Feldmájer Péter: A jeruzsálemi rabbinikus bíróság döntését el kell fogadni

A Neokohn főszerkesztője

 

A Mazsihisz 1991-től 1999-ig, majd 2005-től 2013-ig volt  elnöke, jelenleg annak Közép-Magyarországi Területi Csoportjának vezetője, a Neokohnnak adott interjújában beszél a kompromisszum fontosságáról, a Zsima létrehozásának okáról, a Mazsihisz identitásváltásáról, a viták belül tartásának fontosságáról, arról, hogy mi volna a helyes az örökjáradék kérdésében és, hogy miért nem kérdés a jeruzsálemi rabbinikus bíróság döntésének érvényessége.

Ha azt kérném, mutassa be magát három mondatban, miként hangozna? Kicsoda Feldmájer Péter?

Az elmúlt 30 évben zsidó közéleti vezetőként, aktivistaként működöm. Vallásos zsidó családból származom, a zsinagóga mindig a közepét képezte a családunk életének. Ez úgy volt, amikor gyerek voltam, és úgy van azóta is.

A vidéki zsidóság egyik ismert figurája, közismert, hogy Nagykőrösön működteti a zsidó életet. Ha jól tudom, segíti a munkáját Róna Tamás is. Van jövője a vidéki zsidóságnak Magyarországon?

A nagykőrösi zsidóságot az édesapám, édesanyám, és persze az ő nemzedékük tartották fönn a Soá után. Most pedig a legfőbb segítségem nyilván a bátyám és a nővérem, most már a gyermekeink és sokan mások és örülünk annak, hogy Tamás csatlakozott hozzánk, mint vallási vezető.

Rendkívül pozitívan látom a vidéki zsidóság jövőjét.

Amikor gyerek voltam, volt maximum 6-8 gyerek, a többiek rendkívül öreg emberek voltak, akik mind azt mondták, hogy nem lesz itt már semmi. Amikor édesapám meghalt, akkor odajött valaki Budapestről, és azt mondta, hogy most már be kéne a zsinagógát zárni. És aztán az idők is változtak, jött Köves Gyula bácsi segíteni nekünk a nyolcvanas években, és elkezdett működni újból a – mondjuk így – a Talmud-Tóra, másnéven vasárnapi iskola, a zsinagógát fölújítottuk, és megtartottunk minden ünnepet, imádkoztunk.

Sajnos elment a teljes nemzedék, aki túlélte a Soát, mi vagyunk a második nemzedék, és még mindig működik a zsinagóga és a mi gyerekeink is odajárnak és már az unokák is. Úgyhogy pozitívan látom a vidéki zsidóság jövőjét.

Úgy tűnik, hogy a magyar zsidóság a rendszerváltás óta keresi a definícióját. A 19. század óta a zsidóság egyházként, illetve vallásként definiálta magát, másrészről, a kilencvenes évekre, a kommunista időknek köszönhetően a vallásgyakorlás erősen visszaszorult, a megszűnés szélén volt. Ugyanakkor volt egy vita a kilencvenes, még talán a kétezres évek elején is azzal kapcsolatban, hogy nemzeti kisebbségként kellene definiálni a zsidóságot, és nem pedig vallásként. Ön harcos szószólója volt, hogy ne nemzeti kisebbségként legyen nyilvántartva a zsidóság, hanem vallásként. Most úgy tűnik, hogy Mazsihisz egy más irányt vett: a „világra nyitott zsidóság”, mely sokkal inkább a vallástól való eltávolodást jelenti, az én szememben legalábbis biztosan. Hogyan lehet definiálni egyáltalán a zsidóságot, és azon belül hogyan lehet definiálni a nem vallásos zsidóságot?

Minden definíció eleve rossz, ebből következően leginkább sehogy nem lehet definiálni a zsidóságot. De ha ebbe akar belekényszeríteni, a válaszom már évtizedek óta ugyanaz: olyan emberek közössége, akik úgy hiszik, hogy bármilyen közük van ahhoz a néphez, vagy ahhoz a csoporthoz, amely Egyiptomból kijött annak idején, ahogy azt a Hággádában olvassuk. És úgy gondoljuk, hogy a mi eleink azok, akik megkapták a Tízparancsolatot és a Törvényeket a Szináj-hegyénél. Aki úgy gondolja, hogy van valami összefüggése ezekkel az emberekkel, ezekkel a csoportokkal, azt zsidónak mondhatjuk.

A Mazsihisz jelenlegi iránya, az örökjáradékkal kapcsolatos vitában is úgy tűnik, hogy eléggé a világi irányba tolná a legnagyobb hitközséget.

Nem akarom kikerülni ezt az örökjáradék ügyét, de előbb még hadd térjek vissza az előző kérdésre. Aki nem hiszi azt, hogy ehhez a népcsoporthoz tartozik, ahhoz joga van, de valószínű, hogy két-három nemzedék, ha követnék őket – szerencsére nem szokták követni, mert a negyedik nemzedék vissza szokott jönni,-  az előbb-utóbb elapadó, elszáradó ága lenne  a zsidóságnak. Erre sok példát láthatunk. Látni kell, hogy a vallásos zsidóság az előző nemzedékben arról szólt, hogy kétfelé szakadt a zsidó társadalom. Az egyik, aki tudta a szabályokat, és megtartotta, a másik, aki tudta a szabályokat, de nem tartotta meg.

A mai probléma az, hogy a mi generációnk kilencven százaléka nem tudja a szabályokat, ezért nem az ő döntése az, hogy mit tegyen.

A nyolcvanas évek végén többekkel együtt én hoztam létre, -bár ez kicsit túlzás-, én voltam a névadója a Mazsihisz nevű szervezetnek. Én adtam meg a kereteit, amit nyilván sokan megnéztek minden szempontból. Ott voltak akkori reformer társaim, és pl. Landesmann György főrabbi is, aki vallási szempontból nézte a dolgokat. Az akkor létrehozott Alapszabály…

Most arról a bizonyos nagybetűvel írt Alapszabályról beszél, ami azóta is minden beszélgetésben felmerül nagyjából az első három percben?

Nem, én egy másikról beszélek. Azt az alapszabályt mondom, amit harminc éve fogadtunk el. Mert ez az alapszabály univerzálisként határozta meg, és egyedüliként a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetségét, egy olyan vallási szervezetként, amely magában foglalja az összes magyarországi vallásos zsidó szervezetet. Ez azért fontos, mert ez az öndefiníciója volt. Az, hogy ez helyes volt-e, nem volt, hogy volt, mint volt, az egy másik történet. De ez volt a szervezet öndefiníciója. És ezt érvényesítette is.

Úgy érti, hogy a különböző vallási irányzatok mellett a civil szervezetek is ebbe a szövetségbe tartoznak?

Nem. Hiszen azt mondtuk, hogy a civil szervezetek, azok mások. Azok nem vallási szervezetek. Úgy lehetne megfogalmazni a zsidók esetében, hogy aki a zsinagógát és a vallást tekinti fő működési körének azok idetartoznak, akik pedig nem, azok máshova tartoznak. Nincs ezzel semmi probléma. Egészen más a feladata egy civil szervezetnek. A szervezet neve nem változott, de egyértelműen megváltozott az öndefiníciója,

ugyanis a Mazsihisz mostani öndefiníciója szerint a neológiához kapcsolódó vallási szervezet.

Miből derül ez ki? Abból, hogy míg korábban nem voltak meghatározott keretei annak, hogy ki lehet rabbi egy hitközségben, a mai alapszabálypontosan meghatározza, hogy azok lehetnek, akik az Országos Rabbiképző Intézetben végeztek.

Miért írták ezt bele?

Nem tudom.

Mazsihisz jelenleg a neológia képviselője, és nem pedig más vallási irányzatoké. Az ortodoxok kilépése óta a reformok belépéséig, ebben a pár évben valóban csak a neológia volt az egyedüli irányzat. A Mazsihisz nem tudott vallási ernyőszervezetként működni, mert nem volt a tagja semmilyen más vallási irányzat a neológián kívül.

Most sem lehet tagja. A reformosok társult tagok. Azért nem rendes tagok – és itt most nem arról beszélek, hogy mi a valóság, mi a realitás, arról beszélek, hogy öndefiníciója szerint már csak a magyarországi vallásos zsidóság egy részét képviseli a Mazsihisz. Ez van.

Korábban pedig univerzálisként határozta meg magát.

Az ortodoxok is külsős tagok voltak?

Nem, az ortodoxok tagjai voltak a Mazsihisznek, amíg ki nem utálták őket.

A MAZSIHISZ kommunikációjában folyamatosan azt mondja, hogy nemcsak, hogy ő a magyarországi legnagyobb zsidó szervezet, hanem a magyarországi zsidóság egyetlen igazi legitim képviselője, tekintettel arra, hogy a magyarországi zsidóság döntő többsége vagy aktívan neológ, vagy a neológiával szimpatizál. Ez így megállja a helyét ön szerint?

Először is, mindenki azt mond magáról, amit akar, hiszen szólásszabadság van. Azt gondolom, hogy a magyarországi zsidóság túlnyomó többsége nem tudatosan dönt arról, hogy kivel szimpatizál, kivel nem. Nagyon sokan szimpatizálnak a Mazsihiszhez tartozó hitközségekkel, neológ rabbikkal, nagyon sokan szimpatizálnak a Chábád mozgalommal, az odatartozó rabbikkal, Ez azonban nem azt jelenti, hogy ezzel kapcsolatban bármiféle számháborút lehetne folytatni.

A Mazsihisz mostani vezetőinek ezzel kapcsolatos vélekedése tévedésen alapul.

Mire gondol?

Arról van szó, hogy a magyarországi zsidóság többségének nincs vallási aktivitása. Ezért nem is lehet értelmezni egy ilyen téves vélekedést. A zsidó emberek nem csak vallási szempontok szerint döntenek arról, hogy melyik zsinagógai közösséghez kötődnek, ha kötődnek egyáltalán.

Lehet, hogy ez az oka annak, hogy a Mazsihisz jelenlegi vezetője próbálja ezt a vallási címkét valahogy lerázni, és azt mondani, hogy mi vagyunk ama világra nyitott zsidóság képviselői, és nem csak a zsinagógához bármilyen módon kötődő zsidóságé. Legitim-e egyáltalán ilyet mondani?

Nem kívánom sem az elődöm, sem az utódom konkrét lépéseit értékelni.

Nosztalgiázzunk kicsit, aztán majd visszatérünk kurrens témákra. Harminc éve volt a rendszerváltás Magyarországon, harminc éve nyílt meg a világ. Harminc évvel ezelőtti új alapszabályról, vagy a Mazsihisz megalakulásáról beszélt. Ma divatosan „rebranding”-nek mondanánk. Mit sikerült elérni az elmúlt 30 évben, mi az, amit sikernek ítél, és mit él meg kudarcként?

Hiszek abban, hogy egy kis szerepem volt abban, hogy Magyarországon 30 év elteltével egy rendkívül büszke, öntudatos, és önmagára sokat adó zsidó közösség él. Az, hogy ez a szám szerint mit jelent, hogy százezer vagy tízezer emberről beszélünk, az mindig vitás lehet, de

ma már nem a vesztes zsidók közössége él Magyarországon.

A mai magyar zsidóság a nyertesek közössége. Amikor azt mondom, hogy ebben Zoltai úrral döntő szerepünk volt, akkor azt gondolom, hogy nem mondok valótlanságot.

Nagyon büszke vagyok arra, hogy Magyarországon jelenleg a formális iskolai oktatásban több ezer gyerek vesz részt, több ezer gyerek tanult és tanul  a zsidó iskolákban. Az más kérdés, hogy ezek közül az iskolák közül melyik, hova pozícionálja magát, hogyan tud ebben a folyamatban rész vállalni. Látható, hogy Magyarországon egy olyan kiépült zsidó intézményrendszer van, amely választási lehetőséget ad minden szülőnek, aki a zsidóságot választaná a gyermekének.

Mire vagyok még büszke? Arra, hogy legalábbis főbb vonalaiban sikerült jogi eszközökkel kiharcolni azt, hogy a magyarországi zsidóság a holokauszt és a kommunizmus által okozott károknak legalább egy részét visszakapta, és büszke vagyok arra, hogy a visszakapott vagyonok egy részét sikerült okszerűen és célszerűen fölhasználni, első sorban a holokauszt túlélőknek juttatott különböző programokkal.

És hogy mire nem vagyok büszke? Nem vagyok büszke arra, hogy a 20-25 évi munkám nem volt elég ahhoz, hogy megtartsuk a zsidóság egységes képviseletét.

Feldmájer: Ha én lettem volna 2004-ben a Mazsihisz elnöke, akkor az Emih nem alakul meg

A Mazsihisz első elnöke és névadója nem zárkózik el egy újabb megmérettetéstől.

Ha most ismét a Mazsihisz vezetője lenne, mit csinálna másként? Egy interjúban a Klubrádióban azt mondta, hogy ha 2004-ben ön az elnök, akkor nem alakul meg az EMIH. Ez nyilvánvalóan azt jelentette volna, hogy olyan megoldást talál, hogy a Mazsihisz keretein belül, vagy alatt, vagy a Mazsihisz ernyőszervezetén belül működik a Chábád mozgalom.

Nincs engedmény, amelyet ne kellett volna, ne kellene fölajánlania Mazsihisznek a többi vallásos zsidó szervezet felé, meg a többi vallásos zsidó szervezetnek a Mazsihisz felé, hogy megvalósuljon  a zsidóság szervezeti, képviseleti egysége. Meg kellene találni azt az utat, amely bizonyos engedmények útján ezeket a vitákat, ha nem is a négy fal között, de mondjuk, a szűkebb közösségben megtartja. Ezt annak idején is szerettem volna , és most is szem előtt tartanám.

Visszatérve egy előző kérdésre: meggyőződésem, hogy történelmi felelősség terheli a Mazsihiszt ezért, hogy 2015. után, olyan környezetet teremtettek, olyan hangnemet használtak, ami elkerülhetetlenné tette azt, hogy az ortodox hitközség kilépjen a Mazsihiszből. Mindent meg kellett volna tenni azért, hogy ne lépjenek ki! Hogy megmaradjon a szervezeti kapocs a Mazsihiszbe tömörült neológ hitközségek és az ortodox hitközségek között.

Az EMIH-hel is ugyanez a helyzet?

2004-ben kellett volna mindent megtenni ezért, akkor még nem létezett EMIH. Mielőtt megalakult, előtte mindent meg kellett volna tenni azért, hogy együtt legyünk, bármit is kért volna annak idején a chábád mozgalom, azt teljesíteni kellett volna, bevenni a BZSH-ba, a Mazsihiszbe vagy bármi más formátumba, hogy a saját „parlamentünkben” döntsünk a vallásos zsidóságról.

Beszélt a holokauszt, illetve kommunizmus áldozatai utáni kártérítésről, illetve most beszélt a zsidóság egységéről vagy az egység nem létének sajnálatos tényéről. Mit tenne most ebben az örökjáradék körüli vitában? Például elmenne-e a jeruzsálemi Bét Dinhez (rabbinikus bíróság – a szerk.), vagy milyen alternatív javaslatot kínálna föl?

Aki már hallotta a nevemet az tudja, hogy én ügyvéd vagyok. Több mint negyven éve vagyok a pályán.

Soha nem venném a bátorságot, hogy megjósoljak egy bírói határozatot.

Az biztos, hogy nagyon botor ember az, aki az igazságát nem a kölcsönös kompromisszumokban, hanem a bíróságnál keresi, hiszen sosem lehet tudni, milyen döntést hoz egy bíróság. De ha valakinek nem hagynak más lehetőséget, az jogosult igénybe venni a bírói utat. Hadd térjek vissza oda, hogy amikor 2010 után az EMIH és az ortodoxok azt mondták, hogy külön, önálló részt kérnek a járadékból, azt az álláspontot képviseltem, hogy bármit is akar a kormány – már akkor is ez a kormány volt -, az EMIH vagy az ortodoxia, olyan megoldást kell találni, amely a zsidó közösségek kölcsönös engedményein alapul. Ez meg is történt.

Most egy új helyzet van, hiszen az ortodoxia által előterjesztett igényre nem jött egy olyan javaslat, amely tárgyalási alapot képezhetett volna.

Jól értem, hogy azt mondja, hogy az ortodoxia felvetése, javaslata legalább is bír valamilyen alappal, azaz megalapozott?

Én azt mondom, hogy akár alapos, akár alaptalan, teljesen mindegy. Ha érkezik egy ilyen igény, akkor arról beszélgetni kell. Egy hónapig, egy évig, tíz évig.

Ha pedig azzal szembesül valaki, hogy az igényére nem érkezik semmiféle olyan válasz, ami bármiféle lehetőséget nyújtana a kompromisszumra, akkor el kell döntenie, mi lesz. Ha az történik, hogy nem kezelik egyenlő méltóságú személyként, csoportként, akkor nem marad más lehetősége, mint a bírói út.

Ön bábáskodott a 2012-es megállapodásnál is. Sőt, nem csak bábáskodott, ott szerepel a neve a megállapodáson. Ez egy fair megállapodás volt 2012-ben? Most kicsit más a szituáció. Elképzelhető, hogy ennél a megállapodásnál fairebb megállapodást lehetne kötni.

Először is: én nem mondtam, hogy a 2012-es megállapodás egy fair megállapodás. Én azt gondolom, hogy a 2012-es megállapodás a közös engedmények megállapodása. Az én fejemben is volt egy elképzelés arról, hogy meddig lehet elmenni a MAZSIHISZ részéről, a másik két oldalon is ott volt az elképzelés, hogy mit szeretnének. És tárgyalások útján alakult ki ez a megállapodás, amely egyik felet sem elégítette ki.

Egyet azonban világosan kell látni: a legfőbb célom az volt akkor – és az lenne egyébként most is–, hogy ne külső személyek, szervezetek, hatalom döntsön a felmerült vitában. Akkor már létezett egy elképzelés, és ha a három zsidó szervezet nem jutott volna valamilyen szerződésre, akkor a kormány döntött erről.

Ezt sikerült elkerülni.

Ezt nem volt szabad megengedni, mint ahogy az is világos volt, hogy ha nem jön létre kompromisszum, lehet, hogy bírói eljárás lesz belőle, ezt is el kellett kerülni. Az is egy fő szempont volt, hogy az a szerződés, amely a Mazsihisz részére biztosította teljes egészében a járadék összegét, ne változzon meg. Nem is változott meg. A Mazsihisz azt mondta, hogy „én beleegyezek abba, hogy én, a saját jól felfogott akaratomból, quasi önként, a saját pénzemből átadok nektek”. És ma is ez a jogi helyzet addig, amíg most esetleg meg nem változik. Tehát ezek a princípiumok voltak, amelyeket figyelembe kellett venni.

Mi volna ön szerint most a mindegyik fél által elfogadható kompromisszumos megoldás?

Erre nem tudok válaszolni. Le kéne ülni, és tárgyalni kéne. Az, hogy ezt kívülről objektíven megítéljük nem lehetséges. Csak úgy lehetne, hogy ott ülök, meghallgatom a három felet, és akkor valami kialakul, hogy ki, mit szeretne. Aztán röpködnek a számok, és létrejön valamilyen kompromisszum. Csak ott, és akkor lehet megítélni, hogy mi a helyes dolog. Ezt a feleknek maguknak kell kiizzadni. Majd döntenének valamit.

Befejezésképpen beszélgessünk kicsit a Zsimáról. Most egy kicsit csönd van a Zsima körül. Ön aktív részt vállal ebben a szervezetben. Milyen jövőt lát a Zsimának, hogy látja a Zsima szerepét, mik a tervek, elképzelések?

Azt kellett látni, hogy míg az ortodox irányzatnak, a Chábád irányzatnak, a reform irányzatnak olyan szervezetei vannak, amelyek, ha nem is kizárólagosan, de fő tevékenységi körükben a vallási tevékenységet teszik magukévá, addig

a neológia esetében ma már nincs egy olyan szervezet, amely a fő tevékenységének a vallást, a neológ vallási rítust tekintené.

Ez nem föltétlenül ördögtől való persze, de tényszerű dolog. És akkor, minekután az derült ki, hogy nem is nagyon szándékszik egy önmagát neológként definiáló szervezet a fő tevékenységének a vallást, mint mindent átható tevékenységet tekinteni, akkor létre kell hozni egy olyan szervezetet, amely – nagy szavakkal szólva –az imával, az imádkozókkal foglalkozik. Ennek a kerete lenne a Magyarhoni Zsidó Imaegylet.

Ennek is én vagyok a névadója. Azt gondolom, hogy létre kellett hozni egy olyan csoportot, amelyik a vallásgyakorlást tekinti a szinte egyedüli céljának. Nyilván ehhez addíciók is fognak jönni, mert van kommunikáció, meg van könyvkiadás, de a csoport létrehozásának ez volt a legfőbb célja.

Hogy látja ennek a szervezetnek a tevékenységét harminc év múlva?

Nehéz jósolni. Azt gondolom, hogy ha az ebben résztvevők – és itt első sorban a vallással professzionálisan foglalkozó emberekről szólok – nem adják föl ezt a nehéz küzdelmet, és nem felejtik el, hogy nem mindig százezrekről kell beszélni, vagy tízezrekről, hanem az is szép eredmény, ha egyetlenegy zsidó embert sikerül visszahozni a vallásos közösségbe, akkor már jó munkát végeztek. Ha ezt nem adják föl, akkor komoly jövő áll a Zsima előtt. Ehhez persze az is kell, hogy széles körben tudja a dolgait intézni. Jelenleg lassan haladnak ezek, de még egy év sem telt el. Én hiszek abban, hogy ezek a lassú dolgok is meghozhatják a maguk eredményét.

Térjünk vissza még egy pillanatra az örökjáradékkal kapcsolatos bírósági ügyre, ott még volt egy gondolat, amit nem volt lehetősége kifejteni.

Ahogy mondtam, nehéz megmondani, hogy mi lesz egy bírósági döntés eredménye, főleg egy olyan eljárásjogi rendben, amelyet valójában nem ismerek. Azonban az biztos, és ezt mindenkinek látni kell, hogy a magyar államot nemzetközi szerződések kötik a külföldi bíróságok döntéseinek elfogadásával kapcsolatban. A nemzetközi magánjogról szóló törvény egyértelműen beszél arról, hogy hogyan kell elfogadni a külföldi bíróságok ítéletét.

A rabbinikus bíróságot kétféle módon definiálhatjuk: úgyis, mint az izraeli jogrendszer részét, ha születik egy ítélet Jeruzsálemben, az az ítélet, ha az izraeli állami bírósági rendszer részeként tekintünk rá, akkor Magyarországon ez elfogadott kell hogy legyen.

Az ott meghozott döntést a magyar bíróságoknak, a magyar végrehajtási rendszernek végre kell hajtania.

A másik megoldás, hogy úgy tekintjük az izraeli rabbinikus bíróságot, mint egy választott bírósági testületet, ugyanis így is lehet rá tekinteni, ekkor pedig az Izraellel megkötött különböző egyezmények előírják, hogy el kell ismerni – és a magyar állam el is ismeri – a külföldi választott bíróságok ítéletét.

Egy bíróságtól lehet kérni ún. megállapítási pert is. A megállapítási kereseteknek  a magyar polgári eljárásokban rendkívül szigorú feltételei vannak, de például a magyar választott bíróságok előtt nincsenek ilyen jellegű szigorú megkötések, itt már lazábban lehet bármilyen ügyben megállapítási keresetet előterjeszteni.

Az sem igaz, amit többen mondanak, hogy a magyar államot nem kötelezheti egy külföldi bíróság ítélete.

A rendes bíróságokról már beszéltünk, a választott bíróságok előtt a magyar állam félként be szokott bocsátkozni ezekbe a perekbe. Ezekben a perekben aztán vagy veszít, vagy nyer. Ilyen volt például, az olvasók bizonyára emlékeznek rá, a Sukoróval kapcsolatos per. Abban a perben egy New York-i választott bírósághoz mentek, és ott született döntés.

Amit aztán a magyar állam, és minden fél kötelező érvényűnek fogadott el?

Természetesen. Valóban volt olyan, hogy vitatták a joghatóságot , például a Szovjetunió, és a szocialista országok mindig azt mondták, hogy ők nem ismerik el az Amerikai Egyesült Államok bíróságainak a döntéseit. Sem a választottat, sem a rendes bíróságot, ezért nem is mennek el oda. Mindaddig mondták ezt, amíg ki nem kötött egy szovjet hajó egy amerikai kikötőben, odament egy marsall, aki ott végrehajtó funkcióban volt, és lefoglalta a hajót. Azt mondta, fizessetek. Mondták, hogy nem fizetnek, és semmi közük az amerikai bírósághoz. Mire azt mondták nekik, hogy lehet, hogy te úgy gondolod, mi viszont nem. És aztán rájöttek arra a szovjet szervek is, hogy jobb lesz, ha egy amerikai ügyvédet fogadnak, az amerikai jogrend szerint védekeznek, talán van esélyük.

Nagyon kíváncsi volnék mi lenne akkor, ha valahol a világban például egy helyi püspökség meg egy szerzetesrend összevitatkozna egy vagyoni kérdésen, és egyikőjük elmenne  a  Vatikánba, egy ottani bíróságra. Mire azt mondaná a másik, hogy mit érdekel engem a vatikáni bíróság, az külföld, nem hozhat én reám nézve döntést, mert  a szerzetesrend meg a katolikus püspökség  belföldinek minősül. Vagyis,  ha  azt mondaná  az egyik fél, hogy nem fogadja el a pápai bíróság ítéletét, mindenki jogosan kérdezné:  Ugyan mi köze van annak a szervezetnek, aki ilyet mond  a katolikus egyházhoz ?

Ha jól emlékszem, a mostani beszélgetés egy évfordulóra is esett…

Szerintem napra pontosan 1990. május 13-án választottak meg a Mazsihisz elnökének. Ez volt a szervezet kialakításának végső napja, évfordulója. Tehát, amikor most beszélgetünk, az nagyjából a Mazsihisz születésnapja.

Olti Ferenc: Rendszerbe épített konfliktusok

Balatonfüred egyetlen életvitelszerűen ott élő zsidó lakosával a múltról, a jövőről és persze a jelen zsidó közéletéről beszélgetett Megyeri A. Jonatán.