A kritikai fajelmélet célja az, hogy megváltoztassa Amerikát, és tágabb értelemben a világot is – írja Douglas Murray az UnHerden.
Korunk egyik legidegesítőbb kifejezése bizonyára a „gaslighting” (pszichológiai manipuláció egy formája, amelyben valaki kétségeket próbál elültetni egy megcélzott egyénben vagy egy célzott csoport tagjaiban, hogy megkérdőjelezze saját emlékezetét, észlelését és józanságát). Olyan komolyan hangzik, pedig csak egy újabb azon szavak közül, amelyekkel az emberek az interneten dobálóznak. Lazán definiált, a használója által feltételezett jelentéssel, amely mindenki számára érthető, pedig csupán az elit zsargon egyik formája, amelyet a valóságban csak kevesen ismernek és értenek.
De ha egy szót ilyen gyakran használnak, akkor bizonyos legitimitást kezd magának nyerni – és még azok fejében is felbukkan, akik utálják.
Múlt héten a New York Timesban Michelle Goldberg azt állította, hogy a kritikai fajelmélettel (CRT) kapcsolatos jelenlegi aggodalomhullámot az Egyesült Államokban csupán egy ügyes propagandista gerjesztette – és hogy ennek következtében vált őrjítő vitává.
„Maga a kifejezés elszakadt minden rögzített jelentéstartamtól” – írta Goldberg.
Goldberg emellett bírálta az embereket, hogy „morális pánikban” szenvednek, és hogy „nagyon szkeptikus” azzal az elképzeléssel kapcsolatban, hogy a kritikai fajelméletet tanítsák az iskolákban.
A kritikai fajelmélet esetében ugyanis nem valami rejtett elméletről van szó; egy olyan gondolati iskoláról beszélünk, amelyet akadémiai körökben nyíltan meghirdettek, és amelyet most a nagyvilágra is igyekeznek rákényszeríteni. Mégis, amikor beszivárgott a közbeszédbe, Goldberg és mások azt állítják, hogy a kritikai fajelmélet megértése zavarossá vált – mintha egy szándékosan homályos ideológiának valójában egyértelműnek kellene lennie.
Joy Reid az MSNBC-től azt állította, hogy a kritikai fajelmélet nem az, aminek a kritikusai mondják, és túlságosan összetett ahhoz, hogy az emberek megértsék, ugyanakkor pedig egy rendkívül nyilvánvaló követelés a társadalmi igazságosság előmozdítására.
Mi késztette Reidet ilyen kétségbeesett védekezésre? Nos, az amerikai szülők végre ráébredtek, hogy mit tanítanak a gyermekeiknek az iskolában. Az egyik tekintélyes manhattani iskola az igazgatója lemondott, miután a szülők egy csoportja panaszt tett számos iskolai kezdeményezés miatt, kezdve a „rasszista zsaruk” rekonstruálásától a természettudományos órákon, a „fehér felsőbbrendűségről” szóló órákig.
Most azonban, amikor az amerikai közvélemény kezd visszavágni, a kritikai fajelmélet támogatói elállnak az alkotásuktól, és úgy tesznek, mintha az aggódó polgárok félreértették volna azt, mintha az egész csak egy délibáb volna – írja Murray.
A 2001-ben megjelent Critical Race Theory: An Introduction című munkájában Richard Delgado és Jean Stefancic a kritikai fajelméletet egy mozgalomként írta le, amely a következőkből áll:
„A faj, a rasszizmus és a hatalom közötti kapcsolat tanulmányozásában és átalakításában érdekelt aktivisták és tudósok összessége… A hagyományos polgárjogi elméletekkel ellentétben, amely a fokozatosságot és a lépésről-lépésre történő haladást vallják, a kritikai fajelmélet megkérdőjelezi a liberális rend alapjait, beleértve az egyenjogúságot, a jogi érvelést, a felvilágosodás racionalizmusát és az alkotmányjogi semlegesség elveit.”
A kritikai fajelmélet ötletgazdái tehát nem próbálták meg elrejteni „tudományáguk” forradalmi, aktivista jellegét. Dicsekedtek vele; az aktivizmus volt a lényeg. A kritikai fajelmélet célja az, hogy megváltoztassa Amerikát, és tágabb értelemben a világot is, azáltal, hogy ezeket az új szabályokat a lehető legszélesebb körben alkalmazza.
Akkor miért ez a hirtelen fordulat? Miért ez a hirtelen visszavonulás és önvédelem? Az ok, úgy gondolom világos: ez az amerikai akadémiai körökben űzött csúnya játék – mint sok más elmélet előtte – nem éli túl a nyilvánossággal való első találkozást.
Legalábbis ebben az értelemben hasonló problémákkal szembesülnek, mint a marxisták. Papíron a marxista akadémikusok képesek voltak nagyszabású állításokat tenni arról, hogyan lehet igazságos társadalmakat létrehozni. De kipróbálták a nyilvánosságon, és hamarosan kiderült, hogy ami papíron működik, az a gyakorlatban nem.
Hasonló, bár eddig kevésbé véres felfedezést folytattak a kritikai fajelmélettel is. Igaz, a pártolói azt hihetik, hogy olyan rendszert találtak ki, amely megteremti az igazságosságot. De, mint látjuk azt az amerikai iskolákban alkalmazva, csak egy olyan rendszerrel álltak elő, amely sokaknak okoz mérhetetlen fájdalmakat.
Az év elején, amikor a manhattani Grace Church School a címlapokra került, az emberek mindezt a saját szemükkel láthatták. Amint azt az igazgató vonakodva elismerte, sok fehér gyerek van az iskolájában; és ha „problematizáljuk” a fehérséget, akkor őket is problematizáljuk. Reid és társai nem számoltak ezzel – és most ez a mulasztásuk káoszba taszította Amerikát.
Ami a kritikai fajelmélet rossz fogadtatását illeti, csak egyetlen csoportot lehet érte hibáztatni: az alkotóit. Az ő hibájuk, nem a miénk, hogy az ideológiájuk első tömeges találkozása a nagyközönséggel ilyen kudarcnak bizonyult – zárja Murray.
Borítókép: Unsplash
