Miért maradtak el a pogromok Romániában 1945 után?

író, újságíró, publicista, történész, irodalomtörténész, műfordító

A második világháború befejezését követően a Szovjetunió által megszállt kelet- és közép-európai országokban feléledt az antiszemitizmus, és súlyos atrocitásokra került sor a holokauszt túlélői ellen.

A legvéresebb események színhelye Lengyelország volt, kiemelkedik közülük a 42 zsidó életét követelő kielcei pogrom 1946 július 4-én. A szlovákiai Nagytapolcsányban 1945 szeptember 24-én tört ki az erőszak, annak ürügyén, hogy két zsidó orvos be akarta oltani a helyi gyerekeket fertőző betegségek ellen. Magyarországon, ahol a háború vége után, különböző okok miatt a közhangulat a zsidók ellen fordult, l946 május 21-én, Kunmadarason három halálos áldozattal járó pogrom zajlott, majd július 30 és augusztus elsején a két, lincselésbe torkolló miskolci zsidóellenes munkástüntetésnek három zsidó áldozata volt. Ugyanakkor Romániában, közelebbről Erdélyben és a Partiumban, bár a közvélemény itt is ellenségesen viszonyult a holokauszt túlélőihez, és hasonló reakciókat mutatott, mint a régió többi országában, súlyosabb zsidóellenes atrocitásokra nem került sor. Mi volt ennek az oka?

Olosz Levente Antiszemitizmus Erdélyben a holokauszt után című tanulmányában négy tényezőt sorol fel, melyek antiszemita erőszakcselekményeket idéztek elő ebben az időben. Ezek:

antiszemita előítéletek a társadalomban; gazdasági és/vagy társadalmi feszültségek a zsidó és nem zsidó lakosság között; a politikai zsidóellenesség kifejeződése; és végül a politikai pártok és/vagy a hatóság közvetlen beavatkozása a különböző antiszemita incidensekbe a támadók oldalán.

Figyelemre méltó az is, hogy az összes felsorolt országban, így Erdélyben is gyermekek meggyilkolásával gyanúsították a holokauszt túlélőit. Felmerült a rituális gyilkosság vádja is, mint 1946 húsvét másodnapján Szatmárnémetiben. Ekkor volt katonatisztek robbantottak ki antiszemita incidenseket, akiket hadbíróság elé állítottak, és büntetőszázadba küldték őket.  Marosvásárhelyen az a hír járta, hogy, a Bolyai Tudományegyetem klinikáin gyerekek és nők megcsonkított holttestét találtak, és a tettesek zsidók voltak. 1946 május 16-án Kolozsváron elterjedt, hogy a „bosszúálló zsidók” vesznek elégtételt. a holokauszt során elpusztult gyermekeik haláláért. Az Egység című erdélyi zsidó újság 1946 május 23-i száma szerint a szóbeszéd hatására „félelemjárvány szállotta meg az embereket”, ami odáig fajult, hogy a szülők nem merték elengedni a gyermekeiket iskolába, óvodába, sőt, az még az utcára sem.

Hasonlóan reagáltak ekkoriban, főként a nők Budapesten is, ahol a Teleki téren május 8-án valóságos vérvádhisztéria tört ki, majd innen terjedt szét az egész országban.

1945-ben és 1946-ban általános volt az áruhiány Erdélyben is, és a hazatért zsidók közül sokan a legrövidebb időn belül újra indították kisipari és kereskedelmi vállalkozásaikat. A régi antiszemita meggyőződések és az új körülmények ötvözése nyomán azonban ezeket a vállalkozókat szinte azonnal a kialakult helyzettel visszaélő „spekulánsoknak” kiáltották ki. Ez már az „osztályharc” kezdetét jelentette, mely azzal járt,  hogy a zsidók nem kaphatták vissza elkobzott javaikat és ingatlanjaikat, különösen nem az üzlethelyiségeiket. A „spekulánsok” elleni sajtókampány során csaknem naponta mutattak be olyan zsidókat, akik a hatóságilag megállapított irreális áraknál drágábban árusítottak hiánycikkeket, vagy akik a megengedett nevetséges mennyiségnél többet birtokoltak húsból, bőrből, cukorból, gyufából vagy bár milyen más árucikkből.

Ezzel párhuzamosan a hatalom azt terjesztette a zsidókról, hogy a „feketekereskedelmen” kívül semmi mással nem foglalkoznak, hanem naphosszat a kávéházakban töltik az időt. Magyarországon a kommunista propaganda szinte szó szerint ugyanezeket a vádakat hangoztatta 1945-ben és 1946-ban.

A román és a magyar kommunista párt más korabeli megnyilvánulásaiban is volt hasonlóság. 1945. október elején Vasile Luca (a magyar Luka László) kommunista pártvezető egy Bukarestben tartott tömeggyűlésen megállapította, hogy „Moldvában nő az antiszemitizmus”, amely „Erdélyben sem kisebb”, s ez annak köszönhető, hogy „antiszemitizmussal mérgezettek a tömegek”. Ezután azt követelte, hogy a „reakciós” munkakerülő zsidókból állítsanak össze munkabrigádokat, amelyeket vezényeljenek a Zsil völgyi szénbányákba. Október végén egy másik szónok, Iosif Chisinevschi ugyanott tartott nagygyűlésen megbélyegezte azokat a zsidókat,

„akik nem tanultak semmit a zsidó nép tragédiájából”, és kifejtette, hogy „a zsidó sovinizmus éppen olyan veszélyes, mint a román–magyar vagy bármely más sovinizmus”.

A legfőbb ok, ami miatt Romániában, illetve Erdélyben nem torkolt tömeges erőszakba a zsidógyűlölet, az volt, hogy az országban viszonylag hamar eldőlt a kérdés, hogy az ország a „szovjet érdekszférába” került. Ennek garanciája a megszálló szovjet hadsereg volt, mely Észak-Erdélyben katonai közigazgatást vezetett be. Lengyelországban, ahol 1945-ben és 1946-ban „hideg polgárháború” dúlt, és a kommunista pártnak sokkal kisebb volt a támogatottsága, a hatalom, bár nyíltan nem uszított a holokauszt túlélői ellen, de nem is kelt a védelmükre. Csehszlovákiában és Magyarországon, ahol viszonylag demokratikus választásokat tartottak, kiderült, hogy sem a CSKP, sem az MKP nem képes a hatalom megszerzéséhez elegendő szavazatot szerezni. Ugyanakkor a kommunistáknak érdekében állt a polgári, koalíciós kormányzatok stabilitásának aláaknázása, állandó, ismétlődő válságok kiprovokálása. Ehhez használták fel a „zsidókérdést”, mindenekelőtt Magyarországon, ahol a holokauszt túlélőinek száma viszonylag magas volt.

Romániában viszont a Petru Groza kormány 1945 március 6-i megalakulása után teljesen világos volt, hogy kinek a kezében van a hatalom, ugyanis Groza Ekésfront nevű pártja már 1944 végén csatlakozott az RKP-hez. Ezt a kormányt a kommunistáknak már nem állt érdekében destabilizálni, hiszen az 1946 november 19-én megtartott országgyűlési választás eredménye nem volt kétséges, már csak merő formalitás volt. Így bár a politikai és gazdasági konfliktusok Romániában is felszínre hozták a „zsidókérdést”, és számos megmozdulásra is sor került, a hatóságok és a politikai szereplők nem gerjesztették tovább a meglévő, erőteljes antiszemita közhangulatot, hanem megakadályozták eszkalálódását, elejét vették annak, hogy pogrom formájában is kirobbanjon.

Zsidótanács-elnök a népügyészség célkeresztjében

Miért vádolta a népügyészség a kaposvári zsidó tanács elnökét a második világháborúba való sodródás segítésével? Veszprémy László Bernát írása.