Hogyan segített a héber Biblia a modern demokráciák megszületésében?

A zsidók sok csodálatos dolgot hoztak létre a modernitásban, mindazonáltal az egyik legnagyobb zsidó áttörés a reneszánsz keresztény erőfeszítéseknek volt köszönhető. Ez az újítás a „köztársaság kizárólagossága” és a monarchia teljes elutasítása volt – írja Joshua Blustein a The Algemeineren.

A történet a protestáns reformációval kezdődik, amely – ahogy Eric Nelson történész megjegyezte – „a Biblia tanulmányozását keresztény kötelességgé tette, és a protestánsokat visszavezette a héber Biblia eredeti szövegeihez”. Ezzel szemben a katolicizmus azt tanította, hogy az Ószövetség csak, mint Jézusról szóló allegorizált próféciák releváns, és „önmagában nem méltó a tanulmányozásra”.

Róma elutasításával a protestánsoknak volt egy problémájuk. A héber Biblia rejtélyes, és katolikus kommentárok nélkül hogyan lehetne megérteni? Vonakodva a zsidókhoz fordultak.

Henry Ainsworth angol lelkész 1615-ben azt írta, hogy bár a zsidók „többnyire vakok” a Biblia tanulságaihoz, mégis konzultálni kell „az ókori héber, és néhány későbbi, a tudományok iránt nagyra becsült doktorral”, ha valaki „világosságot akar adni Mózes rendeléseinek…”.

A szövegben Ainsworth „Izrael nemzetközösségére” hivatkozik. Hozzá hasonlóan számos keresztény gondolkodót lenyűgözött a bibliai Izrael politikai struktúrája és annak a korabeli Európára való alkalmazhatósága.

Az európai politikai változást az 5Mózes 17. könyve és I. Sámuel 8. könyve közötti ellentmondás váltotta ki, mivel az előbbi részletesen leírja Isten utasításait a monarchia bevezetésére („királyt állítasz föléd”), az utóbbi pedig a próféta királyi hatalom elutasítását írja le („Sámuelnek nem tetszett a dolog, amikor azt mondták: ’Adj nekünk királyt’”).

E versek uralkodó értelmezése az volt, hogy Isten szentesíti és előnyben részesíti a monarchiát, és Sámuel haragja azért lángolt fel, mert a zsidók igazságtalanul fellázadtak ellene. Amikor a keresztény hebraisták először merültek bele a zsidó forrásokba, ez a nézet megerősödött: Júda HaNasi és Maimonidész a monarchiát kötelességnek tartotta.

Aztán Wilhem Schickard keresztény tudós, miközben Bahya ben Asher rabbi exegézisét tanulmányozta, azt írta, hogy „a Parshat Sófetimhez írt kommentárjában … [i]t nem volt [Isten] akarata, hogy Izraelben király legyen”. Schickard idézte a Sófetimről szóló Midrást, „hogy ez [a királyság intézménye] ellentétes a zsidó nép szabadságával … [Isten] azt akarta, hogy ne legyen félelem a királyi hatalomtól fölöttetek”. Ehelyett Isten egy képviseleti köztársaságot szánt – és azt az izraeliták valóban meg is alapították.

Hirtelen sötét felhők kezdtek kialakulni Európa királyai felett, és megkezdődött a demokráciához vezető hosszú út. Sokan kezdték érezni, hogy ha Isten szerint a monarchia bűnös, akkor minden királyt meg kell dönteni. John Milton, az egyik első európai politikai író, aki a monarchiát eredendően rossznak bélyegezte, erre a Midrásra támaszkodott, és arra a következtetésre jutott, hogy „ez mind azt bizonyítja, hogy az izraelitáknak Isten haragjában királyt adott”, és hogy a királyság bálványimádás.

Az amerikai függetlenséget is ez a hitvallás hajtotta előre. Thomas Paine 1776-os „Common Sense” (Józan ész) című röpirata azzal érvelt, hogy „a zsidók nemzeti téveszméikben királyt követeltek. Addig a kormányzásuk formája … egyfajta köztársaság volt … Királyaik nem voltak, és [a királyságot] bűnösnek tartották”.

A Parashat Shofetim közeledtével értékelnünk kell, hogy az évezredekkel ezelőtt kimondott bibliai szavaknak volt erejük ahhoz, hogy királyokat döntsenek meg és milliókat szabadítsanak ki a királyi láncokból. Bizonyára ezek a szavak még ma is erőteljesnek hatnak. A Tóra elindította a világot az emberi szabadság felé, és bölcseink korokon át őrizték ezt a féltve őrzött üzenetet. Hála Istennek ezért – írja Blustein.

A Bibliát is bedarálhatja az eltörlés kultúrája

A „cancel culture” nem ismer határokat.