„Egyszercsak a támadónk arra utasított bennünket, hogy térdeljünk le. Felegyenesedtem a székemben, szigorúan ránéztem… és azt mormoltam, hogy »nem«.”
Jeffrey Cohen beszámolóját arról, hogy a hétvégén túszul ejtették egy texasi zsinagógában, könnyű úgy olvasni, mint a bátorság felemelő történetét: egy félelmetes túszejtésről számol be, amelyet egy őrült, fegyveres támadóval vívott félelmetes túszdráma fejezett be közel 11 óra után, amikor a rabbi egy széket vágott a támadóhoz, és két másik tússzal együtt sikerült elmenekülnie (egy másik túszt korábban a nap folyamán már kiszabadítottak) — írja véleménycikkében Ayaan Hirsi Ali az Unherd oldalán.
Szerencsére aznap csak a terrorista, a 44 éves Malik Faisal Akram halt meg. Charlie Cytron Walker rabbi dicsérte az FBI és a Colleyville-i Rendőrség által a zsinagógának nemrégiben tartott biztonsági képzést. Ez felkészítette őket a helyzetre ami megmentette az életüket. Más lakosok arról beszéltek, hogy a közösség hogyan fogott össze. A támadás befejezését az emberiesség diadalának tekintették; tulajdonképpen ünnepelni való esemény volt.
Pedig az igazság nem is lehetne másképp. Igen, sok minden még mindig tisztázatlan Akrammal kapcsolatban: még mindig vita folyik a motivációiról, és arról, hogy az iszlamista ideológia ihlette-e, vagy a „mentális egészségi állapota” a hibás.
De két következtetést már most le lehet vonni – és mindkettő mélyen aggasztó. Az első az, hogy a támadásnak nem lett volna szabad megtörténnie; a második pedig az, hogy az ilyen erőszakos cselekmények valószínűleg egyre gyakoribbak lesznek.
Az Obama-évek alatt a terrortámadások szinte rutinszerűnek tűntek. Az elmúlt évek során azonban az Egyesült Államokban csökkent a gyakoriságuk, ami nagyrészt a muszlim terrorcsoportok vereségének és annak köszönhető, hogy sok fiatal muszlim kiábrándult a radikális iszlámból.
Ebben az időszakban, ahogy Akram támadása is mutatja, nem voltunk eléggé résen.
Az iszlamisták pedig észrevették ezt. Kihasználták ezt a nyugodt időszakot, hogy újraszerveződjenek, pénzt gyűjtsenek, széles körben toborozzanak és megerősödjenek.
Ez a klasszikus iszlamista dawa-stratégia (az úgy nevezett a dawa célja egyrészt a nem muszlimok politikai iszlámra való áttérítése, másrészt a meglévő muszlimok iszlamista nézetekkel való felruházása – a szerk.)
A bűnüldöző szervek szűkszavúan nyilatkoznak arról, hogy Akram beleillik-e ebbe a narratívába. De ez nem akadályozhat meg minket abban, hogy megkérdőjelezzük, hogyan lett Amerika ennyire önelégült. Hogyan másképp juthatott volna be az Egyesült Királyságból egy feltételezett iszlamista, aki kapcsolatban áll a Tablighi Jammattal, az Egyesült Államokba anélkül, hogy bárkinek a szeme megakadt volna rajta?
Az elítélt bűnözőktől általában megtagadják a belépést az Egyesült Államokba, de Akram egyszerűen úgy kapott turista vízumot, hogy hazudott a kérelmében. Egy tollvonással eltörölte hosszú büntetett előéletét, amely szerint többek között háromszor ült börtönben zaklatásért, lopásért és egy családtag baseballütővel való megtámadásáért.
Egy rubrika kipipálásával sikerült kitörölnie a történelemből azt a tényt, hogy az MI5 még 2020-ban is nyomozást folytatott ellene, mint lehetséges iszlamista terrorista ellen. Üdvözölték Amerikában, ahol szabadon utazhatott, és minden gond nélkül vásárolt fegyvert.
Ez azonban több, mint a puszta önelégültség kudarca; ez az eddigi legegyértelműbb jele annak, hogy a 9/11-et követően az iszlamizmussal szemben létrehozott struktúráink és intézményeink már szinte teljesen erodálódtak.
Ez nagyrészt a vezetés kudarcának köszönhető. A világ számára az Egyesült Államok az elmúlt évtizedet azzal töltötte, hogy a gyengeség és a káosz képét táplálta. A dzsihádisták körében elterjedt az az elképzelés, hogy az amerikai spiritusz hanyatlik, az iszlám pedig felemelkedőben van. Semmi sem erősíthette volna jobban ezt az érvet, mint a Trump-kormányzat döntése a tálibokkal való békéről, és a Biden-kormányzat katasztrofális kivonulása Afganisztánból.
Máshol az amerikai politikai elit úgy reagált, hogy tovább hátráltatta országát: felügyelte a terrorizmus elleni küzdelemért felelős intézmények átpolitizálását. Ahelyett, hogy tehetségünket és erőforrásainkat a jogos fenyegetésekre irányítanánk, ügynökségeink inkább a „belföldi terroristákat” üldözik, beleértve azokat is, akik állítólag iskolai tanácsüléseken bujkálnak, és a „fehér fajgyűlölőket”, azt állítva, hogy ők jelentik „napjainkban a leghalálosabb fenyegetést a hazára”.
Az Obama-kormányzat még a terrorizmus elleni küzdelem kifejezéstől is eltávolodott, helyette inkább a homályosabb „erőszakos szélsőségek elleni küzdelem” kifejezést használta. Hogyan várhatjuk el, hogy a terrorizmusellenes tisztviselők végezzék a munkájukat, ha maga a „terrorizmus” tabu szóvá vált?
Ami kétszeresen is aggasztóvá teszi ezt a helyzetet, hogy ez a probléma már nem csak Amerikára korlátozódik. Sokkal inkább az angol-amerikai társadalmak általános válságával állunk szemben, különösen a hírszerző közösségeinkben. Lehet, hogy a támadás a texasi Tarrant megyében bontakozott ki, de a magokat az angliai Blackburnben vetették el.
Ott a brit biztonsági szolgálatok arra a következtetésre jutottak, hogy Akram nem jelent veszélyt a társadalomra. A helyi közösség nem szólalt fel, amikor a radikalizálódás több jelét kezdte mutatni: elidegenedett a családjától, hirtelen nagyon vallásos lett, felvette a vahabizmust, és egy éven belül kétszer is elutazott Pakisztánba. Minden különbségük ellenére az Egyesült Királyságban és az Egyesült Államokban egy dolog közös: a szánalmasan és készségesen felkészületlen terrorizmusellenes szervezetek.
A Westminsterben jelenleg kibontakozó káosz mellett nem valószínű, hogy érdemi változás várható Nagy-Britanniában. Az Egyesült Államokban azonban a félidős választások közeledtével és az iszlamista terrorizmus fenyegetésére jobban összpontosító kongresszussal a terrortámadások megelőzéséhez szükséges infrastruktúra újjáépítése a lehetőségek között van. És mivel a mérce most olyan alacsony, hogy egy Akramhoz hasonló személy beutazhat az országba, fegyvert vehet és megrohamozhat egy zsinagógát, hogy minden változás előrelépést jelent.
Tehát igen, mindenképpen ünnepelnünk kell azt a tényt, hogy a rabbi és a gyülekezet tagjai túlélték a múlt hétvégi támadást. De ne áltassuk magunkat azzal, hogy Malik Faisal Akram csak egyszeri eset volt.
Nem szabad figyelnünk azokra sem, akik a hétvégén olyan készségesek voltak lekicsinyelni az antiszemitizmus szerepét az iszlamista ideológiában, mintha Akram szeszélyből választott volna egy zsinagógát a támadásához.
Attól tartok, hogy még sokan vannak hozzá hasonlóak. Az Egyesült Államoknak és az Egyesült Királyságnak is felkészültebbnek kell lennie. Legközelebb talán nem leszünk ilyen szerencsések.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.