Bár Georg Friedrich mindig is azt állította, hogy nem törekszik politikai szerepvállalásra, nagyon is szívesen állítja helyre a család birtokot, amelynek nagy részét a második világháború után kobozták el. A herceg szerint ez mintegy 10 000 műtárgyat, valamint a paloták használati jogát érinti. Összesen több százmillió euróra rúg a vitatott vagyon – írja a The Spectator.
A sváb Alpokra néző hegycsúcson álló Hohenzollern-kastély festői tornyaival olyan, mintha egy meséből lépett volna elő. Egy letűnt korszak relikviája. Amikor büszke tulajdonosa otthon tartózkodik, zászlaja dacosan lobog a szélben, egy olyan királyság színei vannak rajta, amely ma már nem létezik: fekete-fehér, a porosz színek.
Georg Friedrich, Poroszország hercege, a Hohenzollern-ház jelenlegi rangidős feje. Furcsa ránézni a mosolygós üzletemberre a szabott öltönyében, és császárként gondolni rá. Pedig a 45 éves négygyermekes családapa pontosan az lenne, ha a német monarchia nem bukott volna meg.
A dinasztia gyökerei a 11. századig nyúlnak vissza. Ők voltak az első és egyetlen uralkodócsalád, amely az egységes német nemzetállam felett uralkodott, de kénytelenek voltak lemondani a hatalmukról, miután az utolsó német császárt, II. Vilmost tették felelőssé az első világháború szerencsétlenségéért. A németek azóta is nehezen találnak helyet a Hohenzollereknek a nemzeti narratívában.
Az 1990-es újraegyesítés óta a német állam általában rokonszenvvel viseltetik azok iránt, akiknek a tulajdonát a második világháború után államosították vagy elkobozták. Míg ez Nyugat-Németországban is megtörtént, keleten a földek újraelosztása hivatalos politikává vált. Az egykori „elit” vagyona szabad prédának számított, mivel egyöntetűen náci szimpatizánsoknak tekintették őket. A 100 hektár feletti birtokokat elkobozták és újraosztották, ami a Hohenzollerneket különösen súlyosan érintette, mivel hatalmi bázisuk pont Németország északkeleti részén volt.
A berlini fal leomlása után Georg Friedrich nagyapja, Lajos Ferdinánd pert indított a Hohenzollern-birtokok visszaszerzésére – azonban hamar problémákba ütközött. Az első ezek közül a közfelháborodás volt. Sok német puszta kapzsiságnak tekintette a herceg törekvéseit, különösen mivel a kérdéses műtárgyak jelentős hányada nyilvános kiállítások részét képezte, és a paloták nagy részét múzeumként használták.
Egy másik (bár kapcsolódó) probléma a jogi jellegű akadály volt, amely arról szólt, hogy azok a családok ne igényelhessenek kártérítést az elkobzott vagyonért, amelynek felmenői „jelentős mértékben részt vettek a náci rendszer támogatásában”. A kulcsfigura itt Georg Friedrich dédapja, a császár fia: Vilmos trónörökös. Vilmos az 1930-as évek elején nyilvánosan kijelentette, hogy támogatja a nácikat és Adolf Hitlert. De hogy ez „jelentős” támogatást jelentett-e – és hogy ez közvetlen hatással volt-e a nácik hatalomátvételére –, még eldöntendő kérdés.
Vilmos trónörökös összetett személyiség volt. Bájos és vicces tudott lenni, szerette a partikat, és sikeres díjugrató volt. Különös szenvedélye volt a futball, már jóval azelőtt, hogy az népszerű sporttá vált volna. 1908-ban saját kupaversenyt szponzorált, az elsőt a maga nemében, amely ma is fut Länderpokal néven. Komolyan vette trónörökös szerepét is. Wilhelm hűséges fia volt apjának, II. Vilmos császárnak, csapatokat vezényelt a verduni csatában, azzal a várakozással, hogy egy napon ő lesz majd a császár. Ugyanakkor ő volt a Hohenzollern család legsötétebb figurája is – náci szimpatizáns, aki mind azelőtt, mind azután, hogy 1933-ban Németország kancellárja lett, hangosan kiállt Adolf Hitler mellett.
Az, hogy Wilhelm pontosan milyen szerepet játszott Hitler hatalomra jutásában, dédunokája, Georg Friedrich számára több mint családi történet. A dinasztia jelenét és jövőjét is befolyásolja, erkölcsileg és anyagilag is. Ezért megbízta a neves történészt, Lothar Machtant, a Brémai Egyetem modernkori történelem professzorát, hogy vizsgálja meg a kérdést – egy öt számjegyű összeggel és a családi archívumokhoz való teljes hozzáféréssel segítve őt. Machtan megállapításai most egy átfogó életrajzban jelentek meg, A trónörökös és a nácik címmel.
A Welt című lapnak adott múlt heti interjújában mindkét férfi, a történész és a herceg is elégedettnek mutatkozott a kutatás eredményeivel. Machtan arra a következtetésre jutott, hogy tagadhatatlan, „volt egy olyan szakasz, amelynek során a felemelkedő nácikkal való együttműködésről lehet beszélni”. De abban is biztos, hogy „a Hohenzollernek sem közvetlenül, sem közvetve nem vettek részt az 1932/1933 telén bekövetkezett hatalomváltásban”. Wilhelmet félrevezetett és „kiszámíthatatlan” emberként jellemezte, aki a nácik szemében nélkülözhető volt. Az általa Hitlernek felajánlott „hűségnyilatkozatok” nem voltak sem szükségesek, sem különösebben hasznosak a leendő diktátor számára Machtan szerint.
Hogy a német bíróságok mit fognak kezdeni ezzel az új elemzéssel, azt még ki kell várni. A porosz herceg továbbra is közvetlen tárgyalásokat folytat a kulturális szervezetekkel, abban a reményben, hogy a tárgyalótermen kívül kompromisszumos megoldásra juthat velük.
A német kollektív emlékezetben azonban még mindig mélyek a sebek, amit a nyilvánosan zajló vita heves hangneme is bizonyít. A Hohenzollerneket az egyesek „családi klánnak nevezték, amely háborúival, nepotizmusával és katasztrófáival több mint 1000 éve kísérti Közép-Európát”; mások „a köztársaság megsértésének”, „kapzsiságnak”, sőt „magának a demokrácia eróziójának” nevezték a követeléseket. Georg Friedrich nyilvánvalóan megpróbálja ésszerűsíteni a vitát azzal, hogy a történelem egy elismert szakértőjét vette igénybe, de nehéz harcot vív.
Nem valószínű, hogy a sajtómegjelenések, bármilyen elegánsak és professzionálisak is legyenek, eloszlatják azt a kollektív történelmi szorongást, amely a német közélet számos területén még mindig uralkodik. Még egy elismert történész szakmai kutatása sem valószínű, hogy változtatna a helyzeten. Hogy Vilmos trónörökös segített-e a náciknak hatalomra jutni vagy sem, az lehet jogi kérdés. De az erkölcsi kérdés sok német számára még mindig az, hogy a Hohenzollernek megérdemlik-e vagyonuk visszaadását.
Ezt a cikket szerkesztőségünk a sábát beállta előtt készítette és előre időzítve jelent meg az oldalon.