szabott hatások” elérése érdekében.

A hatás méretre szabását többféle módon is el lehet érni. A már említett hatóerőn kívül a különböző atomtöltetek között számottevő minőségbeli különbségek is vannak. A lökéshullám, a széles spektrumú elektromágneses és a radioaktív sugárzás jelen vannak minden atomrobbanásnál. A különböző típusú fegyverek azonban eltérő arányban „keverik” ezt a három összetevőt. Például, a neutronbomba esetében a cél egy minél „gyengébb” lökéshullám, és egy minél erősebb, pillanatnyi neutronsugárzás létrehozása. Egy ún. kobalt-bomba célja viszont radioaktív szennyező anyagokkal beborítani, és így tenni hosszú távra használhatatlanná egy adott területet.

A méretre szabás egy másik módja az atomrobbanás helyzetéből adódik. Ugyanaz az atomtöltet teljesen más hatást fejt ki a sztratoszférában felrobbantva, mint a tengerben. Az előbbi elektromágneses impulzusa főleg az elektromos készülékeinket, illetve a fegyvereink elektromos áramköreit célozza meg, míg az utóbbi radioaktív cunamival semmisíthet meg egy kikötőt, vagy egy tengerparti várost.

Most, hogy a doktrína is és a technológia is egyaránt a helyére került, érdemes elgondolkodni azokon a megfontolásokon, melyek a konkrét taktikai atomcsapással kapcsolatos döntéshozatalt alkotják.

NUKLEÁRIS DÖNTÉSHOZATAL

Mivel nem rendelkezünk nyilvános, megbízható információkkal a pontos döntéshozatali folyamatokat illetően, ezzel kapcsolatban felesleges találgatásokba bocsátkoznunk. Elégedjünk meg azzal a megállapítással, hogy az atomfegyverek defenzív alkalmazása, vagyis a válaszcsapás egy atomtámadás esetén, bizonyos szinten decentralizált kell legyen. Miért? Mert nem biztos, hogy a politikai vezetés túléli az ellenfél első csapását. Ha a válaszcsapás nem decentralizált, akkor nem lehet hatékony elrettentésről beszélni.

Ami viszont az orosz atomfegyverek offenzív, kezdeményező bevetését illeti, a döntést minden bizonnyal a legmagasabb szinten hozzák meg.

Mik azok a megfontolások, amelyek egy ilyen döntést megelőznek?

Az első és legfontosabb kérdés, hogy mi a tétje annak a konvencionális háborúnak, amelynek keretein belül az orosz döntéshozatal atomfegyvert akar alkalmazni? Ha a tét másodlagos, akkor a kérdés valószínűleg fel sem merül. Ha viszont a háború tétje egzisztenciális, akkor az atomfegyver bevetése bőven a racionalitás határain belül van. Az ukrán háború kontextusában ez azt jelenti, hogy

ha a konfliktust egzisztenciálissá tesszük az oroszok számára, akkor ne csodálkozzunk, ha aszerint cselekednek.

Egy igazán okos nyugati politika megtalálta volna a módját annak, hogy a maximális retorika és a minimális támogatás helyett maximális segítséget nyújtson az ukránoknak, egy sokkal higgadtabb és kimértebb retorika mellett.

A második kérdés a konvencionális erőegyensúllyal foglalkozik. Van-e lehetőség egy katasztrofális katonai vereség elhárítására konvencionális eszközökkel? Ha egy egzisztenciálisként érzékelt háborúban a válasz erre a kérdésre nemleges, akkor az igen nagyot nyom a latban az atomfegyver bevetése mellett. Valószínűleg az sem mindegy, hogy a vereség egy hirtelen katonai összeomlás, vagy egy hosszú, és megnyerhetetlen anyagháború képében leselkedik az oroszokra. Az előbbi számottevően megnöveli egy sietve meghozott döntés esélyét.

Paradox módon, az ukránoknak nyújtott túl hatékony támogatásnak ilyen nem-szándékolt hatásai is lehetnek.

A harmadik kérdés az, hogy mi az eszkaláció ára?

Ha az atomfegyverrel való fenyegetéssel szemben sem Ukrajna, sem a nyugati támogatói nem tudnak, vagy nem akarnak hasonló fenyegetéssel válaszolni, akkor ez azt jelenti, hogy az eszkalációnak nincs ára. Ebből kifolyólag az első atomcsapást továbbiak követhetik. A 22-es csapdája a klasszikus de gaulle-i kérdésben rejlik, hogy

vajon mennyire valószínű az, hogy a nyugat-európaiak feláldoznák Párizst, hogy megvédjék Dnyepropetrovszkot?

Az utolsó, de nem kevésbé fontos kérdés az, hogy mennyire képes Oroszország ellenőrizni az eszkaláció dinamikáját?

Ha megvan az esélye annak, hogy egy taktikai atomcsapás ukrán katonai célpontok ellen beindít egy olyan folyamatot, aminek a végén az oroszok egy totális atomháborúban találják magukat a Nyugattal szemben, akkor ez a bizonytalanság elrettentheti az oroszokat attól, hogy megtegyék az első lépést ezen a síkos lejtőn. Ebből a szempontból a NATO és Ukrajna érdekei ellentétben állnak egymással.

Egy szándékosan homályos NATO-politika elbizonytalaníthatja az oroszokat, és ezáltal megvédheti Ukrajnát egy atomcsapástól. A veszély abban rejlik, hogy ha nem sikerül elrettenteni az ellenfelet, akkor egy hatalmas lépést tettünk előre a fent említett lejtőn. Másrészt, ha a NATO politikája az egyértelmű nukleáris be nem avatkozás, akkor Ukrajna szabad prédává válik, de a NATO távol tartja magát a lejtőtől.

Miután a négy kritérium alapján megszületett az elvi döntés az orosz nukleáris opcióval kapcsolatban, feltevődik a következő kérdés:

Hogyan fog kinézni a dolog a gyakorlatban?

OROSZ RULETT

Ezt a fajta orosz rulettet kétféleképpen lehet játszani. Az egyik mód a fokozatos eszkaláció, a másik egy hirtelen atomcsapás. Ha Oroszország az előbbit választja, akkor némiképp be lehet mérni a következő lépéseket ebben a sakkjátszmában. Ha viszont az oroszok az utóbbi opciót választják, akkor az itt felsorolt forgatókönyvek bármelyike megvalósulhat, minden előzetes figyelmeztetés nélkül.

A továbbiakban a fokozatos eszkaláció módjait vesszük górcső alá:

A jó hír az, hogy az elvi döntés meghozatala sem jelent feltétlenül egy azonnali atomcsapást ukrán célpontok ellen. Ha a körülmények megengedik, akkor az oroszok meg fogják próbálni elérni a kívánt hatást pusztán nukleáris fenyegetéssel.

Fenyegetés-eszkaláció

A nukleáris fenyegetésnek különböző fokozatai vannak. A fenyegetés legegyszerűbb formája egy nyilatkozat az orosz vezetés részéről. Erre számos példát láttunk már, úgy a háború előtt, mint a háború kitörése óta. A fenyegetés egy másik formája a stratégiai nukleáris erők készültségbe helyezése és/vagy hadgyakorlata. Ezt is láttuk már egyenes adásban, a háborút megelőző hetekben. A fenyegetés harmadik formája a stratégiai csapásmérő eszközök agresszív előretolása. Ilyen csapatmozgásokat láttunk az utóbbi napokban a svéd és a finn NATO-csatlakozás apropóján.

A negyedik szint a csapásmérő eszközök előkészítése egy „éles” akcióra az amerikai műholdak árgus tekintete alatt. Ez volt az a taktika, amivel Izrael elrettentette Irakot az 1991-es háború alatt a vegyi fegyverek bevetésétől.

Az ötödik szint az Észak-Korea által előszeretettel alkalmazott rakétakísérlet.

A hatodik szint pedig egy újfajta atomfegyver tesztelése a nemzetközi egyezmények idevágó passzusainak látványos felrúgásával.

A rossz hír az, hogy Oroszország elkezdte megmászni ezt a létrát még a háború előtt, és jelenleg a közepénél tart. Amennyiben fokozatosan eszkalálódó nukleáris fenyegetéssel akar eredményeket elérni, a rendelkezésére álló eszközök felét már elhasználta. Minden új lépés, amit nem koronáz siker, egy lépéssel közelebb visz minket az atomháborúhoz.

Hatóerő-eszkaláció

Amennyiben Oroszország a fokozatos eszkaláció mellett dönt, akkor nem kizárt, hogy az első atomcsapás egy nukleáris elektromágneses impulzus formájában következik be. Mint már említettük, ez

a nagy magasságban végrehajtott atomrobbantás a különböző civil és katonai elektromos eszközöket célozza meg, és nem az emberi életek közvetlen kioltása a célja.

Taktikai fegyverként bevetve az ukrán védelmi állások felett, egy ilyen csapás hatalmas károkat okozhat a különböző fegyverrendszerek elektromos áramköreiben, gyakorlatilag használhatatlanná téve azokat.

Hogy az oroszok rendelkeznek-e a megfelelő technológiával, ami lehetővé teszi a „méretre szabott hatás” elérését, arra majd a jövő ad választ. Stratégiai fegyverként bevetve egy nagyváros, vagy egy ipari zóna felett, egy ilyen elektromágneses impulzus beláthatatlan anyagi károkat okozhat.

A hatóerő-eszkaláció következő lépcsőfoka valószínűleg egy neutron-bomba lenne. Ezek a fegyverek mérsékelt lökéshullámot, de ugyanakkor intenzív neutronsugárzást generálnak. Céljuk az épületek, termelőeszközök megkímélése, és az ellenség élőerejének elpusztítása. Taktikai fegyverként bevetve egy ilyen fajta atomcsapás fájdalmas rést üthet a keleti front jól kiépített védelmi állásain, lehetővé téve egy orosz áttörést. Stratégiai fegyverként bevetve például a „Dnyeper Vízesés” gátjai és vízerőművei ellen ugyanez a fegyver hatalmas károkat okozhatna, hasonlóan a Möhne and Edersee gátjai ellen 1943-ban elkövetett támadásokhoz.

A hatóerő-eszkaláció következő fokozata egy stratégiai atomfegyver bevetése lenne taktikai, vagy stratégiai célpontok ellen. Ami az előbbit illeti, nem könnyű olyan taktikai célpontot találni, ami ellen igazolt lenne egy több megatonnás termonukleáris fegyver bevetése. Hálás célpontot képezhet viszont egy ellenséges hadtest, ami erdős területen szétszóródva foglal el védelmi állásokat.

Ebben az esetben a nagy hatóerejű stratégiai atomfegyver csupán egy eszköz egy ún. „szuper tűzvész” beindítására.

Theodore A. Postol 1986-os kutatása arra enged következtetni, hogy

a fegyver lökéshulláma és a sugárzás által okozott hatás eltörpülnek az atomrobbanás által okozott tüzek pusztítása mellett.

Ami a megfelelő stratégiai célpontok kiválasztását illeti, az sokkal kisebb fejfájással jár, mivel az atomfegyvereknek ezt az osztályát kifejezetten ilyen célpontok ellen fejlesztették ki. Az egyik lehetőség az egy ukrán nagyvárosra, vagy ipari övezetre mért atomcsapás.

A másik a már említett, vízfelszín alatti atomrobbantás egy Poseidon/Status-6 robottengeralattjáró atomtöltetével a célpontot képező tengerparti város közelében.

A kialakuló szökőár, ami egyes elemzők szerint elérheti a száz méteres magasságot is, bőven elég ahhoz, hogy elsöpörje az átlagosan negyven méterrel a tenger fölé emelkedő Odessza városát és kikötőjét.

Célpont-eszkaláció

A hatóerő fokozatos eszkalációjához hasonlóan a célpontokkal kapcsolatban is fel lehet állítani egy eszkalációs létrát. Ha pusztán a lélektani hatás elérése a cél, akkor a legcélszerűbb a csapást Ukrajna gyéren lakott területeire mérni, olyan terepre, ahol a tagolt domborzat tompítani képes a lökéshullám erejét.

A következő fokozat az ukrán fegyveres erők elleni atomcsapás. Ebben az esetben a cél nem csupán lélektani, hanem taktikai/hadműveleti is. A legkézenfekvőbb ilyen célpont az ukrán védelmi rendszer a Dombasz-régióban.

A harmadik fokozat a célpontok eszkalációjában az olyan kritikus infrastruktúrák, melyek döntően befolyásolják az ukrán állam képességét a háború folytatására. Ilyen kritikus infrastruktúrák az ország hő- és vízerőművek, a Dnyeper folyó vasúti hídjai, stb.

A negyedik célpont-fokozat az ukrán városok. Mivel ezek a városok nem csupán lakóparkok, hanem fontos ipari bázisok, és közlekedési csomópontok is, ezek a csapások a terrorbombázáson túl a kritikus infrastruktúra pusztítását is szolgálják.

Összefoglalva Oroszország nukleáris opcióit Ukrajnában, igen egyértelmű, hogy az érvényben lévő doktrína és a rendelkezésre álló atomfegyverek lehetővé teszik, hogy az oroszok rugalmasan és hatékonyan érvényesítsék az előnyüket az atomfegyverek terén a „méretre szabott hatás” elérése érdekében. Az első nukleáris fegyver bevetése egyben egy lélektani korlát áttörését is jelenti majd.

Ha az első atomcsapást nem sikerül megakadályozni, vagy arra hathatósan reagálni, akkor nagyon valószínű, hogy az első csapást továbbiak is követik.

Valószínűleg minden túlzás nélkül elmondható, hogy ez az eszkaláció nem csak az ukrán háború kimenetelét fogja döntően befolyásolni, hanem örökre megváltoztatja a hadviselés arculatát is.

A kérdés csupán az, hogy mit tehet Ukrajna, vagy a NATO, hogy elrettentse Oroszországot az atomfegyver bevetésétől?

A NATO PATTHELYZETE ÉS AZ UKRÁN DZSÓKER

A mostanihoz némiképp hasonló történelmi helyzet állt elő John F. Kennedy elnökké választása után. Az új elnök számára nyilvánvaló volt, hogy egy esetleges szovjet támadás esetén a NATO két dolgot tehet. Vagy hősiesen elveszíti a konvencionális háborút egy nyomasztó fölényben lévő ellenfél ellen, vagy felvállal egy totális atomháborút. Mivel egyik opció sem volt túlságosan vonzó, Kennedy alatt az USA egy új védelmi filozófiát tett magáévá, amit általában a Rugalmas Válasz doktrínájaként ismerünk.

Ennek az új megközelítésnek a lényege egy háromlépcsős válasz volt:

• Az első: konvencionális eszközökkel állítani meg az ellenséget.
• A második: a taktikai atomfegyverek bevetése.
• A harmadik: a már említett, totális atomháború.

A jelenlegi konfliktusra azonban ez a ˙60-as évekbeli séma nem igazán alkalmazható.

Az agresszió áldozata nem NATO-tagállam, a szövetséget semmilyen szerződés nem kötelezi arra, hogy háborúba keveredjen Oroszországgal.

A nyugati közvélemény határozottan támogatja az Ukrajnának nyújtott segítséget, de egy Oroszország elleni háború gondolata változatlanul népszerűtlen marad.

Mivel mindkét fél számára nyilvánvaló, hogy Oroszország nem lenne képes megvédeni magát a NATO ellen egy konvencionális háborúban, az eszkaláció a taktikai atomfegyverek szintjére elkerülhetetlen. A várható károk és a totális atomháborúhoz vezető síkos lejtő, szintén döntően befolyásolják a NATO kalkulusát:

Ukrajna megmentésének a haszna egyszerűen nincs arányban egy totális atomháború kockázatával.

Egyetlen ország van csupán, amelyik számára racionális dolog felvállalni egy totális háború veszélyét, és ez az ország Ukrajna. A kérdés csak az, hogy milyen eszközök állnak Ukrajna rendelkezésére, amivel el tudja rettenteni Oroszországot az atomfegyver bevetésétől?

Mivel a tömegpusztító fegyverek egy külön minőségi kategóriát képeznek, az aszimmetrikus elrettentés – szükségszerűen – egy igen nehezen megvalósítható vágyálom marad. Bármennyire szeretnénk is erkölcsileg könnyebben megemészthető, konvencionális eszközökkel elrettenteni az ellenfelet a vegyi-, biológiai-, vagy atomfegyverek használatától, a gyakorlatban a dolog igen nehezen kivitelezhető. Magyarul,

Ukrajnának tömegpusztító fegyverekre van szüksége ahhoz, hogy elrettentse Oroszországot a tömegpusztító fegyverek bevetésétől.

Ezeknek az eszközöknek két lehetséges forrása van. Az egyik külső, a másik belső. Ami a külső forrásokat illeti, igen kicsi a valószínűsége annak, hogy a NATO tömegpusztító fegyvereket adjon át Ukrajnának. Ez különösen igaz az atomfegyverekre. Annak sem túl nagy a valószínűsége, hogy Ukrajna ilyen fegyvereket tudjon vásárolni a szabadpiacon, ahogy azt Kadhafi próbálta megtenni a ˙70-es években.

Maradnak tehát a belső források.

Minden, közepesen fejlett iparral rendelkező állam képes vegyi és biológiai eszközök előállítására.

A valódi nehézség ezeknek az eszközöknek a fegyverré alakítása és hadrendbe állítása. Ha Ukrajna elkezdte ezt a folyamatot a 2014-es konfliktust követően, akkor ma valószínűleg rendelkezésére állnak ilyen eszközök. Ha nem, akkor igen valószínűtlen, hogy ezt a lemaradást sikerülni fog behoznia néhány hét leforgása alatt.

Ukrajna számára a legkönnyebben hozzáférhető tömegpusztító fegyver egy radiológiai eszköz, népszerűbb nevén: a „piszkos bomba”.

Egy ilyen fegyver előállításához csupán a megfelelő radioaktív izotópokra van szükség, továbbá, egy konvencionális robbanótöltetre, ami ezeket az izotópokat képes nagy területen szétszórni.

Ezek a radioaktív izotópok származhatnak helyi forrásokból, úgymint, atomerőművek, ipari és orvosi létesítmények, stb., és beszerezhetők legálisan, illetve, a feketepiacokon is. Meyer et al. 2020-as kutatása betekintést nyújt a két szuperhatalom erőfeszítéseibe az ilyen típusú fegyverek kifejlesztésére a hidegháború idején. A ˙90-es évek folyamán csecsen terrorszervezetek kétszer is sikertelen kísérletet tettek radiológiai fegyverek bevetésére orosz civil célpontok ellen. Az oroszok a maguk részéről számolnak ezzel a lehetőséggel, és meg is vádolták Ukrajnát, hogy radiológiai fegyverek fejlesztésével foglalkozik a csernobili atomerőműben.

Fontos megjegyezni, hogy ezeknek a radiológiai fegyvereknek a fizikai hatása igen korlátozott, viszont a lélektani hatásuk a civil lakosságra jelentős lehet. Hogy mennyire képes az ukrán radiológiai fenyegetés a kölcsönös elrettentés egyensúlyát kialakítani Oroszországgal szemben, az még a jövő zenéje.

NUKLEÁRIS REALIZMUS

Egy taktikai nukleáris csapás Ukrajnában önmagában véve még nem jelent automatikus eszkalációt egy világvége-forgatókönyv felé, ugyanakkor nem lehet teljesen kizárni sem ennek a lehetőségét. Egy nukleáris fegyver bevetése a nyolc évtizedes atomcsend után nem csak az ukrán-orosz konfliktusra gyakorol majd döntő hatást, hanem az atomfegyverek terjedésére és a nemzetközi rendszer jellegére is.

Az atomfegyver visszatérésével újra el kell gondolkodnunk a politikai-gazdasági prioritásaink „vaj vagy ágyú” kérdésein. Érdemes a tükörbe néznünk és őszinte válaszokat keresnünk arra a kérdésre is, hogy

kik azok a szövetségeseink, akiknek a védelmében hajlandók lennénk kitenni magunkat egy atomtámadásnak.

Végezetül, azon is érdemes eltűnődnünk, hogy az általunk képviselt értékek hierarchiája fenntartható-e egy olyan világban, ahol a nemzetközi egyezmények, és a „puha befolyás” helyett újra az atomfegyverek diktálnak.

Mivel a hasadóanyagok és az izotópok nem törődnek túlságosan az érzéseinkkel, jobb ha a választ ezekre a kérdésekre a racionalitás diktálja.

Tetszik, nem tetszik, az atomfegyverek a világunk részei voltak és azok is maradnak. Jobb, ha újra megtanulunk együtt élni velük.